Marosvásárhely többet érdemel – vagy mégsem?

Általában úgy vagyok vele, hogy igyekszem megtalálni a modus vivendit a környezetemben élő, de velem homlokegyenest ellentétes nézeteket valló emberekkel. Mert hát – ezt nem győzöm elégszer hangsúlyozni – először emberek lennénk, aztán magyarok, s végül – de nem utolsósorban – bizonyos politikai nézeteket valló, ideológiákat követő egyének. Ha pedig annyira másként látjuk a világot, hogy már lehetetlennek tartom a közös hang – a legkisebb közös többszörös – megtalálását, akkor megpróbálom kerülni a találkozások lehetőségét. Az elkerülhetetlen súrlódások elkerülése végett, a békés egymás mellett élés érdekében. Ami vagy sikerül, vagy nem. Sokan mondják, hogy Marosvásárhely jelenlegi lakossága két, etnikailag különálló, párhuzamos társadalmat alkot. A kettő közt pedig nincs, vagy csak alig van átjárás. A megállapítás nagyjából helyénvalónak tűnik, azzal a kiegészítéssel, hogy immár van egy jelentős, folyamatosan bővülő, a vegyesházasságok „eredményeként” létrejött keverék réteg is, amely csak látszólag átmenet a két párhuzamos közösség között, lényegében a többségi etnikumhoz mindenképpen hasonulni vágyók agresszív csoportja. Honnan e késztetés, már-már beteges vágy a kompenzálásra, annak társadalomlélektani okait csak tudós emberek tudnák megállapítani. Az utóbbi időkben – úgy a rendszerváltás óta – már egy másik, egyre mélyülő törésvonal is jelentkezett a vásárhelyi magyar társadalomban: az egykori pártállami idők haszonélvezőiből, azok utódaiból verbuválódott agresszív neoliberális nézeteket vallók tábora és a többiek között. Igen, az egykor kozmopolitáknak nevezett, ma baloldali liberálfasiszták köre, akik szinte teljesen kisajátították maguknak a kulturális életet, a médiát, és természetesen a politikát. Megmondóembereik minden alkalmat megragadnak, hogy a költővel szólva akaratunkon kívül boldogítsanak. Nos, ezúttal képtelen voltam fölényesen átsiklani két, az összefogásost játszó budapesti ellenzéki körökben sztárolt vásárhelyi díszpinty – mondhatnám: falusfelem, ha már feltételezhetően legkevesebb mucsainak tekintenek – liberálbolsi megnyilvánulásain, amelyek szinte egyszerre, egy időben kaptak nyilvánosságot. Hol másutt, mint az anyaországban, ahol egyesek már 2010 óta folyamatosan a sajtószabadság megszűnése miatt keseregnek, az ellenzéki hangok elnémítása miatt toporzékolnak. Amiért természetesen nem más a hibás, mint a Fidesz, pontosabban az Orbán-kormány. Az egyik, az RMDSZ által futtatott, születésnapi megünneplését színházigazgatóként elrendelő, a plagizálás vádja alól magát máig nem tisztázó ripacs azt merte nyilatkozni eszmetársa, Karácsony Gergely által készített podcastben, hogy a 2004-es referendumot megelőzően a határon túl rekedt magyarok ellen kampányoló, azokat megtagadó Gyurcsány Ferenc

„nem egy rossz ember, neki nincs semmi baja a határon túliakkal”

. Továbbá:

„Nagyon racionális ember lehet, megnézte a statisztikákat, és azt mondta, nekem itt van még pár szavazatom, ha azt mondom, hogy nem”

. Gáspárik szerint a kettős állampolgárság „gazdasági tevékenység”.

„Én nem vagyok magyar állampolgár, mert számomra annyira természetes a magyarságom. Papírom legyen és egy langyos Törleyt elfogyasszak a konzul úrral?”

– jelentette ki nagyképűen. Parászka Boróka az egykori Népszavás, szintén Orbán-fóbiás Németh Péternek adott interjút, amelyben egyebek mellett kifejti ars poeticáját, hogy

„

az embernek el kell döntenie, hogy melyik oldalon áll, márpedig ha az ember újságíró, akkor ez nem kérdés”

. Máris hozzá tenném: abban igaza van, nem lehetünk független-objektívek, abban viszont, hogy amint mondja:

„az újságíró ne sáfárkodjon a nyilvánossággal, és semmiképpen se legyen gazdag, ne legyen pénze. Egy újságíró legyen kibaszottul szegény.”

Az meg sem fordult volna a fejében, hogy szegénysége okán válhat a hatalom, a politika kiszolgáltatottjává. Merthogy élni kell, és „primum vivere, deunde philosophari”. Parászka a tőle megszokott elfogultsággal nyilatkozik például a cigánysággal kapcsolatosan is:

„van cigányellenesség és konfliktus Erdélyben is, de ennek a jelentős része Magyarországról átvett, vagy szított ellentét (túl a tradicionális szembenállásokon – nem szeretném elkenni azt sem). A 2009-es gyilkosságok óta, és a magyarországi rasszizmus felerősödése óta, mindenesetre nagyon sokat romlott a helyzet”.

A magyarságára nem sokat adó – ha nyilvánosan meg nem is tagadó, de a jelek szerint egyértelműen szégyellő – Gáspárikhoz hasonlóan egyenesen benyal a románoknak, amikor kijelenti:

„A románok tudták, hogy meddig mehet el a kisebbségi elnyomás, hol és mikor van szükség kompromisszumra, hogy fenntartható legyen a rendszer. Amióta Románia az unió tagja, és szerteszét él a román diaszpóra, azt is megtanulták, mit jelent idegen nyelvű közegben lenni, kisebbségként. Azóta érezhetően toleránsabbak.”

Mit mondjak: ezt akár a titkosszolgálatoknál is diktálhatták volna Borókának. Jut eszembe: ha jó három évtizeddel ezelőtt, a magyarellenes pogromot követően, nem vándorolnak ki vásárhelyi magyarok ezrei akkor a parászkák, gáspárikok, s a hozzájuk hasonló figurák talán labdába sem rúghatnak… Vásárhelyen semmiképp.