Lucifer, vörösben: Major Tamás, aki osztályharcos megtorlást követelt 1956 után
Kevesen tudják, hogy Major Tamás színész, színházigazgató '56 után az MSZMP Központi Bizottságának tagja volt, és 1957 nyarán a megtorlásról szónokolt. Major osztályharcos megtorlást követelt, kiállva az akasztások mellett. „Polgári humanizmus az álhumanizmus. A mi humanizmusunk az igazi humanizmus – mondta. Major egyedül a kommunista Gáli József mellett állt ki, mivel a világ közvéleménye felkapta Gáli és Obersovszky Gyula ügyét, ezért látványos gesztust gyakorolhatott a diktatúra. Major testvére, Major Ákos a Horthy-rendszer hadbírójaként (!) mentette át magát, 1945-ben már ő ítélte halálra Imrédy Béláékat. A Major testvérek ismeretlen portréja - 1. rész.
Amikor fiatalkoromban először hallottam a Marx fivérekről, az villant be, hogy te jó ég, ezek többen voltak? Persze nem. Az amerikai humoristák csak névrokonai voltak a huszadik századra végzetes hatást gyakorló filozófusnak, akiből szerencsére csak egy volt. Ez jutott eszembe akkor, amikor még régebben nekiálltam a Major testvéreket bemutató írásnak.
Tamás és Ákos. Az egyiket szélesebb közönség is ismeri, a másikat inkább csak a politikai foglyok, az elítéltek, a történészek, illetve a tájékozottabb emberek.
Ákos volt az idősebb, 1908-ban született a római-katolikus, kisnemesi Major-Maróthy családba, Tamás öccse két évvel később követte. Major Ákos jogászként végzett, és pályafutása töretlenül ívelt a magasba a Horthy-korszakban, majd Magyarország náci megszállása és a nyilas puccs után is.
1933-tól hadbíró volt, a második világháborúban a keleti fronton szolgált, és karrierjét a szovjet „felszabadítás” sem törte meg. Amíg kommunista öccse esetében a Rákosiék alatti felemelkedés papírforma volt, az övé első látásra meglepőbb. Különös idők voltak, ha rosszabbul helyezkedik, könnyen a vádlottak padján találhatta volna magát, ehelyett 1946-ban már vezérőrnagy volt, 1945-ben pedig a Népbíróságok Országos Tanácsának (NOT) elnökeként ő tárgyalta az első halálos ítélettel zárult háborús pert. A következő fotón pedig a nyilasok nyilvános kivégzésén intézkedett:
De ez a cikk most nem róla, hanem az öccséről szól.
Major Tamás és a komoly, névvel vállalt feljelentés
Major Tamás 1910-ben született tasnádi Major-Maróthy Tamás néven, a tehetséges színészt már 1931-ben szerződtette a Nemzeti Színház, és mivel ismert kommunista volt, senkit sem lepett meg, hogy 1945-ben ő vehette át a színház irányítását.
Részt vett a művészet újabb (előtte ezt a nyilasok is megtették) megtisztításában, ahogy a nyilasok a zsidókat és a kommunistákat, ő őket, illetve a hozzájuk sorolt művészeket jelentette fel.
Így tett például azzal a Tompa Béla színésszel, akit 1945-ben felmentettek a vád alól.
„Major Tamás szerint a felmentett Tompa Béla nyilas volt”
– így a Világosság korabeli cikke. „Az >Ártatlanok<ügyében megtartott népbírósági tárgyalás után Major Tamás, a Nemzeti Színház igazgatója kijelentette: nem felel meg a valóságnak, hogy a felmentett Tompa Béla színész baloldali felfogású lett volna és csak kényszer hatása alatt vállalt szerepet az >Ártatlanok
több névvel szolgálhatok a hatóságoknak, akik szintén tanúskodhatnak Tompa Béla ügyében.”
Természetesen véletlenül sem szeretném felmenteni, vagy áldozatnak beállítani Tompát, mert ez a darab valóban a nyilas korszak emblematikus előadása volt, és személyesen Endre László kérésére mutatták be.
(Ha valakit érdekel a teljes háttér, érdemes elolvasnia: Papp István: A magyar Jud Süss Kádár Lajos Ártatlanok? című színdarabjának története című tanulmányát). Magáról Tompáról kevés információt találni, ezek egyike, hogy a húszas években Aradon a román állambiztonság (!) egy cikk szerint elővette, mert románellenes kijelentéseket tett. Ez persze erre a kérdésre – nyomásra vagy önként vett részt a darabban – nem ad választ, az viszont az ő története nélkül is nyilvánvaló, hogy Major Tamás már ekkor a nagy leszámolók, feljelentgetők egyike volt.
Viszonylag ismert, hogy a színészekről káderlapokat vezetett – nem egy karriert tett tönkre –, amelyeket a színészek '56-ban megtaláltak, és elolvashatták a róluk szóló jelentéseket.
Major: Egy pillanatig sem a megtorlás ellen beszélek
Kevéssé köztudott, hogy Major azok közé a sztálinista, rákosista, majd kádárista csúcskáderek közé tartozott, akik a forradalmat és szabadságharcot követő megtorlásból is kivették a részüket. „Nem középiskolás fokon” – csak, hogy saját és az ő kedvenc költőjét, József Attilát idézzem.
„Az ellenforradalom akciói következtében a >virágozzék minden virág<-ból az lett, hogy nőjön minden gyom. Ezt a helyzetet fel fogjuk számolni”
– idézte 1957 júniusában a Népszabadság, de ennél is figyelemreméltóbb, amit az elvtársak között mondott. A Hamvas Intézet kikérte és rendszerezte a Magyar Országos Levéltárból a KB- és PB-ülések (1957-től 1989-ig) anyagát, én tavaly bukkantam ebben az érdekes anyagban Major felettébb érdekes szónoklatára. A színész az 1957. június 22-ei KB-ülésen ezt mondta:
„A humanizmus címszó alatt szeretnék néhány szót mondani: Véleményem szerint mi ezt a szót is rosszul használjuk.
Polgári humanizmus az álhumanizmus. A mi humanizmusunk az igazi humanizmus.
Ennek az a lényege, hogy az osztályérdekek elismerése alapján mi akarunk emberi módon igazságosan, a nagyobb résznek boldogságot, ahogy Vörösmarty mondta. Tehát nem kell nekünk szégyellni azt, hogy humanisták vagyunk, mert igenis azok vagyunk.
Ennek lényege a megnyilatkozásokban az, hogy ne legyen személyi bosszú, vagy pedig egy nem osztályharcos megtorlás. Megmondom őszintén, hogy a fasisztákat az októberi események alatt nemcsak azért gyűlöltem, mert engem akartak felakasztani, – ebben nekik igazuk volt, – azért gyűlöltem a fasisztákat, mert az elvtársakat akarták felakasztani.
<…> Kimondjuk – helyesen – azt, hogy a bíróságaink lanyhán, nem osztályharcosan működtek az első időben. Ezt helyes volt kimondani, ezt ki kellett mondani, mert így volt és fel kellett lépni ellene.
Konkrétan Gáliról beszélek. Az elsőfoku biróság elitéli 1 évre, és a másodfoku biróság pedig halálra itéli. Azt fogják mondani: >ezek kapkodnak, itt valahol nincs igazság.<
Amikor a dolgokat rendbehozzuk, akkor nagyon vigyáznunk kell ezekre a jelenségekre is. <…> Én szeretném, ha ezeket a kérdéseket kijavitanánk.
Egy pillanatig nem annak a nevében, hogy ne legyen megtorlás és egy pillanatig nem annak a nevében, hogy mi ne álljunk a mi osztályharcos humanizmusunk alapján, hanem annak a nevében, hogy ezek a nyugtalanító jelenségek szűnjenek meg.”
Világos beszéd. Major Tamás a polgári humanizmust álhumanizmusnak nevezve osztályharcos megtorlást követelt, egyedül a személyi bosszúkat sérelmezte. Felhozta Gáli esetét, akit először egy esztendőre, majd halálra ítéltek. „Én szeretném, ha ezeket a kérdéseket kijavítanánk. Egy pillanatig nem annak a nevében, hogy ne legyen megtorlás és egy pillanatig nem annak a nevében, hogy mi ne álljunk a mi osztályharcos humanizmusunk alapján, hanem annak a nevében, hogy ezek a nyugtalanító jelenségek szűnjenek meg.”
Gáli Józsefékkel kegyet gyakorolt a diktatúra
Major nem véletlenül nevezte meg Gáli Józsefet, akit Obersovszky Gyulával együtt ítéltek halálra.
Ez az ügyet a nyilvánosság előtt rendezte meg a diktatúra, és az újságírók, szerkesztők elleni ítélettel szemben nem csak Magyarországon, de az egész világon tiltakozások indultak, Bertrand Russell állítólag személyesen Kádárnak írt, azzal fenyegetőzve, hogy kilép a Béketanácsból. Amíg a többi ötvenhatos hőst csendben kivégezték, kivégezhették, addig Gáli Józsefékkel látványosan kegyet gyakorolhatott a rezsim.
A jó Kádár. Nem véletlenül említette Major Gálit, aki közéjük, ugyanahhoz a kommunista értelmiségi körhöz tartozott. Az 1930-ban született dramaturg, újságíró híres családból származott. Édesapja a gyulai tüdőszanatórium igazgató-főorvosa, Gáli Géza volt.
A zsidó származású család kikeresztelkedett, Gáli keresztapja a későbbi vértanú, Apor Vilmos volt. Bár apja miatt az egész család mentesítést kapott, a nácik mégis Auschwitzba hurcolták őket, Gáli szerint az ő németellenes kijelentése miatt. Egyedül ő térhetett haza...
Gáli József: Éberebben őrködjünk határainkon!
Sorstársai jelentős részéhez hasonlóan Gáli is kommunista lett, 1955-ben szerzett diplomát a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, de már főiskolásként több propaganda-cikkel jelentkezett. Írásaira a Szabad Ifjúság című lapban találtam rá (Arcanum.hu). 1953 januárjában egy „kulákcsoport” eltávolítását követelte a kommunista fiatalság nevében. A cikk címe:
„A földművelésügyi minisztérium figyelmébe – Rendet a kiszombori tangazdaságban!”.
„Nézzük, kik vannak jó véleménnyel Pásztor Jánosról? – írja a főbűnösről. – Elsősorban Hadházi László segédagronómus, Pásztor János jobbkeze, akivel együtt járt iskolába. Hadházi apja hetvenholdas kulák volt.” És így tovább, hogy eljusson a lezárásig: „Követeljük, hogy a földművelésügyi minisztérium söpörje ki Pásztorékat a kiszombori tangazdaságból, hogy a látszólagos rend valóságossá váljon. Éberebben őrködjünk határainkon!”
Éberség, elvtársak! Következő cikke már áprilisban, néhány héttel Sztálin halála után jelent meg a Szabad Ifjúságban. Ebben két meggyilkolt kommunista agitátorról írt: „Tavasz van, de Takó Brigitta és Gyenese István nélkül, akik 21 évesek, diszisták voltak
„A verebi kulák, Vagyóczki Károly keze azonos a fasiszta pilóták kezével.”
Gáli József akkor vált igazán ismertté, amikor Rajk László újratemetésének napján, 1956. október 6-án bemutatták Szabadsághegy című drámáját, amely az akkor már megbukott személyi kultuszt bírálta, természetesen szigorúan kommunista szempontból. Nem véletlenül időzítették az újratemetéshez, az egyik börtönbe zárt szereplőt gyakorlatilag a mártírként kezelt, amúgy ugyanúgy bűnös Rajkról mintázták. „Két felvonáson át egy ártatlanul elítélt, meghurcolt kommunista emberről van szó. Az ő becsülete vívja távolból harcát – családjában” – írta a Népszava lelkendező kritikájában a később nagy karriert befutó Bogáti Péter.
Érdekes, hogy a főszerepet a korábban meggyőződéses sztálinista színészzseni, Gobbi Hilda játszotta, ő alakította azt a jó kommunista édesanyát, akinek három káder-fia közül egy egyik börtönbe kerül, és már sohasem kerül ki élve. Gobbiról még annyit, hogy egészen Péter Gábor haláláig az ÁVH korábbi rettegett vezetőjének jó barátja volt...
Ő az, aki azt vágta a kivégzett Sólyom László katonatiszt lányának, Sólyom Ildikó színésznőnek a fejéhez egy darab előtt, hogy „ne játssza a mártírt”, mert nem ő, és nem az apja a mártír, hanem Péter Gábor.
A Szabadsághegy bemutatóján egyébként Nagy Imre is ott volt, lelkesen meg is tapsolta a közönség. Major „kiállását” tekintve nem mellékes, amiről Ablonczy László író, kritikus írt (az ő cikkeit, írásait csak ajánlani tudom azoknak, akik valóban meg akarják ismerni Major és a többi nagy színészünk alakját. Ugyanígy érdemes elolvasni az Origón Sztankay Ádám korábbi írását Majorról): „Major jóváhagyta Gobbi vendégjátékát, s a bemutató tüntetés erejű ünnepséggé emelkedett: a fiatalok vállukra emelve éltették Gálit. Néhány elvtárs felháborodottan előadás közben távozott.”
Később, a forradalom alatt Gáli csatlakozott a Péterfy Sándor utcai kórházban működő ellenállócsoporthoz, majd december elején letartoztatták, végül halálra ítélték. Gondolhatjuk, mennyire főhetett Major feje utólag: miért is engedte Gobbi vendégjátékát...
Most már látjuk, miért is választotta éppen őt Major. A KB-tagnak szónoklata szerint semmi baja nem volt a kivégzésekkel, a börtönbüntetésekkel, a terrorral felérő megtorlással, amíg az osztályharcos alapon működött. Amikor viszont az egykor velük együtt haladó Gáliról volt szó, akinek ügyét (nyilván a nyugati baloldalnak, illetve a baloldali sajtónak is köszönhetően) felkarolta a világsajtó, akkor hirtelen más lett a helyzet.
Gálit és barátját, szerkesztőtársát, Obersovszky Gyulát Tóth Ilona perébe szőtték bele, de az ő ítéletüket végül felfüggesztették, Gáli tizenöt évet, Obersovszky életfogytiglant kapott, és 1961-ben, illetve 1963-ban szabadultak. A táblaelnök júniusban Biszku Béla felesége, Biszkuné Tóth Matild volt...
„Esküvőjére – az állapotos – dr. Káldor Verával a halálos zárkából vezették elő, utána feleségét is egy cellába vitték vissza; őt szintén több évre elítélték a forradalomban való részvétele miatt.” – írta Gáliról Filep Tamás Gusztáv.
Egészen más sors várt arra a Tóth Ilonára (máshol Ilonka), akivel példát statuáltak. Őt – és ugyanebben a perben Gyöngyösi Miklóst és Gönczi Ferencet – kivégezték.
Az ismeretlen Tóth Ilona számára nem volt kegyelem
A diktatúra nem véletlenül emelte ki Gáliékat: „Az emberek sírtak, amikor a rádióban hallották a halálos ítéletet, és ez hamar eljutott Kádárékhoz, s fölmérték, mivel érnek el célt. Ha azzal, hogy fölakasztják őket, biztosan megteszik, de mivel úgy tűnt, jobb döntés megkegyelmezni nekik, életben hagyták őket. Tóth Ilona viszont akkor még ismeretlen volt, kivégzése az arctalan felkelők sokaságának is szólt.” – mondta erről M. Kiss Sándor történész pár éve a Magyar Nemzetnek, amikor Csalogányvadászok című, Tóth Ilona történetéről szóló könyvéről kérdezték.
Major nagy sakkjátékos volt, és a Kádár-féle megtorlógépezet egyik eléggé ismeretlen fogaskereke. Szobra ott áll a Nemzeti Színház előtt. Bármiféle fülszöveg nélkül...
Folytatom.
Fotók: MTI/Fortepan
