Székely autonómia – ideje lenne szintet lépni

Az autonómia kérdése – legalábbis az eddigi tapasztalataink szerint – olyan örök gumicsontnak bizonyult, amin politikusaink kisebbik része – mert a többség soha nem hitt benne – el-elrágódik, aztán félreteszi. Hogy alkalmasabb időpontban – általában választási kampányok idején – újra elővegye, s ismételten elcsámcsogjon rajta. Majd féltretegye. S megint elölről. A „merjünk kicsik lenni” parancsa alapján működő tulipános reálpolitikusokkal szembenálló tábor, az autonomistáké egyre fogyó hittel, meggyőződéssel ugyan, de dolgozik, tartja a látszatot. Néha úgy tűnik, már csak önmaguk megnyugtatása végett. Hogy közben messziről látszik: pótcslekvésnél nem több, amit tesznek, az senkit sem érdekel. Lassan már őket sem. Sokan – főleg az ellenérdekeltek – egyenesen örülnek ennek. Az autonomista tábor az utóbbi években, a célhoz közelebb vivő valós politikai cselekvés helyett, többnyire pótcselekvések sorozatában élte ki vágyait. Nem törődve azzal, hogy ennek következményeként lanyhult az emberekben a lelkesedés, az elszántság, a hit. Emlékeztetőül: az autonómia gondolatának tizenöt esztendővel ezelőtt még sikerült húszezer embert mozgósítania a székelyudvarhelyi önkormányzati nagygyűlésre. Kérdés: ma hányan volnának hajlandók erre? Annak fényében, hogy folyamatosan csökkent a székely szabadság napi marosvásárhelyi nagygyűléseken való részvétel, már előrevetíthető a válasz. Az a helyzet, hogy a felfokozott érdeklődés, a túlzott elvárások, kudarc esetén, bizony lehangolólag hatnak, feladásra kényszeríthetnek bárkit. A mi esetünkben pedig – már ha elfogulatlanul nézzük, reálisan ítéljük meg a helyzetet –, világos: a román hatalom rábólintása nélkül bármiféle autonómia elképzelhetetlen. Hát még magyar/székely autonómia… Ahhoz valamiképpen meg kell győzni, rá kell kényszeríteni a román politikumot, hogy elfogadja, lenyelje a békát… Mert ahogyan most fest, ebbe másként soha nem fog beleegyezni. Csak és kizárólag kényszer hatására. Amit eddig tettünk, az mind kevés. Mert nem hozta meg a várt eredményt. Első lépésként fogadjuk el: az EU-tól semmit sem várhatunk, annak vezetői a mindenkori status quo – takarjon bármit is a kifejezés – mindenáron való fenntartásában érdekeltek. Következésképpen: csak magunkra számíthatunk. Elsőként magunknak kell jeleznünk, az ország, de főleg a világ tudtára adnunk, mit kívánunk. A jelek szerint az, amit eddig cselekedtünk, sajnos, nem érte fel a külföld ingerküszöbét, de még a román hatalomét sem… A jólfésült – szalonképesnek is mondják –, de a cél szempontjából eredménytelen eddigi akciók helyett valami mást kellene kitalálni. Nem állítom, hogy a dél-tiroli példát követve a székely autonómia híveinek magasfeszültségű vezetékek tartóoszlopait, meg még ki tudja, miket kellene robbantgatniuk, de – mondjuk – egy polgári engedetlenségi mozgalom talán nem lenne minden haszon nélkül való… Ezért tartom üdvözlendőnek a székely személyi kártya bevezetésének ötletét azok részére, akik székelynak vallják magukat, illetve azonosulnak Székelyföld területi autonómiájával. Ezáltal valamiféle válaszreakcióra kényszerülhet a román hatalom is. Ami a maga során esetleg felkeltheti a nemzetközi közvélemény figyelmét is. És így tovább. Mindenesetre ideje lenne szintet lépni…