Ritka eset: lyukra futott a román diplomácia

Az egyesülés, azaz a Pruton túli Moldova Romániához csatolása minden valamit is magára adó nacionalista román politikus szíve vágya. Hogy ezt ki és mennyire vállalja fel nyilvánosan, az már más kérdés. A rendszerváltás óta egymást váltogató bukaresti kormányok – igaz, váltakozó intenzitással, elszántsággal – meg is tettek minden tőlük telhetőt a cél érdekében. Ennek ellenére sem sikerült közelebb kerülniük a célhoz.

Hogy miért? Talán azért, mert azt felejtették el a bukaresti vezetők, amit minden a realitásokkal számoló, józan paraszti ésszel gondolkodó ember tud, csak a román politikusok nem hajlandók tudomásul venni, hogy aszongya: kettőn áll a vásár. Márpedig hiába akarják a Pruton innen az egyesülést, ha a határfolyón túliak az istennek sem akarják. Hogy miért viseltetnek ekkora ellenszenvvel, miért a megmásíthatatlannak bizonyuló elutasítás az unió iránt, annak okai számosak és meglehetősen összetettek.

Az eddigi, lassan harminc éve tartó gyakorlat szerint Bukarest változatos – a gazdaság, a kultúra és a hírszerzés területén tetten érhető – eszközök bevetésével próbálta erősíteni a románbarát, unionista politikai erőket, próbált minél nagyobb befolyást szerezni a moldovai politikában. Eme törekvések egyik példájaként említhető, hogy mintegy egymillióra tehető azon moldovaiak száma, akik könnyített eljárással felvehették a román állampolgárságot. Csakhogy a számításokkal ellentétben a kettős állampolgárok ahelyett, hogy hazatérve az unionista tábort erősítették volna, inkább nyugaton vállaltak munkát. A levantei szellemben ténykedő, sem erkölcsi, sem egyéb gátlásokat nem ismerő román diplomácia a huszadik században sikert sikerre halmozott – egyetlen példaként csak Nagyrománia megteremtését említeném –, Moldova esetében azonban most lyukra futott. A legutóbbi választások után háromosztatúvá vált moldovai törvényhozás erői: a Vladimir Plahotniuc oligarcha által vezetett Demokrata Párt (PDM), az európai integrációs törekvéseket zázlajára tűző, Maia Sandu által vezetett ACUM (Most) Blokk, valamint az Igor Dodon befolyása alatt álló Moszkva-barát szocialisták (PSM). Bukarest egyértelműen a Plahotniuc vezette Demokrata Pártot támogatta minden erejével. Azonban a várakozásokkal ellentétben a nyugatos irányultságú, illetve a Moszkva-barát erők léptek koalícióra, aminek következtében az oligarcha Plahotniuc emberei kiestek a hatalomból. Plahotniuc kétségbeesésében mindent megpróbált: a befolyása alatt álló alkotmánybírósággal semmissé nyilváníttatta a kormány kinevezését, feloszlattatta a törvényhozást, sőt előrehozott választásokat is kiírt. Első reakcióként Bukarest is ezt a megoldást helyeselte, aztán másnapra meggondolta magát: elismerte a Maia Sandu-kabinetet. A pálfordulás összefüggésbe hozható azzal, hogy mind Moszkvában, mind Berlinben, mind Washingtonban elismerték a hatalomváltás jogszerűségét. Igaz, a román unionisták ezt egyértelműen Putyin diadalaként értékelték, ami által Oroszország ellenőrzése alá vonta Moldovát. A leginkább azt fájlalják a román nacionalisták, hogy Romániát, mint a szerintük leginkább érdekelt felet meg sem kérdezték, amikor úgy döntöttek, elismerik a kisjenői kormányt. Ezért most tehetetlen dühükben, orosz meg magyar veszélyt vizionálva, Putyinoznak és Orbánoznak egy sort.