Káposztasavanyítóból aranycsempész: Fenyő János mestere, az agrobankos Kovács Mihály
Média-, vagyon- és hatalomátmentős cikksorozatom mostani részében bemutatok egy olyan üzletembert, aki Fenyő János egyik mesterének tekinthető. A Vico későbbi ura kétségtelenül sokat tanult első komoly üzleti partnerétől, Kovács Mihálytól, akivel egy olyan közös céget alapítottak, amelyben a Magyar Nemzeti Bank akkori elnöke, Bartha Ferenc és későbbi nemzeti filmalapos Havas Ágnes is fontos szerepet játszott. Kovács Mihály állítása szerint a negyvenes évek végén távozott az országból, később kereskedni kezdett a diktatúrával, a rendszerváltás után aranycsempészként és az Agrobank-botrány kapcsán vált hírhedtté. Kovács a nyolcvanas években külföldön támogatta Grósz Károly fiát, akit fel is vett a magyar cégéhez, itthonról utóbbi irányíthatta a különböző ügyleteket. A Kádárt megpuccsoló Grósz maga is kulcsszereplő: az ő vezetése alatt emelkedett fel az a külkereskedő-bankár-hálózat, amely vezető szerepet játszott az ország kifosztásában, a nemzeti vagyon átjátszásában. Bár az említett Kovácsot a különböző ügyek mellett még fegyvercsempészéssel is meggyanúsították, olyan hálózat állt mögötte, amelynek köszönhetően sértetlenül megúszott mindent. Fenyő pedig figyelt. És látta, itt szinte mindent megtehet. Fenyő mestere, avagy a média lenyúlásának története (15. rész).
Médiaátmentős cikksorozatom előző részében felvázoltam, hogyan nézett ki az a társaság, amely létrehozta azt az Intervideot, amelyben Fenyő János is vezető szerepet játszott.
Írásom megjelenése után Csányi Sándor, az OTP elnöke megkereste portálunkat, és pontosítást kért. Csányi azt közölte, hogy a Magyar Hitelbank Titkárságának vezetőjeként, a külföldi vegyesvállalatok portfóliójának felügyelőjeként került kapcsolatba az üggyel, vagyis az Intervideoval. A bankvezér akkor még viszonylag „kis halnak” számított, nem úgy a cég egyik ügyvezetője, Bartha Ferenc, aki ugyanakkor, tehát a nyolcvanas évek végén a Magyar Nemzeti Bankot vezette. Most bemutatok egy harmadik bankárt, Kovács Mihályt, aki megalapította a céget, és tulajdonképpen „felemelte” Fenyő Jánost.
Káposztasavanyítóból aranyember
Kovács Mihály a kilencvenes években két egészen botrányos ügynek (Agrobank, aranycsempészés) is a főszereplője volt, és természetesen mindkettőt megúszta. Neve főleg az idősebbeknek mondhat sokat, hiszen a szövevényes és furmányos Agrobank-ügy az Antall-kormány idején az egész országot megrázta (itt egy rövid összefoglaló). Éppen a botrány kirobbanása és Kovácsék letartóztatása (1994) után jelent meg (vagy inkább jelentette meg magáról) az(t) a „kifehérítő” interjú(t) a Respublikában, amelyben e Magyarországon különösen népszerű műfaj szabályait betartva következetesen tódított és elhallgatott. A riporter a ma már kevéssé ismert Pogány Ira volt.
A sorok mögül kirajzolódott a mindig jót akaró, önzetlen és naiv üzletember portréja, akit méltatlanul próbálnak befeketíteni. Kovács a többoldalas anyagban egész életét elmesélhette. Szeretem ezeket a forrásokat, mert az örök idők Münchausen bárói akaratlanul is sokat elárulnak önmagukról. Érdemes elolvasni a következő képalát, azaz a kép alatti szöveget:
Kovács Mihály szülei – elmondása szerint – a holokauszt áldozatai lettek, ő ékszerésznek tanult, de aztán elhagyta Magyarországot. Nem árulta el, hogy hogyan – bár akkoriban ez nem volt túlságosan egyszerű –, de a negyvenes évek végén Ausztráliába érkezett. „1949 decemberében feleségemmel megérkeztünk Sydneybe. Szakmám nem volt – az aranyművességet végül is nem tanultam ki, mert látta a mesterem, jobban jár, ha az üzletelést bízza rám –, a nyelvet nem tudtam. <...> Akkor csináltam meg az első cégemet, az Ocean Salad Companyt. Én voltam az, aki Ausztráliában ezeket a savanyúságokat gyártani kezdte.”
Ezt követően állítása szerint ingatlanokkal folytatta, és több „szerencsés” üzletnek köszönhetően meggazdagodott. Aztán már angol-magyar üzletemberként kereskedni kezdett az ellenséges Magyar Népköztársasággal. „1968 óta folyamatosan járok Magyarországra, de ha nincs ez az ügy, maga soha nem hall rólam. Angliában, ahol rengeteg ismerősöm van, úgy szoktam bemutatkozni: >My name is Michael Kovács, I am a hungarian jew<. Ebben minden benne van, senkinek sem kell találgatnia, ki vagyok.”
Kovács szabadon kereskedhetett, nyilván az állambiztonság felügyeletével
A diktatúra és az állambiztonság működését ismerve pontosan tudjuk, mi kellett ahhoz, hogy valaki szabadon beutazgasson ide. Főleg kereskedőként és főleg aranykereskedőként, hiszen erről a területről különösen szívesen halásztak maguknak embereket a szolgálatok. Mint minden külkereskedelmi ügyet, ezt is az állambiztonság, vagyis a hírszerzés felügyelte, teljesen elképzelhetetlen, hogy Kovács ne kapcsolódott volna a hálózathoz. A kérdés, hogy milyen szinten.
Vegyük például azt a Gyepes-Gilbert Attila Ottót, aki fiatalon cionista társait dobta fel az ÁVH-n, majd Amerikába ment, és kereskedni kezdett. Ő is hazajárt Amerikából, és az állambiztonság már majdnem beszervezte (az iratok szerint fizetéssel és hírszerző-nyugdíjjal kecsegtették), amikor kint lebukott egy csempészési ügyben...
Bár ezután a BM ejtette, később azért a katonai szolgálat megnyerte magának. Kár volt, Gyepes-Gilbert újra lebukott, és börtönbe került. Az ifjú Friderikusz Sándor ekkor akart könyvet írni róla, de az állambiztonság behívta, és meggyőzte ennek káros üzenetéről. Friderikusz hallgatott a jó szóra.
Gyepes-Gilbert Ottó az utóbbi években már a jobboldalon sertepertélt (Attila helyett Ottó nevét használva), majd amikor megjelentettem a cikkemet, rámírt, és perrel fenyegetett, arra célozva, hogy ő most már fontos ember. Biztattam a perre, mert csak az állambiztonsági és CIA-s iratokkal tudna vitatkozni, de azóta sem jelentkezett.
Úgy vette fel magához a kis Grószt, hogy azt sem tudta, kicsoda
Tény, hogy a nála jóval komolyabb kaliberű Kovács is szabadon üzletelhetett, és összebarátkozott a politikai vezetéssel, mások mellett Grósz Károly fiát is támogatta Londonban. Érdemes felidézni, hogy mit mondott erről a fenti interjúban: „Magyarországi üzleti tevékenységét állítólag Grósz Károlynak tett szívességgel alapozta meg” – vetette fel kötelességszerűen Pogány Ira, mire ő: „Hülyeség. Grósz fiát valóban ismertem Londonban, szerettem, becsültem, de az apjáról az utóbbi időkig azt sem tudtam kicsoda.”
Ilyen naiv ember volt Kovács Mihály. A riporternő nem kérdezett vissza. Pedig nem ártott volna.
Kovács nem csak kint támogatta Grósz fiát, Grósz Ivánt, hanem felvette a saját cégéhez. Ez az Agrobank botrány kapcsán derült ki, miután a Magyar Nemzet megírta, hogy a kis Grósz is ott volt Kovácsék perén.
A bíróságon elhangzott, hogy Grósz Iván „1987 és 1989 között Kovács Mihály munkatársaként a londoni cég magyarországi képviselője volt. Elmondta, a ’ 80-as évek elején Londonban a Malév kirendeltségén dolgozott, és ott ismerkedett meg Kovács Mihállyal, aki később felajánlotta neki, hogy dolgozzon vele. A tanú hozzátette, a vádlott tudta róla, hogy ő Grósz Károly fia, de apjával kapcsolatban sohasem kért tőle szívességet.”
És ezt így elfogadták. Ahogyan a riporter, úgy ez a bíró (bírónő?) is. Pedig ebből a pár sorból azért sok minden kiderül.
Egyrészt az, hogy Grósz Iván az MNVK-2 irányítása alá tartozó Malév munkatársa volt Londonban. Aztán az, hogy Kovács felvette magához éppen 1987-ben, tehát abban az évben, amikor az apja a Minisztertanács elnöke lett. Ezek szerint az ügyleteket Magyarországról Kádár utódjának fia irányította, Angliában meg Kovács. De utóbbi nem kért semmi szívességet.
Grósz neve egyébként későb is felbukkan majd a Fenyő-történetben, hiszen a médiacár baráti köréhez tartozott. Fenyő ügyvédje, Óváry vallomása szerint ő maga is a kis Grósz révén került kapcsolatba Fenyővel... A jogász Fenyő közeli barátairól egészen pontosan ezt mondta:
„A baráti körbe a következő személyek tartoznak: Pethő
És mentek kifelé az aranyrudak
Tény, hogy amíg a fiatal Grósz itthon irányította az üzletet, addig Kovács Angliában tette ugyanezt. Kovácsnak több Intergold üzlete volt a szigetországban, ahol ékszerekkel, elsősorban arannyal kereskedtek. Az üzletember cége pedig Magyarországról vitte ki az aranyat – a Magyar Nemzeti Bank segítségével és nyilván a párt jóváhagyásával... A rendszerváltás után kipattant ügy a korábbi üzletekre is rávilágíthat: „A vád azon alapult, hogy az IBB Kft.
„Kovács Mihály lényegesen több aranyat hozott vissza az országba, mint amennyit feldolgoztatni kiszállított. Ez pedig úgy lehetséges, hogy Kovácsék – nevezetesen az IBB Kft. – úgy vámkezeltették az ékszereket, mintha azok tisztán aranyból készültek volna, s más segédanyagokat nem tartalmaznának.
Csakhogy az ékszersúly meghaladja a benne lévő arany súlyát. E két súly különbözetéről mondják a rendőrök, hogy azt Kovács Mihály gyakorlatilag becsempészte az országba”
– írta a például a Reform.
Az Agrobank vezetőit, Kovácsot és Kunos Pétert 1994-ben tartóztatták le, és ezzel párhuzamosan derült fény az aranycsempészési ügyre. Egy évvel később, 1995-ben a kisgazda Homoki János már Horn Gyuláékat kérdezgette Kovácsról. Az is érdekes, hogy a képviselő információja szerint a titokzatos üzletember egyszerű „kereskedelmi ügynökként” dolgozott Ausztráliában.
Ekkor derült ki az is, hogy Kovács állt a később elhíresült nagybörzsönyi aranykutatás hátterében is. Az ottani aranytartalékok felkutatására, feltárására, bányászatára létrehozott Nagybörzsöny Kft-t szintén Magyar Nemzeti Bank (MNB) és Kovács IBB-je alapította (nem a magyar cég, hanem az angol anyavállalat), s annak ügyvezetője az a Verzár Péter volt, aki korábban az MNB Emissziós Főosztályának vezetőjeként aláírta az aranyügyleteket. Szép történet, ahogyan az is, hogy mindketten megúszták. Verzár később az állami Metal-Arthoz került, onnan 1996-ban rúgták ki, miután lebukott egy újabb ügylettel.
Iráni fegyvercsempészéssel is megvádolták
Bár Kovácsot végül ebben az ügyben felmentették (az Agrobank esetében felfüggesztetett és egy egészen "komoly", másfélmilliós (máshol kétmilliót írtak) pénzbüntetést kapott), hadd vélelmezzem, hogy hasonló vagy ennél is sötétebb üzletekkel foglalkozott 1989 előtt is – vélhetően állambiztonsági segítséggel. Éppen ezzel kapcsolatban sokatmondó, hogy a rendszerváltás után mással is megvádolták: „Előállították a rendőrség Király utcai épületébe – mondta Kovács –, levették az ujjlenyomatát, mondván, arra gyanakszanak, hogy rakétákat csempészett az embargó alatt álló Iránba. Néhány nappal utóbb aztán közölték vele, hogy tévedtek, ő nem az a Kovács.”
Erről bővebben is beszélt a Népszabadságnak: „Ott volt a fegyverkereskedési gyanúsítás...
Azt állították, nem is Kovács Mihály vagyok. Elmentek Öcsödre, az anyám sírját lefényképezték, végigjárták a barátaimat, hogy valóban ismertek-e gyerekkoromban. Rám akarták bizonyítani, hogy rakétát árulok az irániaknak. Én?! Rakétákat?!
Hajtogattam, hogy a legveszélyesebb eszköz, mi életemben a kezemben volt, az a csillagszóró, attól is féltem. Három nap múlva tisztázódott, hogy mégsem engem keresnek”.
A nyomozók ezek szerint kétségbe vonták Kovács egész életútját, hiába volt egészen ismert ember, valamiért mégis gyanakodtak rá. Azért ez különös, ahogyan az iráni rakéta-csempészés emlegetése is, hiszen utóbbiban vastagon benne volt a kommunista katonai szolgálat (MNVK-2).
Ezen a vonalon haladva könnyen lehet, hogy Kovács valójában az ő emberük volt, és szélsőséges esetben akár az is előfordulhat, hogy életútja jelentős részét csak kitalálták. S talán csak egyszerű legenda volt.
Ugyanebben az interjúban mindenesetre előhúzta a holokauszt-kártyát, ezzel az áldozat szerepébe helyezve önmagát, visszataszító módon felhasználva ezt a szörnyű tragédiát:
„Az arany miatt május 8-án reggel hatkor jöttek értem. Ötven évvel korábban napra, órára pontosan ekkor szabadultam a koncentrációs táborból... Mondták, aranycsempész vagyok, több aranyat hoztunk be, mint amennyit kivittünk. Magyaráztam, bizony így volt, kétszáz kiló színaranyat, 24 karátosat vittünk ki, visszahoztunk hatszáz kilót, de beötvözve, kilenc karátosat. Egyszerű, nem?”
Miért is bízott meg Grósz Károlyban?
Elmondása szerint ekkoriban már azt is sajnálta, hogy közel került Grósz Károlyhoz, Fekete Jánoshoz és az egész kommunista hálózathoz. Azt mondta, hogy ott rontotta el az egészet, amikor Grószt üdvözölte angliai farmján. „Még 1989-ben, Grósz Károly miniszterelnöksége alatt. Kijött Angliába harminctagú delegációval, elhozták hozzám, a farmra. Ez imponált. Hogyne tetszett volna annak, aki elmegy Magyarországról 20 évesen, egyetlen fillér nélkül, és annyira viszi külföldön, hogy a kormányfő meglátogatja. Aztán érkeztek a többi hazai delegációk is, mondták, ilyen ember kell, mint maga, segítség az országnak, és én elhittem. Még mindig azt hiszem.”
Persze ez a tálalás is velejéig hazug.
Kovács úgy tett, mintha ekkor fedezték fel (ez visszatérő ferdítés máskor is), pedig az Impulzus fent idézett – és eléggé jólértesült – cikke szerint 1988-ban már „csaknem harminc éve” kereskedett a diktatúrával. Saját bevallása szerint meg 1969 óta.
Ennek megkoronázása volt az 1987-es plecsni, amikor „a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa a magyar-brit gazdasági kapcsolatok fejlesztése terén kifejtett eredményes tevékenysége elismeréseként, 60. születésnapja alkalmából Kovács Mihálynak, az International Bullion and Metál
Csempészés a Malév és az MNVK-2. segítségével
Rakjuk össze a mozaik-darabkákat. Itt van előttünk egy kétes múltú, „káposztasavanyítóból” lett milliomos, aki gátlás nélkül kereskedett a diktatúrával, és akiről a nyomozók az interjú szerint el tudták képzelni, hogy Iránnak adott el fegyvereket. Mit tudunk még?
Angliában ékszerüzletei voltak, ahol eladta a részben Magyarországról kivitt árukat. Az üzlethez a Malév gépeit használta, ugyanez az állami vállalat részt vett (például a aMahart mellett) a rezsim idején a különböző csempészési ügyekben, így a fegyvercsempészetben is, amiben Magyarország – a kábítószer-terjesztéshez hasonlóan – lényeges szerepet játszott. Kulcsfontosságú, hogy Kovács éppen a Malév kirendeltségén ismerkedett meg Grósz Ivánnal, akit 1987-ben felvett magához, és cége magyarországi embereként alkalmazott. A rendőrség (illetve a BM) a rendszerváltás előtt és után is alig-alig látott rá a katonai szolgálat ügyeire, de vélelmezhetően kaptak egy olyan információt, amely szerint Kovács a rakétacsempészésben is részt vehetett.
Biztosat (egyelőre) még nem tudunk. Hasonló ügy viszont akad. Még 2018-ban a Hamvas Intézet Arc és Álarc folyóiratában jelentettük meg azt a tanulmányomat, amelyben Schönthal Henrik (a brókerbotrány egyik főszereplője, és nem mellesleg Fenyő János másik barátja és üzlettársa) és egy bizonyos B. Zoltán őrnagy csempészési ügyéről írtam.
Schönthal a BM titkos munkatársa, míg B. az MNVK-2. magas rangú tisztje volt. És utóbbi a Malév korábbi londoni körzeti megbízottja. Ők és a beavatottjaik már hosszú ideje csempésztek az MNVK-2. jóváhagyásával és támogatásával akkor, amikor a rivális társszolgálat, a BM állambiztonsága lebuktatta a csoportot. Utóbbi szerv az iratok szerint akkor még nem tudta, hogy a katonai szervezet áll az akciók mögött. Hogy ez rendszerszerű. Pedig az volt.
B. rövidebb időre börtönbe került, ahová az MNVK-2. Regős Sándor riportert küldte be azért, hogy rábírja a hallgatásra. Erről a börtönspicli a következőket jelentette: „Regős – MRT. Alkalmazottja – két alkalommal is felkereste. Először
A további zárkaügynöki jelentések szerint B. nem tartotta be az utasítást, összevissza fecsegett, nem csupán csempészési ügyeiről, de azokról a fegyverüzletekről is, amelyeket különböző – általában arab – vevőkkel kötöttek, illetve terveztek. Ezekről hosszabban írtam a fenti tanulmányomban.
B.-t a tárgyalásain tábornokok (!) támogatták, így nem meglepő, hogy egészen hamar szabadult. Gondolom, már azzal sem lepek meg senkit, ha elárulom, hogy a rendszerváltás után nem csupán rehabilitálták, de a Köztársasági Érdemkereszt tiszti aranyfokozatát is megkapta, és azzal a lendülettel nyugállományú vezérezredes lett. .
Josef von Ferenczy, egy másik összekötő
Tény, hogy hozzá hasonlóan Kovács is gátlástalan üzletember volt, akit ugyanúgy az átmentésre készülő banki körök támogattak. S ahogyan Ferenczy a német Springerrel Bayer Józsefet, ő Fenyő Jánost fedezte fel. Persze komoly különbség, hogy amíg Bayerrel mindig elégedettek lehettek, addig Fenyő hálátlan és összeférhetetlen volt. Hiába vették be az Intervideoba, nagyon hamar kiszállt, és összehozta a Vicot, amellyel a videókölcsönzésből meggazdagodott.
Kovács partnerei: Surányi és Bartha
Látjuk, hogy Kovács Mihály szépen felépítette magát. Az arany mellett a nyolcvanas években a film világába is beszállt, ahol az előző cikkemben említett emberek társultak hozzá az Intervideoban.
A későbbi filmalapos Havas Ágnes, az agyonlőtt Fenyő János és a végül öngyilkos Bartha Ferenc bankár. Miután Fenyő kiszállt (élettársa szerint Bartha kivásárolta), a két kulcsszereplő útja is elvált egymástól.
Az „aranyember” Kovács nem búslakodott, alacsony áron felvásárolta az Agrobankot, amellyel összehozta a rendszerváltás történetének egyik legnagyobb, már említett botrányát.
És a hálózat tökéletesen felfejthető: Kádár János utódja, Grósz Károly nevezte ki a Magyar Nemzeti Bank élére azt a Bartha Ferencet, aki 1988 és 1990 között irányította az állami pénzintézetet. Ez a Bartha lett ugye az 1989-ben elindított Intervideo ügyvezetője, miután korábban aláírásával legalizálta az aranycsempészési ügyleteket. Mindeközben Grósz fia Kovács másik cégének dolgozott. Később Surányi György vette át az MNB vezetését, így 1990-től ő segítette a Kovács-féle üzletetet. Surányi korábban a Tervhivatal államtitkára volt, Kemenes Ernő elnök embere, aki a rendszerváltás előtt Barthával működött szorosan együtt. Igen, ez is ugyanez a kör.
Aztán később, amikor Bartha már privatizációs államtitkárként 1995-ben megbukott, Demján Sándor nyúlt a hóna alá, az a dúsgazdag üzletember, aki korábban a Magyar Hitelbankot az összes hasonló vegyesvállalatba belevitte. Így az Intervideoba is. Ezt a bankárkört hagyta ott az önállosódó Fenyő János, de úgy, hogy a politikai szereplőkkel és a bankárok egy részével is nagyon jóban maradt. De ki lett Fenyő kulcsembere Amerikában?
Ezzel folytatom.