Az új aranygeneráció – Történelmi sikert ért el jégkorong-válogatottunk!
Befejeződtek a csoportküzdelmek a dán-svéd közös rendezésű A-csoportos jégkorong-világbajnokságon, ahol válogatottunk elképesztő sikert ért el. Csapatunk véghez vitte azt, ami korábban még sosem sikerült: bennmaradt a világelitben, amelynek köszönhetően jövőre is az A-csoportban szerepelhetnek majd legjobbjaink!
Halovány, kisgyermekkori emlékeim vannak az 1983-as C-csoportos világbajnokságról, ahol Kínát 4-3-ra legyőzve megszereztük a második helyet és ezzel feljutottunk a B-csoportba. Az előző évben átadott Budapest Sportcsarnok (BS) első nagy hokifiesztája volt az a vb, amikor még az egyetlen kora délutáni meccsünkön is telt ház várta a csapatot. Buzás Györgyék véghez vitték a csodát, feljutottak. A szarajevói téli olimpia miatt csak két év múlva, 1985-ben került sor a „B” vb-re, ahol csont nélkül kiestünk, sanszunk sem volt bennmaradni. Ám a sportági mélypont csak jóval ezután következett. Feljutásra jó ideig esélyünk sem volt, sőt, az 1990-es évek elején, a szovjet utódállamok megjelenésével – akik a jogutód oroszokat leszámítva, a C-csoportba lettek besorolva – a D-csoport réme fenyegetett. 1994-ben Bulgária ellen vívtunk ki-ki meccset a harmadosztályban maradásért, Ancsin Jánosék vezérletével szerencsére nyertünk 7-2-re és mi maradtunk a C-ben.
Eközben a háttérben két megszállott, két fanatikus hokiőrült – Kercsó Árpád és Ocskay Gábor – már javában építkezett Fejér megyében, de ez a felnőtteknél még nem látszott. A válogatott kilátástalanul kínlódott a Magyar Nemzet Kupa–C-csoportos vb ingában, a hazai pontvadászat pedig sokáig mosolyfakasztó volt. Három csapattal – Ferencváros, Újpest, Alba Volán –, ahol olyan szintű volt a belterjesség, hogy az egyik akkori hokis örökbecsű aranyköpését idézve, egymás arcvizének márkáját is ismerték a játékosok.
Aztán a Kercsó- és az Ocskay-iskola növendékei új dimenziókba emelték ezt a varázslatos sportágat Magyarországon is. 1998-ban ismét feljutás a régi BS-ben – a sztori önmagában is megérne egy misét, a döntőben a székely-magyar Kercsó Árpád irányításával éppen Romániát verjük meg, amelynek soraiban több székely hokis is szerepel –, és onnantól kezdve térképen vagyunk. Méghozzá egyre előkelőbb lapokon.
Az aranygeneráció véghez viszi a tíz évvel korábban még elképzelhetetlen csodát, a varázslatot, Szapporóban megnyerik a B-csoportot – amelyet időközben már divízió I-es vb-re kereszteltek – és feljutnak a legjobbak közé. Az elitbe. Kanada, Oroszország, Finnország, Svédország a többi, addig csak a tévében megcsodált klasszis hokis nemzet társaságába. Azok a játékosok, akik életük első tizenöt-húsz évében szinte kizárólag nyitott(!) pályán játszhattak – idehaza ugyanis évtizedekig nem voltak fedett jégpályák –, az NHL-ben megismert világsztárok ellen mérkőzhettek. Nem véletlenül kereszteltük el őket nemes egyszerűséggel csak „szapporói hősöknek”! Mert tényleg azok voltak, hősök, akiknek története népmeseinek tűnne, ha nem a szemünk előtt zajlott volna hús-vér valójában.
A sportágat valóban jól ismerők már akkor mondták: nem érdemes délibábokat kergetni, szinte biztos, hogy jó ideig csak átszállójegyet vehetünk a legjobbak közé, vagy még azt sem, mert eljutni az A-csoport kapujába voltaképpen kisebb feladat, mint az elitben megragadni. A legjobbak ugyanis minden tekintetben „más kávéházba” tartoznak, mint a frissen feljutók. Ezért a maximum csak a „liftezés” elérése lehet, amelynek során azért inkább leszünk lent, mint fent.
Így is történt. Mint a Szentírásban, hét szűk esztendőket kellett várni az újabb csodákra. 2008 után 2015-ben, majd 2022-ben sikerült kivívni a feljutást, de mindhárom alkalommal rögtön vissza is pottyantunk a divízió I-be. Abba a divízió I-be, amelynek válogatottjai időközben szintén felerősödtek és most már feljutni is roppant nehéz, amelyről sokszor a pillanatnyi forma, illetve nüanszok döntenek.
Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd
Aztán tavaly ismét feljutottunk. Nem vártunk újabb hét szűk esztendőt, 2023-as kiesésünk után „postafordultával” visszaverekedtük magunkat a legjobbak közé. Így idén ismét az elitben léphettünk jégre. És milyen csapatok ellen! A vb-címvédő Csehországot, az Egyesült Államokat, valamint a legjobbak közé felemelkedő Svájcot és Németországot aligha kell bemutatni bárkinek is, aki ismeri és követi a hokit. Ám a többi ellenfél – a számos téli olimpiai szerepléssel büszkélkedő Norvégia, a brutál erős ex-szovjet tagállam Kazahsztán, és a társ-házigazda Dánia – is jobb, mint mi. Erősebb háttérrel, több jó játékossal, és jóval nagyobb A-csoportos rutinnal, ami ezen a szinten rengeteget számít.
Ám van valami sorsszerű ebben a magyar hokitörténetben. A kispadon az „aranygeneráció” tagjai, Mogyi, Toki és Káka – azaz Majoross Gergely, Tokaji Viktor, Szilassy Zoltán –, akik számára szinte megszokott, ha komoly hendikeppel kell indulni. Ők is ezt tették és így értek el elképesztő sikereket. És ez a bizonyos hendikep itt is megvolt. Kiesett a csapatból több olyan kulcsember – Bartalis István, Sebők Balázs, Sofron István –, akiknek hiánya nálunk azzal ér fel, mintha Argentína fociválogatottja Messi, Lautaro Martinez és Di Maria játékát lenne kénytelen nélkülözni.
Siránkozás azonban semmilyen szinten nincs. Mint ahogyan előzetes magyarázkodások sem, amelyek már előre „igazolják”, hogy miért is nem sikerülhet a csoda. Helyette van küzdelem, akarás, teperés, elképesztő blokkok, ütközések, bodicsekek, s bár az egész vb-n látványosan nem megy az emberelőnyös játék – hiába nem beszél róla senki, mégiscsak kiütközik a kulcsemberek hiánya –, a kazahok elleni meccsen szenzációsan játszunk és végre ki is jön a lépés. Megverjük a KHL-es játékosokkal teletűzdelt közép-ázsiaiakat, s mint kiderül, ez elég is az üdvösséghez, amely ezúttal a sporttörténelmi bennmaradásban ölt testet.
Olyat tett ez a hokiválogatott, amelyet magyar nemzeti együttes még soha: bennmaradt az A-csoportban!
Fotó: MTI/EPA/Ritzau/Henning Bagger">Fotó: MTI/EPA/Ritzau/Henning Bagger
Kétségtelen, hogy mások is kellettek sikerhez, legfőképpen a svájciak, akik az utolsó fordulóban megtették nekünk azt a szívességet, hogy rendes játékidőben legyőzték Kazahsztánt, letaszítva őket a másodosztályba. Akik azonban ennek, vagy pusztán a szerencsének tulajdonítják ezt a csodálatos eredményt, azoknak hadd idézzünk fel két történetet.
2007-ben – egy évvel Szapporó előtt – Ljubljanában rendezték a divízió I-es vb-t. Mint korábban már többször, a szlovénok itt is megelőztek bennünket, ők jutottak fel a legjobbak közé. Az utolsó ljubljanai reggelen – amikor már biztos volt, hogy nincs feljutás – két lehetőség volt a csapat előtt a hazaindulás előtt. Elmennek a közeli multiplexbe és megnéznek egy mozifilmet, vagy lemennek a jégre tréningezni. A szavazásnál, hogy mi legyen, senki nem szavazott a mozira, a csarnok felé vették az irányt és edzettek, pedig tudták, hogy a feljutás már elúszott. Ehhez hasonló jelenet játszódott le a norvégok elleni egygólos vereség után a sajtózónában. Interjút adott Garát Zsombor, a csapat játékosa, akitől a sportriporter kolléga kérte, hogy vonja meg a torna mérlegét. A kitűnő hokis elmélkedhetett volna a sok hiányzóról, a csapat tisztes helytállásáról, a kazahok elleni ragyogó győzelemről is, ő azonban nemes egyszerűséggel közölte: dühös, amiért nem sikerült nyerni, és így Svájc győzelméért kell szorítani, mert a saját kezünkben volt a sorsunk, és mégsem éltünk vele.
Egyértelmű az analógia a 2007-es ljubljanai „fölösleges edzés” és a 2025-ös Garát-önkritika között. Ahogyan Szapporóban nem a véletlen műve volt a feljutás, úgy Herningben sem véletlen volt a bennmaradás. S ahogyan a Szapporóban feljutókból hősök lettek, a magyar hoki első aranygenerációja, úgy mostantól beszélhetünk „herningi hősökről” is, mert íme, itt van a magyar hoki második aranygenerációja!
Vezető kép: MTI/Vasvári Tamás
