Amerre feltűnt, bomlasztott: Pogány József, a több földrészen bevetett Komintern-ügynök története
„Hja, a kommunista nem válogatós az eszközeiben” – Bartha Albert hadügyminiszter szerint ezt mondta neki Pogány József akkor, amikor az ellene szervezett merényletről kérdezte. Pogány népszavás újságíróból lett a Tanácsköztársaság egyik vezetője, a bukás után Kun Béláékkal együtt Bécsbe menekült, majd rögtön a Szovjetunióba ment a Vörös Hadsereghez. Később a Komintern Németországba küldte, hogy ott bomlasszon és szervezzen forradalmat, majd a kudarc után az Egyesült Államokba „postázták”. Ott az egykori bolsevik már John Pepperként, aranypapíros cigarettát szívó „üzletemberként” szervezkedett. Később, a régi internacionalista, kominternes gárda több tagjával őt is ejtette Sztálin, a Schwartz Józsefként született Pogányt/Peppert végül kivégezték.
Tizennyolc – ez a címe a magyarkanizsai Udvari Kamaraszínház legújabb darabjának, amelyet február 24-én mutattak be Délvidéken, Magyarkanizsán. A tabudöntő mű a világháború utolsó évében játszódik, és a Magyar Királyság utolsó három napját mutatja be. Nem árulunk el nagy titkot azzal, ha kijelentjük: nem a marxista, neomarxista történetírás felől közelíti meg történelmünket. A darabot vasárnap, március 18-án a Duna Palotában adják elő. Az ajánlót érdemes elolvasni.
A Pesti Srácokon többrészes történelmi portrésorozattal emlékezünk a hazánk történelmében kulcsfontosságú ’18-as és ’19-es évre, illetve azokra a kommunista figurákra, akik végzetes hatást gyakoroltak Magyarországra. Mostani főszereplőnk is ilyen. Pogány József Schwartz József néven született 1886-ban és John Pepperként halt meg 1938-ban, a Szovjetunióban. A kétségtelenül tehetséges mozgalmár újságíróként, a Népszava munkatársaként vált ismertté, kezdetekben szociáldemokrata volt, de sok-sok társához hasonlóan egyre balrább és balrább tolódott, hogy végül őt is felfalja a vörös diktatúra. 1986-ban még bélyeggel tisztelgett előtte a Kádár-diktatúra:
A harmincas évei elején járó Pogány Károlyi Mihályék „őszirózsás forradalma” után lett a Budapesti Katonatanács elnöke, ekkor jutott életében először komoly hatalomhoz.
Bár a Tanácsköztársaság bukása után, a már a húszas években indított perben azzal is meggyanúsították, hogy részt vett Tisza István miniszterelnök 1918. október 31-ei meggyilkolásában, ezt végül nem sikerült rábizonyítani, állítólag éppen beszédet tartott a merénylet idején.
A történelemtudomány még most is bizonytalan Pogány ebben játszott szerepében, az viszont világos, hogy a korábbi cikkemben bemutatott Szabó Ervinnel együtt ő is szívesen nyúlt a merénylet módszeréhez.
Ennek történetét is felelevenítem. Pogány és Bartha Albert katonatiszt, hadügyminiszter küzdelmének megírásához két alapvető forrást fogok használni, az egyik Salamon Konrád megkerülhetetlen műve (Nemzeti önpusztítás), a másik Thomas L. Sakmyster Pogány/Pepper-életrajza (amit egyébként a CEU Press adott ki).
A népszavás Pogány katonai hatalomra tör
Pogány 1918 októberében lett a Katonatanács elnöke, akkor, amikor néhány végzetes napig Linder Béla volt a Károlyi-kormány hadügyminisztere.
A kortársai visszaemlékezései szerint ekkor már alkoholista, részeges Linder nagyon sokat tett azért, hogy hazánk teljesen kiszolgáltatottá váljon az első világháború után (lásd: Salamon említett művének idézett forrásai).
Fő irányítója volt a hazatérő katonák leszerelésének, ami végzetes hatással volt Magyarország sorsára. Linder teljes alkalmatlanságát még Károlyiék is belátták, így Bartha Albert katonatiszt váltotta, aki megpróbálta menteni a menthetőt.
Bartha minden erejével igyekezett megakadályozni, hogy a magyar katonákat tömegesen lefegyverezzék, hiszen tudta, hogy szüksége van rájuk az országnak az önvédelmi harcban.
„November közepén némi reményt jelentett, hogy Bartha Albert hadügyminiszter nagy eréllyel látott munkához. Mindenekelőtt Linder Béla 9 napos miniszterségének züllesztő hatásával kellett szembenéznie – írta Salamon Konrád művében. – Bartha vissza akart térni a minisztérium régi ügyrendjéhez, ezért hozzálátott a Linder-féle változtatások felszámolásához. Meg akarta szüntetni a kormánybiztosi intézményt, amit nem tartott összeegyeztethetőnek a miniszteri felelősséggel, sőt a nemzetőrséget is.
Ezt a rendelkezését azonban nem tudta keresztülvinni, ahogy a hazatérő alakulatok lefegyverzését sem tudta megakadályozni. Már minisztersége második napján rendeletet adott ki arról, hogy a hazatérő katonaságot a határon nem szabad szétengedni, hanem zárt alakulatban kell felszerelési állomására vonultatni, s ott szabályszerűen leszerelni, kivéve az öt legfiatalabb korosztályt.
Jellemző eset, hogy Hegedűs Pál altábornagynak a határt zárt alakzatban elért lovashadosztálya hiába kapott a hadügyminisztertől írásos parancsot, hogy jöjjön Budapestre, Károlyi a tudomására jutott rendelkezést megváltoztatta, elrendelve az alakulat azonnali feloszlatását. Ugyancsak zárt alakzatban érkezett haza az olasz frontról Koncz Győző ezredes tüzérezrede, amit Bartha azonnal Érsekújvárra, a veszélyeztetett Felvidék védelmére irányított.
A váci vasutasok azonban megtagadták a szerelvény továbbítását, az oda érkező agitátorok pedig szétzüllesztették az ezredet.
Szintén zárt alakzatban vezette haza az 5. hadosztályt Stromfeld ezredes is, de nagy meglepetésre a határon lefegyverezték és szélnek eresztették az egységét.”
Látjuk, hogy Barthának nem csak a kommunista agitátorokkal, de saját kormányfőjével (!) is meg kellett küzdenie. Szélmalomharcot folytatott. „Bartha kiemelten fontosnak tartotta a katonatanácsok felszámolását – folytatta Salamon. –
Ezért kinevezése után nem is volt hajlandó fogadni az általa el nem ismert szervezet vezetőjét, Pogány Józsefet, aki válaszul merényletet szervezett a miniszter ellen.
A Katonatanács által felbérelt katonák a Gellért téren lőttek rá a lakására tartó Bartha autójára, de szerencsére senki sem sérült meg, sőt a két merénylőt elfogták és bekísérték a közeli Hadik laktanyába, ahonnan másnap a Katonatanács kiszabadította őket.
Bartha erre hívatta Pogányt, aki nem is tagadta a merényletet: >meg akartam mutatni az erőmet”, hogy fogadjon. S a miniszter közbevetésére: >csak azt mutatta meg, hogy Ön az orgyilkosságtól sem retten vissza<, azt válaszolta: >Hja, a kommunista nem válogatós az eszközeiben<”.
Mai szemmel egészen szürreális ez a jelenet is. Normális körülmények között, ilyen veszélyes helyzetben, Pogányt már ekkor elfogják, börtönbe zárják, elítélik. Éppen az ellentéte történt – végül az a Pogány nyert, aki ekkor már igazi bolsevik agitátorként viselkedett.
Hiába próbálják még ma is mentegetni Károlyit a baloldali történészek – például házi történetírója, Hajdú Tibor –, ez minden objektivitásnak ellentmond (nem mintha a többség erre törekedne). A kormányfő még a legfinomabb verzió szerint is pocsék, gyámoltalan kormányfő volt, aki egyik fő felelőse a Tanácsköztársaság létrejöttének és ámokfutásának.
Károlyi és az ő gyorsvonata
Jellemző az is, ahogyan a kommunisták (és a Pogány-féle felforgatók) bomlasztására regált: „A kommunista előretörés miatt aggódó hadügyminiszter megbeszélésre hívta a polgári minisztereket és államtitkárokat, hogy figyelmeztessék Károlyit, legyen már vége a folytonos balra tolódásának. <…>Károlyit azonban valaki értesítette erről a megbeszélésről, amin sietve megjelent és a már többször elmondott hasonlatával magyarázta a helyzetet:
Kérem én gyorsvonatra ültem és aki nem tud gyorsvonaton utazni, az szálljon le...<
Bartha így örökítette meg saját válaszát:
>Az a baj, hogy ön nem utasnak ült fel a gyorsvonatra, hanem mozdonyvezetőnek... ahhoz pedig úgy látom nem ért. – Ha Ön mint utas, kitöri a nyakát, az az Ön baja. De ha mind mozdonyvezető kisiklatja a vonatot, ebben a katasztrófában az összes utas elpusztul és a vonat is tönkre megy.”
Tüntetést szervezett a hadügyminiszter ellen
Most már tudjuk, hogy pontosan ez történt a "vonattal". „Ezzel egyidőben a szélsőségesek is szervezkedtek, hogy nyilvánvalóvá tegyék saját erejüket – írta Salamon. – Mivel a Katonatanács irányítása is közülük való Pogány József kezében volt, ismét az utcára vitték a politikát
s amire még nem volt példa, a legnagyobb kormánypárt, a szociáldemokraták egyik vezető politikusa katonatüntetést szervezett kormánya hadügyminisztere ellen, annak lemondását követelve. Az esemény a józan gondolkodású szociáldemokratákat is meglepte.
Garami Ernő kijelentette Károlyinak: >Pogány veszedelmes stréber<, tehát >se mint a kormány tagja, se mint a szociáldemokrata párt tagja én ebbe bele nem nyugszom és … amennyiben ez a fellépés energikus megtorlásra nem talál és Pogány József a helyéről el nem távozik, akkor én fogok a miniszterségről lemondani. <…> Egy kissé csalódtam. <…>
Valahogyan az volt az érzésem, hogy bár kellemetlen precedenst lát Pogány föllépésében, alapjában vége szeretné gyümölcsöztetni abban az irányban, hogy Bartha csakugyan eltávolítassék...<”.
A Népszava szerkesztősége. Szemben, a kamera felé fordulva Pogány József / Fotó: Népszava
Bár már a szociáldemokrata Garami is figyelmeztette Károlyit, a „vörös gróf” semmit sem tett Pogány ellenében és saját hadügyminisztere védelmében.
„A december 12-ei tüntetésen 8 ezer fegyveres katona, köztük két tüzérüteg vonult a hadügyminisztérium elé, Bartha távozásának követelése mellett Károlyit és Pogányt éltetve.” Utóbbi győzött: „A délutáni minisztertanácson Bartha Albert bejelentette lemondását, akinek kényszerű távozása miatt a közigazgatási és kormányzati tapasztalatokkal rendelkező belügyminiszter, Batthyány Tivadar is lemondott – immár harmadszor is véglegesen.”
„Katonatestvéreim! Elvtársaim! Ez a mai demonstráció megmutatta, hogy kinek a kezében van erő és hatalom ebben az országban" - mondta Pogány a Népszava tudósítása szerint. Igaza volt.
Gömbös: Ettől kezdve ellenforradalmár lettem
Nagyon érdekes az, amit Salamon ezzel a nyílt lázadással kapcsolatban megjegyzett, mert sokat elárul arról, hogyan működik, működött az akció és reakció hazánk történelmében:
„Általános érvényű tanulsága van annak, hogy miként élte meg a történteket a hadügyminisztérium hadműveleti osztályának egyik munkatársa, Gömbös Gyula százados, akit megdöbbentett a hadsereg ilyen fokú szétzüllése. Első felindulásában kiállt a hadügyminisztérium első emeleti erkélyére, hogy a katonákat hazafiságukra és kötelességükre emlékeztesse:
Katonák! Magyarország határain három oldalról tör be az ellenség, ma minden katonának kötelessége ellenük vonulni. Felszólítalak benneteket...
Nem sokkal később a történtekre a következő fontos mondattal emlékezett vissza: >Ettől a pillanattól kezdve ellenforradalmár lettem.<
A kijelentés magáért beszél, és jóval túlmutat egy ember sorsán, érzékeltetve, hogy a szélsőbal féktelen előretörése miként távolította el a forradalom kormányától a nemzeti erőket, akiknek többsége az események ilyetén alakulása következtében csak ellenforradalmár lehetett. Az ellenforradalomtól rettegő bal- és szélsőbaloldaliaknak tehát sikerült megteremteniük félelmük tárgyiasult valóságát”
– fogalmazott a történész. Tűpontos, világos szavak.
Pogány agitál / Forrás: Wikipedia.huAzonnal átállt Pogány, és már a várat lövette volna
A papíron ekkor még szociáldemokrata Pogány a vörös puccs során azonnal átállt a másik csapatba, azaz a kommunistákhoz. Amikor 1919 márciusában a Magyarországi Szociáldemokrata Párt saját (első) halálos ítéletét aláírva egyesült a kommunistákkal, Pogány ismét drasztikus módszerhez nyúlt: „E tárgyalásokkal egy időben – március 21-én délután – Pogány József vezetésével összeült a Katonatanács és nagy lelkesedéssel csatlakozott a még ki sem hirdetett proletárdiktatúrához. Este felé a Budapesti Rendőrfőkapitánysághoz vonultak, s közölték a főkapitánnyal, hogy átvették a rendőrség irányítását, majd megszállták a főkapitányságot, a Gellért-hegyen elhelyezett tüzérségüknek pedig parancsot adtak, hogy ellenállás esetén lőjék a kormányépületeket, amelyek közül a legfontosabbak a Várban voltak.”
Pogány József,Kunfi Zsigmond és Kun Béla /Fotó: Getty I.Győzött a Tanácsköztársaság (ahogyan ezt még 1972-ben is vörös kokárdákkal ünnepelték Demszky Gáborék, lásd cikkem): „Az utcákon viszont általánossá vált a rendzavarás. Fegyveres kommunista csoportok autókon száguldoztak, több helyen oktalan lövöldözésbe kezdtek, hogy így adják tudtul örömüket és ráijesszenek a burzsoáziára – írta Salamon. –
A polgárság valóban megrémült, s volt aki már a proletárdiktatúra kikiáltásának hírére öngyilkos lett. (A tanácsköztársaság idején több mint háromszázan választották a kétségbeesett tiltakozásnak ezt a formáját, elsősorban az árukészletüktől, azaz életük addigi értelmétől megfosztott kereskedők.
<…> A proletárdiktatúrával a magyar társadalom, a magyar munkásság legszélsőségesebb és legértéktelenebb elemei kerültek hatalomra.
Ezen mit sem változtat, hogy néhány neves értelmiségi is lelkesen nyilatkozott a kommunista rendszerről, a >Vörös Isten
– írta erről Salamon. Bátor szavak a szokásos maszatolás, elkenegetés helyett. Ezt kéne sokaknak addig ismételgetni, amíg legalább néhányan megértenék. A neves értelmiségiekkel és az ő tévedésükkel kapcsolatban pedig csak nézzük meg a következő felvételt, amelyen Karinthy Frigyes és Pogány József beszélget.
Ez csak egy fotó, nyilván nem állítjuk, hogy a zseniális és érzékeny Karinthy Frigyes híve lett volna a vörös terrornak, de az tény, hogy kezdetben az új kultúrpolitika egyik arca volt. A Szamuely Tibor által szervezett május elsejei ünnepségsorozatban például főszerepet kapott a Madách Színházban bemutatott darabja. „Színes és meleg keretben ünnepelte meg május elsejét a Madách Színház. Az ünnepi előadást az ifjúzenészek ének- és zenekara által előadott Internacionálé vezette be. Ezután Gaál Béla és Bánhidy Ilona mondtak el forradalmi verseket, majd Karinthy Frigyes dramatizált forradalmi költeménye, a Vérmező került színre” – lelkendezett 1919-ben a Népszava. Aztán persze Pogány elvtárs a Nyugatot is betiltatta.
Balról Pogány, jobbról Karinthy / Fotó forrása: PIMAz újságíróból agitátorrá, majd Katonatanács-vezetővé, nyílt lázadóvá vált Pogány alaposan kivette a részt a Tanácsköztársaság rémuralmából: hadügyi, később külügyi és közoktatási népbiztos és a Vörös Hadsereg II. hadtestének parancsnoka volt.
Így közvetlen felelőse mind a vörös terrornak, mind Magyarország végleges összeomlásának.
Bécsbe, majd a Szovjetunióba ment
Amikor a Tanácsköztársaság 1919 augusztusában megbukott, a hazánkra támadó román hadsereg elől a népbiztosok egy különvonattal Bécsbe menekültek (többen közülük: vissza a feladóhoz). Természetesen Pogány is velük tartott, Bécsben megjelentetett egy propaganda-kiadványt a fehér terrorról, majd a Szovjetunióba rendelték. 1920 novemberében már a bolsevik katonai parancsnok, Mihail Vasziljevics Frunze csapatai mellett volt a Krím félszigeten, amelyet visszafoglaltak Pjotr Vrangel tábornok csapataitól. Sajnos, pontosan nem tudjuk, miben vett részt, de korábbi pályafutása alapján nagyjából sejthető.
A Komintern ezután német földre küldte bomlasztani
Ezután az egyre elismertebb internacionalista, de Moszkvából irányított kommunistát a Komintern Kun Bélával együtt Németországba küldte, hogy ott szervezkedjenek. A születésétől fogva bukásra ítélt weimari köztársaság ekkor már komoly válságban volt, az első világháború győztes hatalmai irdatlan jóvátételi követelései tovább növelték az inflációt. Hosszú előkészítés után a szövetségesek 1921. január 29-én Párizsban 1921 májusától 226 milliárd aranymárka jóvátételre kötelezték a német államot, amelyet negyvenkét év alatt kellett volna törlesztenie.
Ezzel gyakorlatilag aláírták a köztársaság halálos ítéletét. A német földre érkező Pogányék megfelelő talajt találtak a bomlasztáshoz, izgatáshoz. A többhetes kormányválság ideje alatt Hamburgban a kommunista párt vezetésével munkásfelkelések törtek ki, amelyet a háttérben Pogány és a hozzá hasonló Komintern-ügynökök szerveztek.
Hamburgi felkelés / Fotó:Mopo.de
Pogányék itt felsültek (ahogyan Duczyńska Ilonáék később Bécsben), így visszatértek Moszkvába, ahol részt vett a Komintern harmadik kongresszusán.
Amerikába postázták, megszületett az aranypapíros cigarettás John Pepper
Az ügynökként, sakkfiguraként ide-oda helyezett Pogányt 1922-ben az Egyesült Államokba küldték, ekkor megszabadult régi nevétől, és John Pepperként élt tovább. Ezekről az évekről részletesen ír Thomas L. Sakmyster a Pogányról írt könyvében, aminek címválasztása (Egy kommunista odisszeája) számomra kissé költői egy ilyen velejéig romlott, újabb és újabb bőrt növesztő és levedlő, mindenhol kártékony tevékenységet folytató antihős esetében.
Pogány szerintem nem bolyongó, tépelődő hős volt, hanem bomlasztó propagandista, hazátlan, gyökértelen, internacionalista agitátor.
Sakmyster műve szerint Amerikában új személyiséget varázsolt magának, az egyenruhába bújt elvtársból elegáns „üzletemberré” változott. Aranypapíros cigarettát szívott, és a társaságban leginkább csak hallgatott. Ez volt a szerepe. Whittaker Chambers amerikai író és kommunista kém szerint „arrogáns figura” volt (gyakorlatilag minden visszaemlékező hasonlóan írt, beszélt róla), de az amerikai kommunista párt vezetőjének, Jay Lovestone-nak a bizalmasává vált.
Lovestone beszél / Fotó: Wikipedia.comVégzetes végjáték - Pogány/Pepper balra el
Később Peppert visszahívták Szovjetunióba, ahol a Kominternben vezető munkakörei voltak, amerikai küldetése után nem meglepő, hogy az amerikai kommunista párt felügyelője lehetett.
Azután őt is ejtették (ahogyan szinte az egész kominternes, nemzetközi forradalmat akaró, bomlasztó régi gárdát), hiába váltott újra és újra személyiséget, végül ledarálta a diktatúra.
Munkában az NKVD / Fotó: Pinterest.comElőbb minden tisztségétől megfosztották, majd 1937-ben letartóztatta a szovjet állambiztonság (NKVD), 1938-ban pedig kivégezték. Bár 1956-ban rehabilitálták, ez csak a kommunista diktatúra szemszögéből érvényes.
Nem kell ahhoz antikommunistának lenni, hogy leírjuk: nincs rajta mit rehabilitálni.
Ez még akkor is így van, ha Hajdú Tibor kicsit melankolikusan jegyzi meg tanulmánya végén, hogy „Így a forradalmi év egyik legszínesebb figurájának neve csaknem elfelejtődött.”
Elfelejteni tényleg komoly hiba lenne.
Vezető kép: Wikipédia/PS
