„Közöttünk a kezdetektől létezik egy láthatatlan, de nagyon erős kapocs!” – Beszélgetés Menczer Erzsébettel, a SZORAKÉSZ elnökével (PS-exkluzív!)

Harmincöt évesek lettek, ami egy civil szervezet életében alapból is komoly szám, hiszen jelentős aktivitást és elhivatottságot is feltételez a tagok részéről, ha ennyi ideig eredményesen tudnak működni. Milyen különlegességeit emelné ki a SZORAKÉSZ-nek, amelyek hozzájárultak ehhez hosszú ideje tartó, sikeres tevékenységhez?

Nagyon összetett választ tudok csak adni a kérdésére, mert úgy vélem, több dolog is kiemelhető a szervezetünkről, ami egyedi. Egyrészt az, hogy még a rendszerváltozás hajnalán létrejött, amikor még elég sok egykori GULAG-rab közöttünk volt. Így a tagságot olyan személyek alkották, akik saját, személyes sorstragédiájuk révén hiteles alakjai voltak mindannak, amit alakulásunktól fogva képviselni igyekeztünk. Nagyon lényegesnek érzem azt is, hogy – miközben természetesen sosem feledjük a múltat, felmenőink tragédiáit – tagságunkban nem a múlt miatti kesergés, hanem a tenni akarás a fontos. Ennek köszönhető, hogy elképesztő eredményeket tudunk felmutatni, amelyekre joggal vagyunk büszkék. De talán a legfontosabb az, hogy van közöttünk egy láthatatlan, de nagyon mély kapocs. A szüleink, nagyszüleink közös múltja ugyanis egy olyan összekötő kapocs mindannyiunk számára, amit szavakkal nagyon nehéz leírni, visszaadni. Mi úgy nőttünk fel, hogy láttunk egy mintát arról, hogy ők hogyan viselkednek egymással. Mindenki egyenrangú, tisztelet van, közösen döntünk. Nem két-három ember dönt dolgokról, nálunk nincsenek acsarkodások, hierarchikus problémák. A szervezetet – édesapán nyomán is – én vezetem, de ettől én még nem vagyok különb vagy több, mint bárki más, egy vagyok a SZORAKÉSZ-tagok között. És ez a bizonyos, láthatatlan kapocs immáron a második, sőt a harmadik generációban is tovább él. A hit, a hazaszeretet, a barátság, az összetartozás nálunk alapvetés és nagyon erős köteléket jelent. 

Az imént is említette az eredményeket, és a születésnapi köszöntőjében is kiemelt ezek közül néhányat. Melyeket tekinti közülük a legfontosabbaknak?

Arra akár egy külön kiadvány is készülhetne, ha fel szeretnénk sorolni tevékenységünk minden eredményét, ezért most csak a legfontosabbakat említeném meg. Időrendben haladva, elsőként édesapám azon ténykedését emelném ki, amikor 1992-ben elment Moszkvába és hosszas kutatómunka eredményeként az első hetvenezer magyar GULAG-rab teljes iratanyagát összegyűjtötte és hazahozta. Ez mérföldkőnek tekinthető, hiszen ez adta meg a kezdőlökést ahhoz, hogy mások is kutatni kezdjenek ezen a téren. Személy szerint is rendkívülinek tartom édesapám ezen munkáját, hiszen gondoljunk bele, micsoda lelkierő kellett ahhoz, hogy valaki elmenjen annak az országnak a fővárosába, amelyben több mint tíz éven át igaztalanul fogva tartották. Fontosnak érzem azt, hogy 2012-ben – mint országgyűlési képviselő – sikerrel vittem végig a kezdeményezést, hogy legyen egy hivatalos emléknapja a GULAG-üldözötteknek. Ez végül november 25-e lett, az a nap, amelyen 1953-ban az egyik legnagyobb fogolycsoport érkezett vissza hazánkba. 

Szintén jelentős eredményünk az óbudai GULAG-emlékmű, amely a kormány és személy szerint Orbán Viktor támogatásával jöhetett létre, és amelyet a miniszterelnök úrral együtt avathattunk fel 2018 júniusában. Az emlékmű nemcsak a GULAG-on raboskodott nemzettársaink, de a malenkij robotra elhurcolt honfitársaink előtt is tiszteleg. Azt is fontosnak érzem elmondani, hogy szervezetünk minden évben ennél az emlékműnél tartja meg szokásos megemlékezését, vagyis nem csupán a létrehozásánál bábáskodtunk, de igyekszünk tenni is azért, hogy a köztudatba is minél inkább bekerüljön az Árpád fejedelem útján lévő GULAG-emlékmű. De ezek mellett is folyamatosan dolgoztunk és dolgozunk és ami még büszkeség számunkra, hogy sokféle eredményt tudunk felmutatni. Mindeddig összesen harminckét emléktáblát állítottunk, Veszprémtől és Jásdtól kezdve, Barcson át, egészen Kazahsztánig. Találkozókat, konferenciákat szerveztünk, és számos, vonatkozó témájú könyv kiadását támogattuk. Talán ennyiből is látható, hogy igyekszünk a lehető legszélesebb spektrumot lefedni a ténykedésünkkel.

Ha már az emlékművek, emléktáblák szóba kerültek: az ünnepségen levetítettek egy rövidfilmet, amelyen kazahsztáni emlékművekről is szó esett, fotókat is bemutattak. Mit lehet ezekről tudni?

Három SZORAKÉSZ-emlékmű van immár, amely előtt leróhatjuk a kegyeletünket a kazahsztáni táborokban elhunyt nemzettársaink előtt. Alzsirban, Zsezkazgánban és Szpasszkban is felállíttattunk egy-egy emlékművet, mert a kutatások során bizonyságot nyert, hogy ezek a hatalmas temetők – amelyekben az évtizedek során több millió ember veszítette életét – rengeteg magyar életet is megnyomorítottak, vagy akár el is vettek. Úgy érzem, különösen büszkék lehetünk arra, hogy valamennyi emlékszervezet közül elsőként a SZORAKÉSZ állított fel emlékművet a kommunista önkény magyar áldozatainak tiszteletére Kazahsztánban, ahol nagyon sok GULAG-tábor működött, s ahol a második világháború után nagyon sok honfitársunk szenvedett.

Milyen jövőjét látja a szervezetnek, tapasztalva azt, hogy egyre erőteljesebb a relativizálás, és egyértelműen érzékelhető, hogy a jó és a rossz fogalma egyre jobban elmosódik. Ezeket figyelembe véve hogyan lehet megőrizni a tagságot, valamint azt a vitalitást, ami a SZORAKÉSZ jellemzi?

Részben vissza kell térnem oda, amiről beszélgetésünk elején is szóltam: minden túlzás nélkül mondható, hogy mi egy nagy család vagyunk. Szüleink, nagyszüleink közös sorstörténete rendkívül erős köteléket és bajtársias szemléletet ad számunkra. A saját életünkben és a SZORAKÉSZ működésében is alapvetésünk, hogy „meséld el fiaidnak”. Gyermekeinket, unokáinkat arra neveltük és neveljük, hogy ismerjék meg és tiszteljék szüleik, nagyszüleik áldozatát. Szerencsére erre megvan a fogékonyság az utódainkban, sőt, sokan közülük maguk is bekapcsolódtak már szervezetünk munkájába. Szinte egyedülállónak nevezhető ezzel a SZORAKÉSZ a hasonló szervezetek között. Nem kérdés számomra, hogy ez a meglévő kapocs mindenképpen ki fog tartani. Hogy lesznek-e még az országban kormányzati szereplők, döntéshozók, akik figyelnek a múltra, az emlékezetpolitikára, az persze kérdés. Létfontosságú, hogy legyenek, mert akkor politikai- és közéleti szempontból is lesz jövőnk. Szervezetileg nem kérdés a fennmaradásunk, de nem mindegy a közeg, amelyben dolgoznunk kell. Illyés Gyula írót kell idéznem, aki egyszer azt mondta: „Ha nem tudjuk a múlt történéseit alaposan feltárni, lezárni, a hősöket eltemetni megbecsülni, a múlt itt fog kopogtatni az ajtón és megismétli önmagát egy ködös hajnalon.” Jelen pillanatban a vezetőink sokat megtesznek, hogy ez ne legyen megismételhető. De a veszély itt van a nyakunkon. Az elmúlt nyolcvan évben ezt már kétszer átéltük, harmadszor nem kellene beleesni. Nyolcvan év tanulságát fel kell dolgozni, legyenek alapvetések, mit jelent magyarnak lenni, milyen mintát akarunk mutatni? Ennek fontos szegmense az emlékezetpolitika.

Beszélgetésünk végén engedjen meg egy személyesebb kérdést is. Többször is kiemelte édesapja, Menczer Gusztáv különleges személyiségét, és azt a tevékenységet, amelyet elvégzett. A hétköznapokban és munkája során miként viseli mindezt és hogyan próbál megfelelni ennek az örökségnek?

Kérdése nagyon jó, ezen így direktben talán még el sem gondolkodtam. Azt hiszem, az a tűz, az a tenni akarás, ami bennem van, tudat alatt talán ennek is a része. Olyan örökséget kaptam az édesapámtól, amelyet kötelességem tovább vinni. Ez nemcsak a SZORAKÉSZ vezetésére és a szervezet életben tartására vonatkozik, hanem a világlátásra, a valódi történelem terjesztésére, továbbadására, és a hétköznapok személyes dolgaira is, mint a család fontossága, a hitben és a hazaszeretetben való rendíthetetlenségre, és sok minden másra is. Komoly feladat ez, de semmiképpen sem teher, sokkal inkább áldás, ha valaki ilyen örökséggel élheti a mindennapjait. 

Vezető kép: Orbán Viktor miniszterelnök és Menczer Erzsébet a SZORAKÉSZ elnöke a budapesti Árpád fejedelem útján felépült GULAG-emlékmű avatásán. Fotó: a SZORAKÉSZ archívuma