Sikerült – mi is?
Sikerült! – kürtölték világgá a hírt a szinte teljes jobboldali magyar médiában – bevallom, a baloldalit csak elvétve olvasom, elég nekem a román sajtó sovénnacionalista agymenése – az európai polgári kezdeményezés támogatására indított aláírásgyűjtés lezárultával. Mi indokol(hat)ja az ünneplést? – fogalmazódik meg bennem a kérdés. Mi is sikerült tulajdonképpen? A válasz: az egymillió online aláírás összegyűjtése. Igaz, nem oly módon, ahogy azt a szabály előírja, hogy az Európai Unió legalább hét tagállamában meglegyen az összlakosság alapján megállapított minimum is. Ez lett volna a feltétele annak, hogy az EB egyáltalán befogadja, esetleg napirendre tűzze a kezdeményezést. Tehát a szükséges hét helyett mindössze háromban – Románia mellett Magyarországon és Szlovákiában – teljesítették ezt. Ergo hiába gyűlt össze a szükséges egymillió aláírás, annak semmi gyakorlati következménye nem lehet. Legalábbis az aláírásgyűjtés elindítói által a polgári kezdeményezésben megfogalmazott célokat illetően. Mindezekből kiindulva azt kell mondanom, az üdvrivalgás elhamarkodottnak tűnik. Bár elismerem, a vállalkozás, azaz az egymillió, feltételezhetően magyar aláírás összegyűjtése erkölcsi sikert jelenthet, lélektanilag is jót tehet a kudarcokhoz szokott kisebbségi magyarok számára. De csak ennyi. Az egymillió aláírástól a polgári kezdeményezés követeléseinek elfogadásáig igen hosszú az út… Aztán felmerül a kérdés: az EB a legmegfelelőbb hely, ahol gondjaink, problémáink megoldását remélhetjük? Az előzmények alapján nehezen hihető. Ráérzett erre Varga Judit igazságügyi miniszter is, aki fb-bejegyzésében a következőképpen fogalmazott: „amennyiben az Európai Bizottság méltányosan bírálja el a szervezők hosszabbítás iránti kérelmét, úgy talán részben jóvá teheti azt, hogy korábban évekig akadályozta a kezdeményezést”. Mennyi ennek az esélye? Mármint az EB jóhiszeműségének, méltányosságának? Megmondom: semmi. Minden jel arra mutat, hogy minden mozgósított szellemi, lelki, erkölcsi energia, jószándék – és ismerjük el: munka – dacára a Székely Nemzeti Tanács szóban forgó akciója nem bizonyulhat többnek újabb kudarcos kísérletnél, amely az utóbbi évtized pótcselekvéseinek sorát, az eljátszott lehetőségek számát szaporítja. Legyen világos: ha mindig mástól – nemzetközi fórumoktól, Európai Bizottságtól, mikor kitől – várjuk a segítséget, akkor nem lehet sok reményünk. Megtanulhattuk volna már, hogy csak az lesz a mienk, amit magunknak kiharcolunk. Fájdalommal teszem, de az egykori román miniszterelnököt, a magyar lelkiséget, kultúrát jól ismerő, és ezt a tudást ellenünk kihasználó Petru Grozát kell idéznem: „(…) mert vagy van egy kisebbségben – mint népben – életerő, hogy kiküzdje magának azt, ami neki jár, vagy nincsen benne elhatározás, akkor pedig nem segít semmilyen díszes szerződés, akármilyen címet is adnak neki!” A most összegyűlt egymillió magyar aláírás – a többit jobb, ha figyelmen kívül hagyjuk, elengedjük –, ha másban nem, megerősíthet abban a reményünkben, hogy nincs veszve minden. Elégtétellel tölthet el, hogy megtettük, ha nem is azt, amit kell, hanem azt, amit lehet… Nyugodt lelkiismerettel, egyenes derékkal pedig reménykedhetünk abban is, hogy egyszer majd elérhetőek lesznek azok a célok, amelyekről sosem mondtunk le.
