Ezért szívták ki a világ vérét? Van abban valami vicces, hogy a térdeplős mozgalom idején három „gyarmati” futballista hibázza el az angol büntetőket

Ha következetes az UEFA, akkor keményen megbünteti azt a FEHÉR futball-labdát, AKI nem ment be a kapuba akkor, amikor három színes bőrű futballista próbálkozott a tizenegyessel. Vagy az olasz Donnarummát, aki a szabályokkal ellentétben FEHÉR olaszként nem térdepelt le kapusként, így megakadályozta angliai felebarátait abban, hogy az Eb-győzelemmel lemossák azt a mocskot és fekáliát, amit az angol Világbirodalom kent a fél világra. Az angol Southgate meg kétségtelenül a nap hülyéje és az Eb vesztese, nagyot akart húzni azzal, hogy két fiatalt becserélt a párbajra, de végül ők és Saka is hibáztak. Utóbbi 19 éves. Ilyen az, amikor a futball bemutat a propagandának és a hazug világmegváltóknak, mert ezt a narratívát nem az asztal mögött, hanem a gyepen írják. 

Gareth Southgate kétségtelenül a nap hülyéje. Vagy az egész Európa-bajnokságé. Pedig minden adott volt a lovaggá ütéshez [bár fájdalomdíjként talán így is megkapja, hiszen Anglia olyan nagyvonalú.]

A foci és a legjobb rockzene hazájában már tonnaszámra gyártották a Futball hazatér pólókat és bögréket, miután a csapat egy nyilvánvalóan hamis büntetővel bejutott a döntőbe. Hazai pályán. Jöhettek az olaszok, akiket az angol közönség már nem nevezhet nyilvánosan cigányoknak vagy latin suttyóknak, de belül jórészt (rosszrészt) azért ugyanúgy lenéz, megvet, stb.

Ez azért csak meglesz – gondolta az átlag angol, aki még meg sem született az utolsó nagy siker idején (’66, vb és a „fantomgól”). 

Térdepléssel nem teszik jóvá a múlt bűneit

II. Erzsébet szolgaserege otthon már bekészítette a legjobb pezsgőket, a fél ország már délutánra részeg volt, van, aki legálisan jutott be a Wembley-be, mások jegy nélkül, csapatostól, hordaként berohantak, mert Angliában ilyet is lehet.

Megvolt az orvos által felírt térdelés – amely Anglia részéről éppenséggel érthető, sokat kellene térdepelniük ahhoz, hogy lemossák azt a sok mocskot és fekáliát, amit Világbirodalmuk idején rákentek a világra –, még az olaszok is ledőltek – a büszke római hódítók utódai –, majd a meccs már a 2. percben eldőlni látszott.

Shaw előretört, aztán beverte a labdát, vezet Anglia, megőrül a nép, még a kis herceg is örül, nem tudom a nevét, az apja talán Vilmos, kedves kis család, amíg el nem üldözik majd Angliából a múlt- és jelen-átírás csodás gesztusaként. 

Mert az angoloknak ez jár(na)

Szóval boldog mindenki, megszakadni látszik a ’66 óta tartó átok, hogy egy ilyen gazdag ország, a „futball szülőatyja” (vagy anyja, felőlem), a világ legmenőbb bajnokságának a gazdája, ahol időről-időre előre megmondják, hogy kik lesznek a jelen, a jövő és a múlt nagy angol csillagai, szóval egy ilyen csillámporos kis ország, amely sohasem tartotta magát európainak, így nem is igazán értjük, mit keres az Európa-bajnokságon, szóval Anglia, a „bátrak földje”, ja nem, az a másik, tehát Anglia végre beteljesíti a végzetét, a futball hazatér, II. Erzsébet meg lemond és átadja a Szent Kézigránátot Che Guevara unokájának, szóval mindenki ünnepel és térdel, és térdel és ünnepel és egységesül, erre fel a 2. perc után nem az történik, amit vártak, hanem Anglia, az angol válogatott egyszerűen beleszürkül a meccsbe.

Megy az idő, nem jön az újabb angol gól, igaz, az olasz sem, de ez a 0–1, ez még nekik fizet, ez az ő eredményük, mert az olaszok, ezek a lenézett, zömében ismeretlen játékosok remek taktikusok, technikásak, magabiztosak és nyugodtak, tudják, érzik, hogy jön az az egy gól, és valóban jön is. Érezte azt mindenki, hogy jön, én mindenesetre vártam is, külön szép, hogy ez egyik legrutinosabb játékosuk, Bonucci szerzi, ennél csak lett volna szebb, ha maga Chiellini ünnepel. A csapatkapitány, a legenda.

És akkor Southgate nagyot dob

Innen, ha szoktam volna fogadni, már megtettem volna a büntetőpárbajt, hogy már az jön, le lehet fújni az egészet, itt tizenegyesek lesznek, Southgate már előre remeghet, eltűnik majd a magabiztosság és kimértség az amúgy szimpatikusnak tűnő úriemberből és úriemberről, leolvad, lefolyik mint a festék.

A hosszabbításban már jól láthatóan az angol kapitány is stresszel, próbál gondolkodni, nagyot lépni, sakkozni.

Ha nem is jut eszébe ’96, amikor kihagyta a tizenegyest, egyedül a németek és az angolok közül, szóval ha nem is villan be az a hazai, elődöntőbeli kiesés, a zsigereiben van, a vérében, az a kihagyott tizenegyes az ő maga, a pályafutása, mert a futball már csak ilyen rohadt igazságtalan, a zseniális Roby Baggioból is csak az égbe lőtt labdája van meg az átlagdrukkernek, Southgateből is csak ez a hiba, pedig jó kis védő volt. És itt áll, huszonöt évvel később, szakállt növesztett, de ettől még ugyanaz, ugyanaz az ember és ugyanúgy rosszul dönt, valami megmagyarázhatatlan okból behoz két fiatalembert azért, hogy tizenegyeseket rúgjanak. 

Fiatalokat a büntetőrúgáshoz

Az egyikük a 21 éves Jaden Sancho, akiben Angliában nem láttak túl sok tehetséget, így a Dortmund fedezte fel, onnan vásárolta most vissza az amerikai pénzből dorbézoló Manchester United – hello, hagyományok –, és kétségtelenül zseniális játékos, akit élmény nézni a pályán. A másikuk – most már – manchesteri csapattársa, Marcus Rashford, aki 23.

Szóval Southgate a pályára küld két szinte semmit sem játszó fiatalt, csak azért, hogy büntetőt rúgjanak. 19-re lapot húz, de minek? Kinek akar megfelelni? Fiatalítás, bátorság, kurázsi, BLM? Vagy mind együtt?

Anglia utolsó három büntetőjét Rashford, Sancho és a korábban becserélt Bukayo Saka végzi el. II. Erzsébet örül, bár a királyi nagyi és papi valószínűleg még négereknek vagy kevert fajúaknak hívta a három futballista szépszüleit, ez a hármas megidéz valamit a dicső múltból, hiszen mindhárman a Nagy Gyarmatbirodalom területéről származnak. Sancho (Trinidad és Tobagó), Rashford (Saint Kitts és Nevis) és Saka (Nigéria) szülei is gyüttmentek voltak egykor, őseiket kihasználta, felhasználta és ha kellett, eldobta a régi Anglia, ezt most elintézték egy térdepléssel, pénzt, könnyeket, kincseket, életeket, fájdalmat nem adnak, nem fizetnek vissza.

De most ők vezethetik Európa-bajnoki győzelemre Angliát, hogy aztán a közös ünneplésnél, ahogyan ez szokás, szépen külön üljön a fehér és a fekete rész, a fotón még együtt, a fotón túl már szétrebbenve, ahogyan ez mindig, újra és újra kiderül. 

A feketék hozzák el a csodát Angliának

Szóval Southgate ezt nagyon kitalálta, itt az új narratíva, a feketék tényleg győzedelmeskednek, Anglia aztán rohadtul megújul, a pénz és az arany a zsebben, de már megváltoztak, három színes bőrű fiatal legyőzi a régi átkot és ’66 után újra sikerre vezeti az országot. Hát nem. Nagyon nem.

Ugyanis ez a három, kétségtelenül kiváló futballista túl fiatal. Az utolsó tizenegyest elvégző Saka éppenséggel 19 éves. Tizenkilenc. Olyan teher van a hátán, ami nála jóval idősebb, rutinosabb játékosokat is agyonnyomna, nem is történik meglepetés, elrontja ő is, ahogyan az egyébként hihetetlenül magabiztos Rashford is – ez nem egy angol bajnoki–, majd Sancho. Még azzal sem tudnak élni, hogy az olaszok honosított brazilja, Jorginho elhibázta a mennybe vezető tizenegyest. Őket, ez a három fiatalembert tényleg sajnálom, borzasztó lehet egy ilyen fontos büntetőt kihagyni.

De megtörténik, Olaszország győz, Anglia összezsugorodik, akár egy kipukkadt lufi, II. Erzsébet – ha még ébren van – talán a falhoz vágja a pezsgőt, a romkocsmáinkból is ismert angol horda kissé végigpusztítja az országot, néhányan olaszok verésével múlatják az időt, mások négereznek, a többiek csak istenesen berúgnak, ahogyan azt ilyenkor kell, mert tovább él az átok és térdeplés ide, hazai pálya oda, „szexi válogatott” amoda, Southgate továbbra is nagybetűs vesztes, akármilyen szimpatikus, akármilyen jó edző, a végén mindent összetört, az utolsó pillanatban megremegett, nagyot akart húzni és mindent szétzúzott. 

Ezt a történetet a gyepen írják

A meccs után nézem az angol hírportálokat, BBC, a balos Guardian, a Sun, hogy leírják-e az igazságot, hogy ez kellemetlen, nagyon nagy égés, Southgate elcseszte, de persze nem, „büszkék lehetünk a csapatra” és a többi semmitmondó duma, képek az angol gól utáni őrjöngésről, a végéről már kevesebb, majd Southgate ünneplése, aki vállalta a felelősséget a kihagyott tizenegyesért.

Késő bánat: nem kellett, nem szabadott volna ilyen terhet rakni ilyen fiatal játékosokra, akkor sem, ha feketék, akkor sem, ha nem, mert ez nem a virtuális világ, a kvótarendszer, ahol a feketéknek automatikusan bemegy a tizenegyesük, ez az élet, a valóság, ahol bizony felelnünk kell a tetteinkért, nem elég térdepelni egy jót ahhoz, hogy jóvátegyük a múlt századok kegyetlenségeit, gondoljunk csak a kongóiakat majdnem kiirtó belgákra, az Indiát kiéheztető Churchillre, csak azért, hogy egy nagy cinikus példaképet is idecitáljak, szóval ez nem mese, hanem futball, ahol a narratívákat nem az asztal mögött, hanem a gyepen írják. Ez van.

„Football coming to Rome” – valami ilyesmit üvöltött a kamerába Bonucci és valóban így van, lehet újranyomtatni a pólókat, a térdepelés helyett inkább a tizenegyeseket gyakorolni és főleg visszavenni az arcból, ahogy azt nálunk Pesten mondják, kicsit több szerénységet és kevesebb kioktatást, ha kérhetjük, miért nem tetszett tanulni szegény munkásőrünk, Avar János „külpolitikai szakértőnk” sorsából, aki már előre megírta és ki is nyomtatta a könyvét Hillary Clinton győzelméről, aztán Trump jött, az asztalra mászott, és tudjuk, mit tett annak a közepén, mert tulajdonképpen az olaszok is ezt ismételték, ezek a lenézett, szimuláló, időt húzó, a futballt gyakran csak ölő játékosok eljöttek, felmásztak az asztal közepére és a térdeplő nagyközönség szeme láttára…

Ui: Várom az UEFA döntését, hogy hány meccsre tiltja el a futball-labdát azért, mert nem adta meg a tiszteletet (és magát) a BLM-mozgalomnak. Mert, ha van egy kis tisztesség és posztmodern erkölcsiség abban a tetves, szemét, fehér futball-labdában, akkor szíveskedik bemenni abba a rohadt kapuba a sírva térdeplő Donnarumma mellett.

De nem volt. A labdát egyelőre még nem tudják irányítani. Egyelőre.