A jó Lenin-fiúk csak a Haladásért küzdöttek – avagy a történelemhamisító Konoksága
A Lenin-fiúk vezérei: 1. Cserny József, 2. Papp Sándor, 3. Radányi Kornél, 4. Nével József, 5. Natusek Szaniszló /Fotó és forrás: Wikipedia.hu
Mi a különbség a vörös- és a fehérterror között? Mindkettő csúnya dolog volt, de amíg az egyik a történelmi igazság és idealizmus nevében történt, a másik egy szellemi háttér nélküli megtorlás volt. Legalábbis Konok Péter szerint. A történész szerint a Tanácsköztársaság csak védekezett, és csupán az adott eseményekre reagált. Történelemhamisítás 2011-ben, avagy: talán hibáztunk elvtársak, de a cél világos, szép és tiszta.
Szombaton kisebb vihart és gyűlölet-hullámot kavart az a cikkem, amely az ellenében foglalt állást, hogy Héjjas Ivánt történelmi hősként kezeljük, netán kimosdassuk.
Gyűlölöm a szerecsenmosdatást, a történelemhamisítást, nagyon kártékony ilyesmiben részt venni, de a hatása kétségtelen: nem véletlenül írnak történészek még ma is felmentő műveket a fehér-, ill. vörösterrorról. Egy tudatosan megosztott, tragédiák sorát átélő országban az ilyen „egyrészt-másrészt” gondolkodás még mindig sokat hoz a szerzőknek a konyhára. Szembenézni nehezebb.
Meg néhány embernek szöveget értelmezni: bár sokan azzal vádoltak, hogy befeketítettem a Rongyos Gárdát, ez teljes félreolvasás, ill. közönséges csúsztatás. Éppen arról írtam, hogyan járatták le a kommunizmusban ezeket a névtelen hősöket, akiknek jelentős része egyáltalán nem vett részt a fehérterrorban (szemben Héjjassal, Prónayval és társaikkal).
A vörösterroristák mentegetése is zavartalan
Külön szezonja van most is a történelem átírásának, hiszen a rettenetes 1918-as év századik évfordulóján vagyunk. Ennek megfelelően mindkét „oldalon” összeszedték magukat. Épp mostanában jelent meg a Mandineren egy írás arról, hogyan relativizálják a vörös terrort balos történészek egy friss kiadványban.
Ez a cikk annak méltó párja, egy olyan közismert történészt mutatok be, aki következő írása szerint szintén fekete-öves (de legalább barna), ha az elfogultságot, a szerecsenmosdatást, az egyrészt-másrészt történelem-vizsgálatot nézzük. Konok Péterről van szó, aki bár a munkásőr-gondolkodást visszacsempésző Csunderlik Péterhez képest azért jóval visszafogottabb írástudó (sőt, ő írástudó), ezért a felelőssége is nagyobb.
„Objektív történetírás nincsen, csupán objektív történelem. A történész saját osztályszempontjai szerint osztályoz, kiemel, kapcsolatba hoz, elemez és véleményt alkot. Ha mindezt tudományos tisztességgel teszi, akkor – tartozzon bármely történetírói iskolához és legyen bármilyen személyes politikai meggyőződése – műve többet árul el tárgyáról, mint magáról a történészről. Ellenkező esetben sokkal inkább a szerző saját korának lesz lenyomata” – e megszívelendő sorok magától Konoktól, az ellenzéki tévék egyik állandó vendégétől, kedves barátom megfogalmazása szerint a „kommunista Télapótól” származnak (a Télapó kifejezést persze amúgy is a kommunisták erőltették ránk a klerikális Mikulás helyett, így a vicc nem is lehetne más). Konok a fenti elmélkedést még 2001-ben írta. Tíz évvel később talán elfelejtette.
Amikor az év elején a Tizennyolc című színdarab kapcsán cikkeket írtam a Tanácsköztársaságról, illetve a Kominternben komoly szerepet játszott magyar bomlasztókról, ügynökökről és kémekről, többek között Konok Péter cikkébe is belefutottam. Az általam használt program keresőmotorjának hála Konok írása az egyik első, ami elém, elénk kerül, ha a vörös- és fehérterrorról akarunk olvasni, ebben az értelemben – de csak ebben az értelemben – megkerülhetetlen.
Az ismerten baloldali (ebben nyilván semmi probléma nincs) történész tanulmányában összehasonlította a terror fehér és vörös változatát, és persze a vörös mellé tette le a voksát. Nem úgy, nem azzal a rinocérosz-módszerrel hamisít történelmet, mint régen Rákosiék, Révaiék vagy újabban néhány jobboldali, aki dörgő, hamis mondataival gyakorlatilag sziklákat hajigál a tóba (jó estét, Héjjas Iván és kedves idegenrendészeti eljárás!), ennél azért finomabban, álságosabban, nehezebben észrevehetőn.
Nézzük Konok módszerét – avagy (hogy őt idézzük): a „tudományos tiszteséget”.
Nem kivégzés, csupán preventív intézkedés
„A terror az terror marad” – szögezte le kötelességből, de azért hozzá biggyesztette a nagyon fontos kiegészítést (a jól ismert egyrészt, másrészt-trükk, vö.: Chewbacca-védelem):
„Ám míg a Tanácsköztársaság idején ezek leginkább preventív intézkedések, illetve közvetlen megtorló akciók voltak (Szamuely páncélvonata vagy Csernyék teherautói mindig odamentek, ahonnan valamiféle ellenforradalmi szervezkedés, netán felkelés híre jött), addig a fehér különítmények szisztematikusan járták végig a vidéket, és megtorló jelleggel >büntettek<.”
Ó! Jó, ha tudjuk, hogy a vörösök által végrehajtott gyilkosságok mind preventív, megelőző intézkedések voltak, ahol meg véletlenül mégsem (az öldöklésbe néha hiba csúszik), ott is igazolható akciókról, „közvetlen megtorlásról” volt szó. Hiszen: a legendás páncélvonat „mindig odament”, „ahonnan <…> a felkelés híre jött”. Akár a munkásököl, odacsap, ahová köll.
A vörösök terrorja csak reagált, a fehérek viszont bosszút álltak!
Konok tanulmányából az is kiderül, hogy a Tanácsköztársaság végig csak védekezett és reagált. Szegény, ártatlan vörösterroristák:
„A tanácshatalom védekező és többnyire az adott eseményekre reagáló terrorjával szemben a fehérek egy szisztematikus, egyfajta kollektív bűnösséget feltételező bosszúhadjáratot folytattak”
– magyarázta Konok. Ezzel egészen egyszerűen letagadva, megkerülve azt a tény, miszerint
Kun Béláék is szisztematikusan irtották végig (főleg) a vidék Magyarországát, akit érdekel hogyan, olvassa el mondjuk a Rubicon különszámát vagy bármi mást. Arról nem is beszélve, hogy ők is szisztematikusan álltak bosszút az "elnyomó osztályon" a nyomorért, a szegénységért, a háborúért, a kilátástalanságért.
De azért foglaljuk röviden össze ezt a védekező terrort. Legyünk jóhiszeműek, talán Konok Péter is tanul belőle, és az egyik hajnalon letépi magáról rég kinőtt Che Gueavara-pizsamáját (amihez talán úgy ragaszkodik, mint én az 1998-ban kapott Jimi Hendrix-pólómhoz).
Csak egy példa: ezúttal Budapestről. Cserny József különítményesei Teréz körúti főhadiszállásukról rendszeresen jártak lerabolni a polgári lakosság kiszemelt lakásait, túszokat ejtettek, volt olyan – egyébként zsidó származású – gyerek, akinek végig kellett nézni szülei halálát.
„Ezalatt én, a tapasztalatlan gyerek éppen a szomszédos gróf Batthyány-féle palotában tanyázó Lenin terroristák karjaiba futottam.
Mikor lihegve, félőrülten elmondtam, hogy nálunk mi történt, a terroristák engem főnökükhöz Csernihez vittek be, aki engem >ellenforradalmár burzsik kölkének
A Batthyány palota kapujától az ott lemozdonyozott ágyuk között négykézláb csúszva, majd futva menekültem néhány háznyira lévő kapunkig, miközben a terroristák utánam lövöldöztek, üldöztek” – írta Vándor László műszaki vezető mentesítési kérelmében (ezeket az unikális iratokat Hankiss Ágnes gyűjtötte össze és adta ki válogatásban), aki mártír szülei kapcsán került be a történelembe.
Íme, Konok védekező tanácshatalma.
Csak a vörösök mögött volt "hit" és "idea"?
A történész még tovább ment a történelemhamisításban, mert bár elismerte, hogy történtek gyilkosságok – ha ezt is tagadná, gyakorlatilag a bíróság is elítélhetné –, azért ismét jön a kiegészítés (igen, a „de”):
„Mindazonáltal ezeket a gyilkosságokat is olyanok követték el – egy sajátosan értelmezett államrezon érdekében és nevében –, akik valamilyen idealisztikus módon, de tántoríthatatlanul hittek a saját történelmi igazságukban. Természetesen a konkrét tetteket ez nem menti, de jellegüket értelmezhetővé teszi. A fehérterror esetében ilyenről nemigen tudunk.”
Micsoda? Ekkora ostobaságot azért történésztől ritkán olvasni.
Konok egyrészt előhúzta a régi kommunista propagandát, miszerint Lenintől, Kun Bélától, Rákositól, Sztálintól kezdve ők mindig a jóért harcoltak, az idealisztikus szebb jövőért, az ötéves tervért, a történelmi igazságért, satöbbi, satöbbi.
De ebben még semmi meglepő nincsen, a kommunista propaganda száz éve erre, a pozitív jelzőkre, „célokra” épül – lásd még antifasizmus, békehajó, egyenlőség –, az viszont elképesztő, hogy a fehérterroristáktól, Héjjas Ivánéktól és társaiktól még az ideológiát is sajnálja.
Ők nem hittek a saját „történelmi igazságukban”? Esetleg az antibolsevizmusban, amellyel szerintük még megmenthetik az ország „lelkét”? Vagy mások a Magyar Királyságban? A régi világban? Vagy mások az antiszemitizmusban? Nem, ez lehetetlen, mögöttük nem volt semmi.
TerrorlegényekKonok a régi hazugságot ismételgette: egyedül a vörös ideológia az ideológia, a kommunista „igazság” az „igazság”. Ahogyan Konok szellemi partnere, Major Tamás fogalmazott még 1957-ben (lásd cikkem): „A mi humanizmusunk az igazi humanizmusunk.”
Ha azt hisszük, hogy Konok ezt a cikkét a Vörös Frakció rajongói honlapján, esetleg a Munkáspárt újságjában vagy az újraéledő Munkásőrség Instagramm-oldalán jelentette meg, akkor tévedünk. A Múltunkban volt olvasható, nem is olyan régen, 2010-ben, és valószínűleg akkora sikere volt, hogy a Rubicon szerkesztői sem akarták kihagyni Konokot tematikus számukból.
A történész Két terror Magyarországon jelentette meg tanulmányát a Rubiconban (már 2011-ben), de érdekes módon ebből a végső összehasonlítás kimaradt. Vagy Konok nem írta már bele (talán megértett valamit), de valószínűbb, hogy a Rubicon épelméjű szerkesztője húzta ki. Így vagy úgy, a Mandiner-cikkből is látjuk, ez a mentegetés (amely mind a fehér, mind a vörös terror esetében gyomorforgató) még mindig teljesen elfogadott tevékenység Magyarországon. Sajnos.
