Pesti Srácok

A székely autonómiával, mondjátok, mi lesz?

A székely autonómiával, mondjátok, mi lesz?

A Székely Nemzeti Tanács 2016-os határozata alapján október utolsó vasárnapja Székelyföld autonómiájának napja. Azóta ezen a napon őrtüzek gyúlnak Székelyföld szerte, ezáltal is megerősítve a régió lakosságának jogos autonómiaigényét. Idén sem volt ez másként, idén is felolvasták az immár szokásos kiáltványt, amelyben az SZNT elnöke kifejtette: a területi autonómia a biztonság, a béke és a jólét záloga lehet(ne) Székelyföldön. Aztán… Aztán hazamentek a legények. Hogy az említett aktus, mármint az őrtüzek körüli felemelő együttlét után közelebb kerültünk-e az autonómiához vagy sem, azt ki-ki maga eldöntheti. Az a helyzet, hogy harminckét évvel a romániai rendszerváltás, valamint tizenkilenc esztendővel a Székely Nemzeti Tanács megalakulása után egy tapodtat sem vagyunk közelebb az autonómiához, mint előtte. Elismerem: korábban, úgy a rendszerváltás utáni első években, még élénken élt a remény, a hit az emberekben, hogy lehet valami belőle… Mármint az autonómiából. Aztán, ahogyan telt-múlt az idő, ahogyan megtapasztaltuk a román hatalom mereven és ellenségesen elutasító hozzáállását, párhuzamosan a magunk tehetetlenségével, lassan – s úgy fest, visszafordíthatatlanul – csökkent a hit, a lelkesedés… Márpedig hit és lelkesedés nélkül nem megy, nem megy semmi. Mennél inkább múlik az idő, annál kedvezőtlenebb a csillagállás az autonómiaküzdelem egén, annál reménytelenebb a helyzet. Ha anno még komoly tömegeket mozgattak meg az autonomista rendezvények – lásd a 2006. március 15-ei székelyudvarhelyi nagygyűlés, az első székely szabadság napi marosvásárhelyi menetelések –, mára lassan oda a lendület… A nemzeti ünnepeink alkalmából elhangzó beszédekben még szó esik az autonómiáról, de a ritkább ünnepnapokat követik a számosabb hétköznapok, amikor már alig esik szó róla. Mintha teljesen lemondtunk volna az önrendelkezésről. Pedig nem kellene. „Amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják. De miről a nemzet, félve a szenvedésektől, önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz, s mindig kétséges” – vélekedett egykor a haza bölcse. Tudtommal semmi sem történt azóta, ami állításának érvényességét cáfolta volna.

PestiSracok facebook image
Ajánljuk még

Simlis szélhámos, vagy áldozat? - Gál László, a magyar futball örök túlélője

Sport exkluzív 2019 május 17.
A magyar foci mindig kitermelte magából a zavarosban halászó holdudvarát; különösen igaz volt ez a kilencvenes évekre, de még a 2000-es évek sem feltétlenül a nyugalomról szóltak. Rengeteg adócsalási és bundaügy rontotta az amúgy is egyre mélyebb morális és szakmai szinten álló hazai futball renoméját; kalandorok és menedzsernek álcázott csalók szálldostak dögkeselyűként, és markoltak ki annyi pénzt a fociból, amennyit csak tudtak. Időnként most is kiesik egy-egy csontváz a szekrényből, azonban a jelenlegi viszonyokból visszatekintve félelmetes volt ez az időszak. Sok emblematikus figurára emlékszünk, akik így vagy úgy részt vettek ebben a kavalkádban: az egyikük Gál László, aki megfordult a Fradiban technikai igazgatóként, a Videotonban és a Honvédban ügyvezető igazgatóként, szerepet vállalt a Vasasnál is, jelenleg pedig az Ózdi FC elnöke. Gált folyamatosan zavaros ügyek követték, adócsalási botrányok és gyanúsítások, legutóbb pedig az Ózdnál is furcsa pénzügyi szituációba kerültek, melyben tudomásunk szerint az MLSZ vizsgálatot rendelt el és a NAV is nyomozást indított. A PestiSrácok.hu személyesen is beszélt Gál Lászlóval, aki szerint személye mindenhol csípte valaki szemét, többször kvázi balek volt, és vele próbálták elvitetni a balhét. Vajon mindig rosszkor volt rossz helyen, vagy ügyeskedő, simlis bajkeverő, aki mindenhol igyekezett kibújni a felelősségre vonás alól, és új helyen folytatni az üzelmeit?