Betámadták Bill Kapitányt, avagy a sas és a legyek esete
Vihar van a biliben a kulturális életben, ugyanis napvilágra került egy lista arról, hogy kik kaptak állami támogatást a közelmúltban. A „nagy leleplező” egy olyan színész, akinek az emlékezetes művészi tevékenységéről szóló felsorolás nem igazán tenne szükségessé túl nagy papírlapot, ugyanakkor mérhetetlenül agresszív stílusa miatt megmondóemberként alkalmazzák az ellenzékiből napjainkban kormányoldallá átvedlésben lévő erők. Mondhatnánk, hogy hőbörgése senki nem érdekel, mert amúgy tényleg így is van, de ha egy öt évtizede a pályán lévő zenészlegenda úgy érzi, hogy magyarázkodnia kell, akkor mégiscsak foglalkozni kell a témával.
A szóban forgó személy, a noÁr néven ismertté vált Molnár Áron, klasszikus egyede azon liberálisoknak – jócskán akadnak ilyenek azon a térfélen –, akik polihisztornak képzelik magukat, hiszen bármilyen témához hozzászólnak, okoskodnak, s persze teszik mindezt a rájuk jellemző pökhendi felsőbbrendűséggel, amellyel érzékeltetik, hogy az adott témában csak és kizárólag nekik lehet igazuk. Pedagógus létemre akkor néztem vele kapcsolatban a legnagyobbat, amikor a tanárokat „sajnálta” a sorsukért.
Nem tudok arról, hogy pedagógus diplomája volna, arról pláne nem, hogy tanítana is valahol, mindenesetre, ha így lett volna is, akkor is minimum megkérdőjelezte kiállásának értékét és őszinteségét, amikor kiderült, hogy webshopot is üzemeltet, ahol igencsak borsos áron lehet megrendelni a „kiállás szimbólumával” díszített holmikat. Innentől ez az egész szimpla marketingtevékenységgé silányult, amely a webshop üzemeltetőjének gazdagodását volt hivatott elősegíteni.
Most, hogy lezajlottak a választások és azon erők nyertek, amellyel a szóban forgó úriember rokonszenvezik, erőteljesen aktivizálta magát. Talán valamilyen pozíció reményében... Egyik első megnyilvánulása az volt, hogy közzétett egy támogatási listát, amelyeken szerinte „kormányközeli influenszereket és művészeket” fizettek meg „horribilis összegekkel”. A támogatottak névsorába gyakorlatilag egy az egyben belekötött, megkérdőjelezve művészi teljesítményüket, s megfogalmazta a megfellebbezhetetlen verdiktet, miszerint ezek a támogatások politikai alapon kerültek odaítélésre.
Az egyik támogatott, Deák Bill Gyula szinte azonnal reagált a közösségi médiában. Amint azt elmondta, sosem folyamodott pályázati pénzekhez, vagy politikai erők támogatásához. Életében először, hetvenöt évesen benyújtott egy pályázatot, amelyet – szakmai- és emberi életútja alapján joggal – pozitívan bíráltak el.
Tudjátok, 50 éve koptatom a színpadot, és a legnagyobb álmom egy olyan méltó, jubileumi turné volt, amivel megköszönhetem nektek ezt a fél évszázadnyi szeretetet. De ezt én magamtól, önerőből már nem tudtam volna kigazdálkodni. Ezért döntöttünk úgy a stábommal, hogy életemben először mi is pályázunk támogatásért, pont úgy, ahogy annyi más hazai zenész, művész is teszi. Sokan emlegetnek most nagy összegeket, de fontos tudnotok: ez a pénz nem az én személyes fizetésem, és nem „ajándékba” kaptam. Ez a keret teszi lehetővé, hogy a produkció eljusson majdnem 20 településre. Ebből fizetjük a technika és a bérleti díjakat, a személyi költségeket,– rengeteg háttérmunkás megélhetése és munkája van ebben a turnéban.
Ezzel a pénzzel el kell majd számolnunk. Fillérről – fillére. Nem kértek tőlem cserébe semmit, nem is ígértem semmit, sosem voltam semmilyen pártrendezvényen, és nem kampányoltam senki mellett. Én 50 éve vagyok a színpadon. Voltam a csúcson és voltam a mélyben is, de soha nem a politika, hanem a blues és a Ti szeretetetek tartott életben. Ez a támogatás nem egy irányzatnak szól, hanem a magyar bluesnak és annak az életműnek, amit veletek együtt építettem fel fél évszázad alatt.
Én nem politizálok, nem is értek hozzá. Én énekelek. Nekem mindenki egyforma, aki ott áll a színpad előtt, bárhová is szavaz. Azt akarom, hogy a zene összehozzon minket, ne pedig elválasszon.
Várlak titeket sok szeretettel a koncerteken, ölellek benneteket
Deák Bill Gyula
(Forrás: Deák Bill Gyula hivatalos Facebook-oldala)
Sem Deák Bill Gyulát, sem a szóban forgó celeb színészt nem ismerem, egyikükkel sem találkoztam eddig még sosem. Előbbit kifejezetten sajnálom, utóbbi miatt semminemű veszteségérzésem nincs, sőt, de a lényeg: személyes elfogultságom egyikük esetében sincs. Az sem vitás, hogy biztosan van javítani való a kulturális támogatások rendszerén. (És közbevetőleg: nem mondhatja senki, hogy a PS ezt csak most írja meg, amikor már elbukott az Orbán-kormány, mert nem, előtte is írtunk erről, előtte is hallattuk a hangunkat akkor, ha szerintünk valami nem stimmelt. Erre konkrét példa a Püski Könyvesház kálváriája, amelynek Stefka István külön adást szentelt a Pesti TV-n, s amit portálunk hasábjain én magam írtam meg. Foglalkoztunk a témával, mert a nemzeti szellemű könyvkiadás zászlóshajójának egy kétharmados nemzeti kormány idején soha nem szabadott volna veszélybe kerülnie. Szerencsére a veszély elhárult, amit szintén megírtunk. Reméljük, a kormányváltás után is támogatásban részesül a könyvesház!)
Viszont: igazságos támogatási rendszer gyakorlatilag nincs. Hiába igyekszik egy minisztérium, vagy más, pályázatot kiíró állami szervezet, intézmény a lehető legátláthatóbb, leginkább igazságosnak tetsző pályázati kiírást létrehozni, ez annyiból szükségszerűen utópia marad, hogy mindig lesznek, akik vagy nem kapnak, vagy úgy érzik, hogy nem eleget kapnak, ezáltal elégedetlenek lesznek és vélt vagy valós sérelmeket fognak táplálni, a támogatási rendszernek pedig rossz hírét keltik. Mint ahogyan az is mindig így volt és így is fog maradni, hogy kapnak méltatlanok is, születnek megkérdőjelezhető támogatások, érthetetlen odaítélések. A Fidesz hatalomra kerülése előtt is hemzsegtek az ilyenek, a Fidesz alatt is akadtak erre példák, és ne legyen kétségünk, hogy a Tisza-kormány alatt is így marad.
Az érme másik oldala, hogy amikor valaki igencsak tiszteletreméltó előzetes teljesítmény után, sokszorosan bizonyítva részesül pályázati támogatásban, ne kelljen már magyarázkodnia. Deák Bill Gyula fél évszázada van a zenei pályán. Munkássága önmagáért beszél. Egyike a legnagyobb magyar zenészlegendáknak, pályafutása szakmai- és emberi tekintetben is példaértékű.
Szakmailag azért, mert egy olyan műfajt – a bluest – honosított meg és képvisel hitelesen évtizedek óta, amely idehaza azelőtt ismeretlen volt, mostani népszerűsége pedig elválaszthatatlan a személyétől. Deák Bill Gyulát a rock and roll egyik koronázatlan királya, Chuck Berry a legfeketébb hangú fehér énekesnek nevezte, amely önmagáért beszélő méltatás és elismerés. Ezen felül „Bill Kapitány” kiemelendő és példaként állítható emberileg is, mert gyermekkori súlyos vesztesége – lába elvesztése, amelynek révén fel kellett adnia futballistaálmait, ráadásul megváltozott képességű emberként kellett leélnie az életét – ellenére kiemelkedően sikeres, különleges pályafutást sikerült elérnie. Vagyis életútja élő, eleven példája annak, hogy kellő elkötelezettséggel, alázattal és kitartással a legkeményebb csapások, legváratlanabb élethelyzetek is leküzdhetők. A minimum, ami kijár neki, az a tisztelet.
A sas nem kapkod legyek után – vallja az ismert magyar szólásmondás. Ez legyen az üzenet Deák Bill Gyulának is. Nem muszáj felemelnie maga mellé senkit, aki vádaskodik és a pénztárcájában kotorász. A „legfeketébb hangú fehér énekesre” és korszakos dalaira ugyanis még akkor is emlékezni fogunk, amikor az őt – többedmagával együtt – pellengérre állító balliberális propagandista-ripacs már a saját köreiben sem lesz több, egy lesajnált, félrelökött udvari bohócnál...
Vezető kép: Wikipedia (Deák Bill Gyula oldala)
