Vásárhelynek lelke van...
Nem mondok újat, amikor azt állítom, a román államvezetés számára Marosvásárhely kiemelkedően fontos helyszín, amolyan lakmuszpapír: hajszálpontosan mutatja az erdélyi magyarság jogérvényesítésért folytatott váltakozó intenzitású – és tegyük hozzá: mindeddig sikerrel alig járó – küzdelmének éppen aktuális állását. Egyben pedig kiváló kísérleti terep a román nacionalista hatalom számára, hogy tesztelje az egész közösség teherbíró képességét, tűréshatárát az állampolitika szintjére emelt, ennek megfelelően központilag szervezett és irányított homogenizációs – magyarán: elnemzetlenítő – törekvéseivel szemben. Mert azt mindannyian tudjuk, illetve tudnunk kellene: a román politika egyetlen állandója a magyarellenesség.
Sikertelenséget írtam fentebb, ami az RMDSZ által megtestesített politika által rendszerint sugallt kincstári optimizmus dacára is az. Állításom alátámasztásául elég, ha egyetlen példát említek: az autonómia tekintetében tapodtat sem léptünk előre, ott vagyunk, ahol harminc évvel ezelőtt. Holott már a Csau-féle nacionálkommunista rendszer bukása óta „harcolunk” érte, különösen így választási kampányok idején. Igaz, csak és kizárólag akkor. Pedig ma már evidencia: autonómia nélkül elképzelhetetlen nemzeti közösségként való megmaradásunk. Ezzel szemben sajnos még odáig sem jutottunk, hogy megmagyarázzuk a román félnek, mit takar – és főleg mit nem! – a kifejezés. Talán jobb lett volna a mindenkori román hatalom kifele való legitimizálása helyett – mert a sorozatos kormányzati szerepválallás, a kiválasztottak személyes érdekekein kívül, kizárólag ezt szolgálta – az önálló külpolitikára koncentrálni, s nem balga módon feladni azt.
Marosvásárhelyt szokás a magyar jogérvényesítés szempontjából frontvárosnak nevezni, méghozzá joggal, hisz minden veszteség dacára ma is itt él a legnagyobb számú magyar közösség. Igaz, az ezredfordulóra – legalábbis a hivatalos népszámlálási adatok szerint – az etnikai arányok átbillentek a románság javára. Ekkor veszítette el szabad választáson először a helyi magyarság a polgármesteri széket, amit azóta sem sikerült visszaszereznie. Azóta a vásárhelyi magyarok folyamatos kudarcélmények között élik mindennapjaikat: a közösség nap mint nap kénytelen feladni szimbolikus állásaiból, folyamatosan visszaszorul mind az anyanyelvhasználat, mind a kisebbségi jogok gyakorlása tekintetében, a románság erőszakos térfoglalása naponta tetten érhető. A magyar érdekképviselet szinte nemlétezőnek tekinthető, mintha a politikum szándékosan feladta, sorsára hagyta volna a várost, a helyi magyarságot.
Mielőtt az a vád érhetne, hogy lefumigálom a vásárhelyi magyarság erejét, tartását, nemzeti elkötelezettségét, sietek leszögezni: az 1990-es „fekete március”, a magyarellenes pogrom szimbolikus értelemben, s természetesen a szükséges áttételekkel bizony felért egy újabb lelki Trianonnal – legalábbis a helyiek szempontjából tekintve. Akkora vérveszteséget – magyarok ezrei hagyták el a várost – nem sok kisebbségbe szorult közösség lett volna képes túlélni, s lám úgy ahogy, megcsonkulva, esendőn, egyensúlyát veszítve, de a vásárhelyi magyarság túlélte. Történt mindez olyan körülmények között, hogy a politikum segítségére – értem ezalatt elsősorban az RMDSZ-t, mert a többiek máig sem érték el az értékelhetőség szintjét – gyakorlatilag nem számíthatott. Ami – ebben egyezzünk meg – szinte felér egy csodával…
Jövőre ismét választások lesznek, a marosvásárhelyi magyarság újra megmérettetik: a politikum felelőssége, hogy végre olyan józanul átgondolt és elérhető célokat fogalmazzon meg, amelyek a választási eredmények függvényében nem a kudarcok sorát gyarapítják, hanem a jól végzett munka által kiváltott elégtétel érzetét keltik.
És még valami: ideje lenne végre erőnkhöz, képességeinkhez, azaz önmagunkhoz mérni magunkat.
