Egészen Amerikáig ment, mégis legenda maradt Újpesten – Tóth Zoltán 70 éves (PS-exkluzív!)
Ahogyan ezt mondani szokták: sorsa alighanem már a születés pillanatában elrendeltetett. Az 1940-es évek egyik legjobb magyar kapusa, a válogatott Tóth György fiaként két alapvető dolgot kisgyermek korától magába szívott. A kapusposzt rejtelmeit és a lila-fehér színek végtelen szeretetét. Nemcsak képességei, de mentalitása is kiemelte őt vetélytársai közül. Korát messze megelőző, abszolút profi hozzáállása olykor még saját csapata vezetői számára is nehezen volt érthető. Mindezt otthonról hozta magával, ugyanúgy, mint azt, hogy a futballpályán, azon belül pedig a gólvonalon találja meg élethivatását. Ma ünnepli hetvenedik születésnapját az Újpest egykori kapuscsillaga, Tóth Zoltán. Írásunkkal köszöntjük.
Bár a nagyobb korkülönbség miatt hősünk nem láthatta „élőben” védeni édesapját, abból, ahogyan őt fogadták és amiket hallott róla, nem volt kétséges, hogy apukája páratlan tehetség volt, akinek karrierjét derékba törték a kommunisták. Egyik nap, miután beért az öltözőbe, hiába kereste szerelését a szokott helyen. Nem talált ott semmit. A később ÁVH-s tisztként is szolgáló Csáki Sándor – aki megbízható bolsevikként került vezetőnek az Újpesthez, majd aztán egészen az 1980-as évek végéig meghatározó szereplője maradt a magyar sportéletnek – ezen a délelőttön nemes egyszerűséggel közölte Tóth Györggyel, hogy ő már nem az Újpest labdarúgója. Indokolás nem volt, csak a verdikt. Ezt a fájdalmat fia tehetsége és egyre-másra jelentkező sikerei enyhíteni tudták. Tóth Zoltán korábbi személyes beszélgetésünk során így emlékezett vissza édesapjával való kapcsolatára.
Édesapám minden túlzás nélkül rendkívüli kapus volt. Ha nincs a második világháború, amely éppen a pályafutása zenitje idején zajlott, még fényesebb karriert futhatott volna be. Ő már negyvenéves volt, amikor én születtem, így egyfajta ajándék is volt számára, hogy nekem volt tehetségem a védéshez. Gyakorta kijártunk a közeli Városligetbe focizni, nagyon sokat foglalkozott velem, az alapokat teljes egészében tőle tanultam meg. Szakmai kapcsolatunk egészen sokáig megmaradt, hiszen már régen az Újpestben védtem, amikor ő az alacsonyabb osztályú Gázművek csapatát edzette, s én még mindig lejártam hozzá is gyakorolni. Az újpesti edzések után nem hazamentem, hanem biciklire pattantam, áttekertem az újpesti összekötő vasúti hídon és mentem a Gázgyárhoz. Sokkal több és jobb lettem az által, amiket apámtól ellestem.
Az édesapjával történtek ellenére sem volt kérdés, hogy ő is lila-fehérben akar védeni. Középiskolába is Újpestre járt, ahol műszerésznek tanult, s amely tanulmányainak később a főiskolán, majd aztán a civil életében is hasznát vette. Az 1970-es évek elején már a korosztályos csapatok tagja volt és egyre feljebb lépett a ranglétrán, kisvártatva a tartalékcsapat öltözőjében találta magát.
Mentalitása kiemelte az itthoni átlagból
Nemcsak az Újpest tartalékcsapatába tudta beverekedni magát, de a korosztályos válogatottaknak is oszlopos tagja lett. Rengeteget dolgozott, nem túlzás, hogy gyakran sötétedésig kint maradt a pályán gyakorolni, és már a stadion portása „zavarta haza”, mondván: lámpaoltás van. Volt, amikor naponta négyszer is edzett, de ezt nem teherként élte meg, hanem céljai elérésének kulcsát látta benne. Előbb az Újpest, majd a válogatott első számú kapusa akart lenni. Eltökéltsége és önfejűsége éppen a Fradi elleni meccsen hozta meg a gyümölcsét.
Már a tartalékcsapatban védtem, amikor a Fradi ellen mérkőztünk, hátul a salakoson. A mérkőzésre kijött Várhidi Pál, az első csapat edzője is, akinek az én trénerem, Schumann Jani bácsi már sokat mesélt rólam. Jó meccs volt, nekem is nagyon jól ment a védés. A lefújás után Várhidi Pál odajött hozzám és közölte, hogy másnaptól a felnőtt csapattal kell edzenem. Madarat lehetett volna fogatni velem!
A Megyeri úti öltözőben akkortájt egyszerre voltak jelen a korábbi évek csillagai és az újsütetű klasszisok. Ami a kapusposztot illeti, Rothermel Ádám volt a lilák első számú kapusa, aki kiváló hálóőr volt és alapvetően élvezte is Várhidi Pál bizalmát. Emiatt Tóth nem azonnal lett kezdő, ám amikor megkapta a lehetőséget, rendre élt is vele. Így szép lassan váltás történt a kapusposzton és Tóth Zoltán lett a kezdőkapusa a liláknak.
Mire a felnőtt csapat tagja lettem, olyan csapattársaim lettek, akikkel nemcsak együtt játszani, de még együtt edzeni is élmény volt. Fazekas Laci, Törőcsik Andris, Tóth Andris, Nagy Laci, Schumann Peti vagy a tragikusan fiatalon elhunyt Fekete Laci. Szenzációs kis csapat volt, szinte minden poszton klasszisok játszottak akkor Újpesten. Ezért különösen nagy fegyvertény volt oda bekerülni.
A tanulást sem hanyagolta el, diplomát szerzett
Miközben egyre inkább ő védte a lila-fehérek kapuját, folytatta tanulmányait is, műszaki főiskolára járt. Nem mindig volt könnyű összeegyeztetni a tanulást és az élsportot, jóllehet, akadtak pozitív élményei is emiatt.
A főiskolán összességében inkább előnyöm származott abból, hogy NB I-es kapus voltam. Tisztelték azt, hogy nem csupán a tanulással foglalkozom, de a sportban is igyekszem vinni valamire. Megesett például, hogy egy főiskolai tanárom – akiről nem tudtam, hogy nagy Újpest-szurkoló és rendszeresen jár a meccsekre is – alaposan leszúrt. Én ugyanis nem mondtam neki, hogy az Újpestben védek, ezért ezt a stadionban, meccs közben kellett megtudnia. Ezután az összes vizsgán kérdés nélkül jelest adott...
Tóth Zoltán rendkívül boldog volt attól, hogy az Újpest kapusa lehet, bár céljainak ezzel még csak a felét érte el. Arról áhítozott ugyanis, hogy hosszú-hosszú évekre kibéreli magának a felnőtt válogatott kapuját is. Ezért éppen olyan alázattal dolgozott továbbra is, mint a korábbiakban. Azonban egyre-másra érték őt a csalódások egyesülete részéről. A játékostársakkal sosem volt konfliktusa, ám a klub továbbra is ugyanolyan „kezekben” volt, mint Rákosiék óta mindig: a kommunista belügy irányítása alatt. Miután ő maga a futballal foglalkozott, nem a politikával, ezzel még együtt tudott volna élni. Ám folyamatosan olyan dolgokat élt át, amelyek megkérdőjelezték benne az elvégzett munka értelmét és kialakult benne az a szörnyű érzés, hogy amint egykor az édesapját, úgy most őt sem becsülik meg igazán. Miután édesapja egykori újpesti kálváriáját ismerte, és hasonló párhuzamokat kezdett felfedezni saját pályafutásában is, lelkileg is megviselték az események. Végiggondolta életét, és azt, hogy bár alapember lett az Újpestben, ott volt a válogatott közvetlen közelében, emellett elvégezte a műszaki főiskolát is, még sincs igazi jövőképe. Mindezek egyre inkább érlelni kezdték benne azt az elhatározását, hogy megpróbáljon külföldön boldogulni.
Ért néhány sérelmes dolog a klubom részéről, amelyek elsősorban lelkileg estek rosszul. Óhatatlanul édesapám sorsa jutott eszembe. Volt egy sérülésem, amelynél a lábadozásom idején magamra hagytak, és ez, valamint néhány ezt követő esemény azt mutatta számomra, hogy nem vagyok fontos a vezetőknek. A helyzetet látva még a reménye sem volt meg annak, hogy belátható időn belül érdemi változások történjenek úgy a csapatnál, mint az országban. Ezért eldöntöttem, hogy a szabad világot választom és elhagyom az országot. 1979 nyarán, a szokásos nyári spanyolországi túrán leléptem, akkori szóhasználattal élve disszidáltam.
A futball nyelve az Egyesült Államokban is ugyanaz volt
Tóth Zoltán távozása több okból is nagy vihart kavart. A korifeusok körében azért, mert igazi skandalum volt, hogy a kommunista belügyminisztérium csapatából disszidált valaki, egy hivatalos, lekötött túráról. Sokan kényszerültek ezután magyarázkodásra a történtek miatt. A szurkolók esetében pedig a fájdalom volt nagy, hiszen a jó értelemben megszállott kapus igazi közönségkedvenc volt, így az „ezerfejű cézár” különösen rosszul élte meg imádott játékosa elvesztését. Nem sokkal New Yorkba érkezése után Tóth Zoltánnak egy olyan Corvette típusú kocsija lett, amelynek rendszámtáblájára az volt írva, hogy „Live free or die!”, azaz: élj szabadon, vagy halj meg! Aki nem az akkori Kelet-Európából, a vasfüggöny mögül jött, annak persze ez nem sokat jelentett, de mi máig érthetjük, milyen mély üzenete van ennek.
Miután több héten át sikeresen bujkáltam Madridban, egy úgynevezett H2-es vízummal sikerült az Egyesült Államokba repülnöm. A Szepesi György vezette MLSZ természetesen eltiltatott a FIFA-nál, hiszen ugye engedély nélkül hagytam el az országot, így nagypályás bajnokság nem jöhetett szóba a folytatás terén. Ezért választottam a teremfocit, mert a MISL (Major Indoor Soccer League) által szervezett összamerikai kispályás labdarúgó-bajnokság nem tartozott a FIFA hatáskörébe, ott védhettem. Előbb a Pennsylvania Stoners, majd a New York Arrows játékosa lettem. Utóbbi csapattal a Long Island-en játszottuk a hazai meccseinket és már a következő évben bajnokságot is nyertünk. Szerencsés voltam, mert a futball, mint biztos és fix pont, nagyon sokat könnyített a beilleszkedésben.
Mezét visszavonultatták San Diegóban
A keleti parton eltöltött évek után áttette székhelyét a Csendes-óceán partjára, Kaliforniába, San Diego városában telepedett le. A helyi Sockersből az ország első számú csapata lett. Tóth Zoltán nem csupán alapember volt, de a többször is kiérdemelte a legjobb kapusnak járó különdíjat, valamint részt vehetett az „All-Star” gálákon is. Az igazi nagy elismerés azonban az volt, hogy visszavonulását követően a San Diego Sockers hivatalosan visszavonultatta a mezét is, amely az észak-amerikai sportligák legnagyobb kitüntetésének számít, a halhatatlanság jele.
A ritmust szinte azonnal sikerült felvennem, és utána már nagyon nehéz volt nekem gólt rúgni, mert alkatomnál fogva elálltam a szöget. Aki jó kapus, annak nem nehéz átállni a kis pályára, sőt, még előnyösebb is a dolog, hiszen sokkal gyakrabban foglalkoztatják, így hamarabb kitűnik, ha valaki valóban tehetséges. New Yorkban Shep Messing volt a kapustársam, felváltva védtünk, és óriási rekordokat állítottunk fel. 1983-ban már pályára léphettem a Kansas City-ben rendezett az All-Star meccsen, és az év kapusa díjat is elnyertem. San Diegóban csodálatosan jó csapatban védhettem. A két legjobb játékos két magyar volt: Visnyei Gyula és jómagam. Az 1980-as évek közepén zsinórban nyertük a bajnoki címeket, végül kilenc aranyéremnél álltam meg. Ennél is nagyobb megtiszteltetés, hogy az 1-es számú mezben, amely az enyém volt, többé nem védhet senki San Diegóban.
Nemcsak a futballban alkotott azonban maradandót, hanem a civil életben is. Miután anyanyelvi szinten megtanult angolul, itthon szerzett műszaki diplomájával könnyedén boldogulni tudott. A híres „Szilícium-völgy” tálcán kínálta a lehetőséget arra, hogy a fellendülőben lévő informatika terén hasznosítsa műszaki ismereteit. A világhírű Xerox gyár vezető fejlesztőmérnöke lett, hatalmas sikereket elérve ezen a pályán is.
Tudatosan készültem a civil életre. Még itthon – a futballal párhuzamosan – elvégeztem a Kandó Kálmán Műszaki Főiskolát, híradástechnikai üzemmérnök lettem, és sosem volt rangon aluli dolog számomra dolgozni. Annak ellenére, hogy futballkapusként nagyon jól kerestem, mindig volt mellette civil állásom is. New Yorkban biciklikészítő gépeket terveztem a Ross Bike Corporation-nél, később, amikor már San Diegóban éltem a családommal, akkor pedig a Xerox gyár foglalkoztatott. A cég által gyártott nyomtatók vezérlőkártyáiért feleltem, ami az évek során billió dolláros üzlet volt a Xeroxnak. De csináltunk multifunkciós nyomtatókat a Fujitsunak és a Panasonicnak is, színes lézernyomtatót a Minoltának és az Apple utolsó lézernyomtatóján, a Laser Write 2-n is én dolgoztam. Ezekre is büszke vagyok, de legfőképp mégis arra, hogy a futballban is mindvégig megálltam a helyem, és csodálatos családot alapítottam, gyönyörű feleséggel, aki két fiú és egy leánygyermekkel ajándékozott meg.
Senki nem hívja Zoltánnak…
Tóth Zoltán mind a mai napig megtartotta magyar állampolgárságát is, sőt, gyermekei számára is fontosnak tartotta annak kiharcolását. Bár a végleges hazatérés elmaradt, amikor csak teheti, hazalátogat. Ilyenkor hosszabb időre jön, akár egy hónapot is itthon tölt. Rokonaihoz, barátaihoz és egykori csapattársaihoz fűződő kapcsolata mindvégig élő maradt, így nem nehéz programokat találnia idehaza sem. Újpesti kötődését is megőrizte a szívében. Mindez kölcsönös, Újpesten ugyanis a mai napig szeretet övezi a személyét, nem találni olyan lila-fehér szurkolót, aki haragudna rá, mert annak idején külföldre ment. Alig néhány évnyi újpesti szereplés is elég volt számára, hogy klublegenda legyen, akire a mai napig jó szívvel emlékeznek a lilák hívei.
Amikor hazalátogattam, rendszeresen meglátogattam a szanatóriumban Törőt és felkerestem egykori edzőm, Misi bácsi fiát, Schumann Petit is, aki a csapattársam volt. Sajnos már egyikük sincs közöttünk. Lila-fehér kötődésemet, a klub iránti rajongásomat megőriztem a szívemben-lelkemben, e téren semmi nem változott. A csapat eredményeit is folyamatosan követem, noha meg kell vallani, hogy az utóbbi években nem volt túl sok okunk az örömre... Rólam itt is mindenki tudja, hogy Magyarország a hazám, sosem rejtettem ezt véka alá, sőt! Magyar ember vagyok, aki nagyon büszke a származására, de az otthonom már San Diegóban van. Itt él a családom, itt teremtettem egzisztenciát. Lányom, Gabi unokával is megajándékozott, fiaim közül Chris követte a nagyapja és az apja példáját, kiváló kapussá lett, Zach pedig az Aranycsapat fedezete, Zakariás József miatt is kapta ezt a keresztnevet. Engem már több dolog köt ide, mint Magyarországra, annak ellenére, hogy nemcsak én, de a gyermekeim is kettős állampolgárok. Feleségem, Teresa olasz-amerikai, de ő is elfogadta, hogy amint neki az olasz gyökerei, úgy nekem a magyar származásom is fontos. Sok helyen jártam már a világban, Hawaiitól Jamaicáig, szeretek is utazni, új helyeket felfedezni. De haza, Magyarországra teljesen más lélekkel jövök, ahogy Pest fölé ér a gép, mindig máshogy ver a szívem.
Egyszer egy mélyinterjú során Magyar Zoltán, a Nemzet Sportolója címmel is kitüntetett olimpiai bajnok tornász mondta, hogy bár nagyon büszke az olimpiai aranyaira, a címvédésére, de a legnagyobb büszkeség számára az, hogy mindenki csak úgy emlegeti, hogy ő a Magyar Zoli. Szerinte ugyanis a legnagyobb elismerés, ha a szurkolók becenéven szólítanak valakit. Rajta kívül ezt a Ferencváros focilegendája, Varga Zoli és a ma hetvenedik születésnapját ünneplő egykori zseniális kapus is kiérdemelte. Őt is csak Tóth Zoliként emlegeti mindenki a futballpályák világában. Nagyszerű pályafutása és gyönyörű családja mellett erre is maximálisan büszke lehet. Isten éltesse Tóth Zoltánt!
Vezető kép: Tóth Zoltán egykori sikerei színhelyén, a Megyeri úton. Forrás: családi archívum
