„Európának nincs szíve a számunkra” – 1919, avagy a magyarság legszomorúbb karácsonya

Közhely, de igaz: leginkább a múltunk, történelmünk alapján tudjuk meghatározni önmagunkat. Sokan panaszkodnak most (is) a jelenre, és félnek a jövőtől, de karácsony idején nem árt emlékeztetni magunkat arra, hogy mindig van okunk bízni. Hinni. Nem élünk olyan rettenetes időket. Nézzük csak, hogy mi volt száz éve: 1919 az ország talán legszomorúbb esztendeje volt, az első világháború és a vörös terror pusztítása után a trianoni döntésre várt, vagy inkább rettegte előre a nemzet. Korabeli cikkeket idézünk, amelyek kristálytiszta realitással jósolták meg a közeljövőt, és arra biztattak, hogy sohasem adjuk fel. Ma már tudjuk, hogy a magyarság végül 1919-et is túlélte. Ízlelgessük ezeket a korabeli írásokat, és tanuljunk belőle erőt, elszántságot, hitet, stílust és műveltséget.  

Kevés sötétebb esztendőnk volt 1919-nél (cikkeink a témában például itt és itt és itt). Karácsonya is fekete volt. Az ország romokban, már megcsonkítva, de még a hivatalos döntés, a trianoni szerződés előtt. A férfiak java halott, özvegyek és árvák mindenütt. December végén kilátástalannak tűnt a túlélés, a megmaradás, az első világháború és a vörös terror pusztítása után, a fehér terror idején teljesnek tűnt a sötétség. De azért felbukkant a remény: novemberben a román hadsereg az antant utasítására kivonult Budapestről, Horthy Miklósék pár nappal később bevonultak. Bár lassan helyre állt a rend az országban, és novemberben felállt a Huszár-kormány, valami lebegett felettünk. Egy aljas döntés, amely örökre meghatározza a nemzet sorsát.

Két cikket fogunk most bemutatni, más az üzenetük. Az első realista, vészjósló, felkészíti az olvasókat a tragédiára. A másik a hitre, a bizalomra buzdít a magyarság legszomorúbb karácsonyán. Utazzunk vissza az időben, hogy lássuk, a legkegyetlenebb vereségek és megaláztatások után is fel lehet állni. Újra lehet kezdeni.

Nem az igazság dönt, hanem a győzők érdeke

A Pesti Hírlap huszonnegyedikei cikke szerint „Magyarország az ítélőszék előtt” állt, „ellenfele” a „szívtelen” Európa.

„Már csomagolják a magyar békedelegáció üti málháját. A magyar követek kis karavánja nemsokára fölkerekedik, hogy elmenjen Neuillybe és ennek a sokat szenvedett országnak elhozza a békét. Nehéz sóhajjal engedjük útnak őket, szerencsétlen ország szomorú képviselőit, akik lehajtott fejjel és kínban vonagló szívvel hallgatják majd végig a gőgös győzők akaratát. Nem kell jóstudomány annak a megsejtéséhez, hogy a Neuillyben kapott föltételek kemények lesznek. Erre a mintánk már megvan a német, az osztrák és a bolgár békében. Gróf Apponyi Albert – minden elismerés érte, hogy elvállalta ezt a lehetetlenül nehéz és hálátlan feladatot – bizonyára ékesszólóan fogja nyomban kifejteni mindazt ami a fölállított föltételekben lehetetlen és igazságtalan lesz. Azok az idők azonban már elmúltak, amikor az ékesszólás csodát művelt.

A keresztény legendák között szerepel egy szent, akinek a meghallgatására a tengerpartra sereglettek a halak. De az régen volt. Apponyi Albert a világ egyik legszebb és legzengzetesebb nyelvén bizonyára kevesebb sikerrel fogja a világ előtt kiönteni az ezeréves magyar átok minden keserűségét és nyomorúságát. Az emberek néha hidegebbek, mint a fagyos vérű halak.

A magyar delegációnak már az is nagy sikere lesz ha a legkirívóbb igazságtalanságokat és a nyilvánvaló abszurdumokat le tudja alkudni az entente [antant] föltételeiből. Neuillyben, csak úgy, mint Versaillesban és Saint Germainben nem az ékesszólás és nem az igazság fog dönteni a népek sorsa fölött, hanem a győzők érdeke. A pillanatnyi helyzet az, hogy mohó és telhetetlen szomszédaink saját érdekeiket bele tudták kapcsolni a győztes nyugati országok érdekeibe. A román, a szerb, a cseh igazság Parisban úgy tűnik föl, mint entente-érdek és ezért akkor is erősebb lesz a magyar igazságnál, ha a mi igazunk mint a vakító nyári égen ragyogó nap fog világítani az Apponyi ékesszólásánál.

Nyíltan kell erről beszélnünk, mert nagy hiba volna, ha a magyar béketárgyalások küszöbén veszedelmes illúzióink volnának. Tisztában kell lennünk azzal, hogy a zöld asztalnál ellenséges fülek hallgatnak majd ránk. És tisztában kell lennünk azzal is, hogy az entente-országokban mindarra, amit a mi sorsunkról döntenek, egy ellenséges közvélemény fülel.

Ma még csak arról van szó, hogy útnak indul a magyar delegáció. És az entente lapjaiban máris hatalmas ellenséges kórus támad ellenünk, amelyik a maga ellenszenvében, igazságtalanságában, tájékozatlanságában olyan egységes, mintha egyetlen egy kéz vezényelné. Aminthogy úgy is van: azok a kis országok, amelyek most a mi testünkből akarnak európai tényezőkké dagadni, már érettnek tartják az időt arra, hogy az évek óta nagyszerűen megszervezett sajtóösszeköttetéseik révén ellenünk a döntő támadást megkezdjék és a béketárgyalások küszöbén a magyar igazságokkal szemben az ügyünkben ítélkező bírókat süketekké és szinvakokká tegyék. Az ember szive elszorul arra a gondolatra, milyen egyedül, milyen rokontalanul, milyen elhagyatottan állunk itt Európa kellős közepén! Azt akartuk írni, hogy Európa szivében. Ezt azonban nem írhatjuk le: Európának nincsen szive a mi számunkra”.

Az antant ütött-kopott “angyala” és az ő hamis békessége

Prohászka Ottokár püspök, író a Nemzeti Újság huszonnegyedikei számában a „Fekete karácsony”-ról írt, ami az újrakezdést is magában hordozza.

„Magyarországnak még nem volt oly fekete karácsonya, mint az ezidei s még sohasem verte föl oly hazug s farizeusi világbékehit a karácsonyi csendet, mint amilyet az entente-nak cseppet sem fényes, sőt ellenkezőleg ütött-kopott angyala harsonázott bele a világba. Amilyen az angyal, olyan a karácsonya; amilyen a béke, olyan a méze s az öröme. Nekünk ez nem muzsika, sem dicsőség, sem békesség.

De van nekünk más karácsonyunk is Isten kegyelméből! Igaz, hogy fekete és kemény és szegényes az is, úgy hogy elfacsarodik tőle a szívünk; de azért mégis azt kell mondanunk róla, hogy hű kópiája annak az első s áldott karácsonynak, melytől béke, üdv s megváltás lett a világnak. Mert bár feketének fekete ez is, olyan mint a csillagtalan éjszaka s bár keménynek kemény ez is, olyan mint a téli rög s a barlang sziklája s szinte ijesztően magányos is, olyan mint az isteni hontalan, ki emberektől számkivetve barmok közé került: de másrészt ez a mi fekete, kemény s szegény karácsonyunk tele van lélekkel s erővel, tele a szabadulás s üdvözülés vágyával, magunkbatéréssel s elmélyedéssel, tele ujkikezdéssel s uj élettel. S ez az a szellemi s isteni elem, melytől egyedül lehet karácsony a főidőit, karácsony az ember s a nemzet életében!

Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök. Az eredeti felvétel készítésének pontos dátuma ismeretlen. A reprodukciót Czimbal Gyula, az MTI fotóriportere készítette 2006. február 23-án, /Forrás: MTI

Nyissátok meg szemeiteket, hogy a fényeket lássátok s tárjátok ki füleiteket, hogy e szél zúgását élvezzétek!

Ebben a mi fekete karácsonyunkban biztató fényeket látok imbolyogni; valami lélekjárás, valami szellemlátás van itt körülöttünk. Elszánt tettrekiindulás moccan meg a fagyos avar alatt; valami halálos elszántság indul el az uj nemzeti élet utjain; valami mély megérzés és felbuzdulás tölti el a nemzeti megalázást mélyen átérző lelkeket.”

Kell ennél szebb üzenet?

Vezető kép: Gróf Apponyi Albert Jászberényben (1920) / Fotó: MTI