Kárpátaljai magyar levele a PS-nek: "Miért?!"
Levelet írt szerkesztőségünknek egy kárpátaljai magyar asszony azt követően, hogy bemutattuk a Nemzeti Jogvédő Szolgálattal és Nemzeti Filmkészítők Egyesületével közösen gyártott dokumentumfilmünket a kárpátaljai magyarok valós helyzetéről, elszenvedett jogsérelmeiről a háborúban álló Ukrajnában. A Magyarok a prés alatt Kárpátalján című film rendkívüli gyorsasággal került a Youtube által ajánlott kiemelt tartalmak és csatornánk legnézettebb videó közé. A mozi egyedisége, hogy kendőzetlenül mutatja be a valóságot, milyen is ma magyarnak lenni Kárpátalján. Ehhez a gondolathoz szólt hozzá olvasónk, amikor klaviatúrát ragadott. Azt írta, a kárpátaljaiak között is terjed a film és valamiféle reménnyel tölti el őket, hogy a Nemzeti Jogvédő Szolgálat az emberi jogi jelentés és a film legmagasabb nemzetközi fórumokra való eljuttatásával talán változtathat valamit a sorsukon. De ha nem - mondják - akkor is érdemes volt annak minden kockázatát vállalva beszélni - mert így végre az ukránok által elnyomott magyarok hangját is hallhatja a világ.
Számtalan megkeresést, üzenetet kaptunk azóta, hogy bemutattuk a Magyarok a prés alatt Kárpátalján című filmet. "Köszönjük, hogy végre valaki a mi oldalunkról, a mi szemünkön át is megmutatta, mi történik a színfalak mögött Ukrajnában" - szólt az egyik üzenet, amelyet számtalan hasonló követett.
A szerkesztőségünkbe, illetve film készítőinek érkezett üzenetek közül is kiemelkedik egy kárpátaljai magyar édesanya levele, aki hosszasan sorolja, milyen érzéseket, gondolatokat szakítottak fel benne a film kockái. Sorait egyetlen szóba sűrítve ezt írhatnánk: "Miért?"
Gyerekkorom óta tapasztalok nemzetiségemből fakadó kisebb-nagyobb negatív megkülönböztetéseket. Hiába van olyan érzésed belül, hogy valami nincs rendjén, valami a lelkedet megbántotta, egy idő után már ez lesz a természetes. Az, hogy bárhová mész, alapól ukránul szólalsz meg, teljesen mindegy, hogy hivatal, üzlet, vagy buszváró
-kezdi levelét a kárpátaljai nő. Majd így folytatja:
Az egyik ismerősöm azt mondta, hogy ez az ország halva született. A tiszteletesünk pedig egy beszélgetés során azt fogalmazta meg, hogy romlásnak, rothadásnak indult az állam, amiben élünk. Ez a két dolog összerakva nagyon ijesztő. Elkeserítő.
Azt írja, testvérének is elküldte filmünket, aki miután megnézte azt, egyetlen mondattal konstatálta, miszerint egyetlen vágya maradt az életben, azon kívül, hogy elmehessen innen: az, hogy egyszer útlevél nélkül körbeutazhassa a régi nagy-Magyarorsszágot.
A fiatalasszony, akinek kisiskolás gyermeke születésétől fogva súlyos beteg, egyszer megpróbált elmenekülni. Mivel a nagy fia a sorozás elől már korábban elmenekült, azt gondolta, talán ő is új otthonra talál Magyarországon, legalább egy időre. De néhány hétig bírta, aztán hazament a férjéhez, aki máig képtelen volt elhagyni a szülőföldjét, annak ellenére, hogy bár egyelőre nem hadköteles, ismerve az ukránokat, ez gyakorlatilag bármelyik nap megváltozhat.
Az asszony így ír erről:
Amikor elindultam a kisfiammal, minden hátrahagyva, leginkább ezek a dolgok fogalmazódtak meg bennem, ami a filmben is szerepel. Tudom, hogy nem mehet el mindenki, meg, hogy Kárpátalja a béke szigete Ukrajnában, de ugyanakkor ott van az is, hogy miért kell attól félnem, hogy a fiam iskoláját bezárják, mert kevés a gyerek, hogy akkor majd nem tud magyarul tanulni. Miért nem lehet az én gyerekemnek normális élete? Miért nem kaphat januártól súlyos betegként rokkantsági ellátást sem? Ami egyébként már a rezsire sem elég. Miért nincs jogunk és lehetőségünk a családunkkal sehová sem menni? Még ha mehetnénk sem telik rá. Miért vagyunk mi kevesebbek?
Arról is beszél, hogy, hiába folytatja Ukrajna megsegítésére Magyarország történelme legnagyobb humanitárius akcióját. Hiába küldjük megszámlálhatatlan mennyiségben az adományokat, segélyeket, abból sok kárpátaljai magyaroknak csak alig vagy egyáltalán nem jut. (Filmünkben a kisvárdai Kárpátalja Ház szakmai igazgatója is beszélt arról, hogy az ukránok a túl nagy segélyszállítmányokat eltérítik, "leszedik", így csak a kisebb szállítmányok szándékunk szerinti célba juttatása garantálható. A filmünkben azt is láthatták, hogy a segélyszállítmányokból származó tartós élelmiszerek, konzervek megjelentek odaát a boltok polcain.)
Látjuk, hogy mennyi adomány, segítség érkezik Magyarországról, amiből mi legtöbben semmit se látunk. Mi például egyszer kaptunk egy élelmiszercsomagot amióta kitört a háború, azt is a templomban, amit egy testvérgyülekezet gyűjtött Magyarországon. A legtöbben így vagyunk ezzel Kárpátalján. A tévében sokat hallottuk, hogy mennyi kárpátaljai gyerek üdülhetett a Balatonnál. Mi ebből is kimaradtunk. Amilyen táborba el tudtam juttatni, azt is magam fizettem ki. Közben ukrajnai gyerekeket tárt karokkal várják a nagy nyugaton
-fogalmaz levélírónk. Végül hozzáteszi, néha jó kiadni ezt magából mindezt, beszélni az elnyomásról, mint most teszi levelében.
Csak még jobban elkeseredek és nem változik semmi.