Közismert a korabeli amerikai vélekedés a forgóajtón az átlagember mögött bemenő, de előtte kijövő magyarról. Szívesen és büszkeséggel is szokták idézgetni mifelénk, mint a magyar talpraesettség jelképét. Ahogy ott van ez a talpraesettség a Mátyás királlyal találkozó okos lány népmeséjében is, aki fonákból csapja le az összes lehetetlen kérést. Önmagunk szerint is ilyenek vagyunk tehát, mégis pejoratív felhangja van az ügyeskedésnek, amely ráadásul az „ügyes” kifejezésből ered. Tényleg ügyeskedők lennénk? És jó ez, vagy rossz?
Bornemissza Gergely trükkjeit a török ellen, a Tenkes kapitányának vagy a tizedesnek meg a többieknek a ravasz húzásait ugyanúgy kedveljük, mint a székelyek – Ábel vagy Uz Bence – ügyeskedéseit a románokkal szemben. Ezzel szemben a kiskapuk népének is tartjuk magunkat, akik bárhol megtalálják a sumákolás lehetőségét. Ha nincs kiskapu a kerítésen, akkor kivágjuk magunk a helyét. Szinte kizárt, hogy egy magyarnak ne legyen ötlete rá, miként kerülheti el az adófizetést, a jegyváltást a BKV-n, a parkolási díjat, vagy éppen hogyan csökkentheti picit a rezsiköltségét – és nem a fogyasztás mérséklésével. Mihez kezdjünk azzal a jellemvonásunkkal, amivel hülyét tudunk csinálni az ellenségből, de nagyon könnyen a saját közösségünk ellen lehet fordítani? Mert ha „házon belül”, csak a magunk javára használjuk ezt a kétségtelenül meglévő, sőt, az önképünkhöz is hozzá tartozó képességünket, azzal itt okozunk vele károkat, és ráerősítünk a magyarság közösségi tudatában ugyancsak erősen élő széthúzás élményére. Az viszont egyértelmű érdekünk, hogy külpolitikai téren a másik felet alkalmasint megkínáljuk egy-egy váratlan fordulattal vagy következménnyel.
Összeomlás és élethalál-harc
A hadtörténetünk a kalandozások korától telis-tele van olyan mozzanatokkal, amelyekből kiderül, hogy a leleményesség mindig hozzánk tartozott, a lényünkből fakadt. Ma az a kép él a magyarokban, hogy kicsiny népként, az eszünket használva győzhetjük le a kihívásokat, viszont a középkorban még nagyhatalmi erőt is fel tudtunk sorakoztatni a csavaros észjárásunk mögött. Ám a mohácsi vereséggel egy csapásra összeomlott az a politikai, katonai és gazdasági hatalom, amelyet a Magyar Királyság jelentett, a tragédiánkat pedig az elkövetkező csaknem két évszázadban fokozta Európa történetének legnagyobb népirtása.
A török katonák egész tömegeket hurcoltak el Magyarországról is. A nőket gyakran háremekbe adták el rabszolgának, a családjuktól örökre elszakított gyerekekből pedig vagy egyszerű rabszolga, vagy janicsár lett. (Kép forrása: szigetvar.hu)
A hosszú évekig tartó háborús időszakok alatt végig az országunkon belül húzódtak a frontvonalak; a többségében síkvidéki magyar falvak pusztultak a török és az osztrák katonai rekvirálások, valamint a törökök megfélemlítő harcmodorához tartozó, szpáhik által elkövetett dúlások miatt, ráadásul a törökök százezerszám hajtották el a nyakuknál fogva rabszíjra fűzött magyar nőket és gyerekeket rabszolgának vagy janicsárnak. Amíg mi élethalál-harcunkat vívtuk a török és az osztrák közé szorulva, lassan felmorzsolódva, a magyarság lélekszáma körülbelül 3,5-3,7 millióról 1,7 millió köré esett vissza. Európa más népei, amelyeknek a földjén nem zajlott folyamatos háború, ez idő alatt megkétszerezték-megháromszorozták a számukat.
Sem a szultánra, sem a császárra, sem a földesúrra nem akarunk üres zsebbel dolgozni
Örülhettünk, hogy egyáltalán túléltük, de azóta a nagyhatalmi packázásokból folyamatosan kénytelenek vagyunk megtapasztalni, hogy Európa történelmét alakító, nagy népből kis néppé zsugorodtunk, amellyel nemhogy a többi erős ország, de már a szomszédai is ujjat mernek húzni. A konfliktusaink áthelyeződtek az országunkon belülre. és ebből a tapasztalatból fakad a meggyőződés, hogy számszerű kisebbségben ügyeskednünk kell – mert azt tudunk. Ez a magyar betyárok eredete, akik a mi partizánjaink és gerilláink. Csakhogy amíg ez az ügyesség azelőtt a meglévő erőnk kiegészítése, afféle fűszere volt, Mohács után kényszerűen, nagyon sokáig az életmódunkká vált.
A magyar parasztnak meg kellett őriznie az élelmiszerét a földjén masírozó török és osztrák hadseregektől, és át kellett vernie a két nagyhatalom adószedőit, hogy talpon maradhasson. Ettől az időtől kezdve, a török kiverése utáni osztrák gyarmatosítás évszázadait is beleértve az a magyar nép kollektív élménye, hogy ha dolgozik, akkor nem a saját családjára, nem a saját közösségére dolgozik, hanem az elnyomói zsebébe teszi a munkája eredményét. Ez az elnyomó pedig abszurd módon nemcsak a császár adószedője lehetett, hanem a császárral szemben és tőle állandóan fenyegetve, az ország közjogi státuszát, létét védő magyar nemes is. Így aztán mindkettő a betyárok célpontjává vált.
A betyárok sok kellemetlenséget tudtak okozni a császárnak, de ha a felületes romantika mögé nézünk, a betyárélet nem az, amire az ember vágyik. (Részlet A Tenkes kapitánya c. sorozatból)
Azzá válunk, ahogy élünk
Némi Monarchia-beli békeidő és a Horthy-korszak háború előtti évei szakították meg ezt a folyamatot, hogy aztán a kommunista terrorral minden addiginál rámenősebb fojtogatással nézzen szembe a magyar ember. Az erre adott válaszreakció pedig törvényszerűen az volt, hogy az elmúlt évszázadokban egyébként is bejáratott ügyeskedési képességünket a közösségi helyett végképp egyéni érdekek szolgálatába állítottuk.
Aki nem lop, az a saját családjától lop
– tartja a kommunizmus által világra hozott szemlélet. Sumákolunk, átverünk, eltitkoljuk, magunknak lenyúljuk, mert csak így lehetünk biztosak abban, hogy végül nem kevesebb jut nekünk, mint amennyiért megdolgoztunk. Nem lehet azonban évtizedekig, évszázadokig sumákolni az értékrendünk és az önértékelésünk eltorzulása nélkül. Ennek következménye, hogy végül már semmit sem akarunk a kezünkből kiengedni, mindent magunknak akarunk, ami ráadásul zökkenőmentesen összeegyeztethető az alapból individualista magyar néplélekkel. És a rendszerváltoztatás utáni vadkapitalista bizonytalanság sem enyhítette a magyarok ezen meggyőződését.
Ahogy a torzulás maga is hosszú időn át tartott, helyrehozni sem lehet pillanatok alatt. A közösség érdekei ellen ható egyénieskedő trükközésről csak az beszélheti le a magyarokat, ha nemzedékeken át tartóssá válik számukra az az élmény, hogy amiért megdolgoznak, azt meg is kapják, méltányos az elosztás, és nincsenek lefojtva az egyéni törekvések. A széthúzás és a túlzott önérdekűség az észjárásunkból fakad, mégis ragaszkodnunk kell a fontos évezredes képességünkhöz. Nem az ügyeskedés a baj, hanem az, ha saját közösségünk ellen fordítjuk. A betyárnak végül szerszámokra kell cserélnie a fegyvereit, és a portyázás helyett a sokkal kevésbé romantikus, de hosszú távon kifizetődőbb építkezésben érdemes ügyeskednie.
Facebook
Twitter
YouTube
RSS