Félelemben élni a harcoktól távol is – Kárpátalján járt Böjte Csaba ferences szerzetes
Az ukrán határ túloldalán, legyen valaki ukrán, magyar, vagy épp ruszin, most érti igazán, mekkora kincs a béke. A kárpátaljai katonatemetőben, ahol egymás mellett fekszik ukrán és magyar, a fejfák üzennek. A huszonéves fiúk és édesapák sírjai között, amelyekre árván maradt gyermekeik a kedvenc plüssmacijukat fektették, mindenki némán és könnyes szemmel imádkozik. És a friss sírok száma egyre nő. Még csak néhány közöttük a magyar. Kárpátalján nem szólnak fegyverek, de a végét se látni a háborúnak – erről beszélt Böjte Csaba ferences rendi szerzetes a PestiSrácok.hu-nak, azt követően, hogy hazaérkezett kárpátaljai látogatásáról, amelynek a Matthias Corvinus Collegium meghívására tett eleget. Az atya útját a magyar konzulátus szervezte és vezette fel.
A beregszászi pedagóguskonferencia volt az apropó, amire hívtak, de már régebb óta szerettem volna ellátogatni Kárpátaljára, így a programot is kibővítettük. Több településre is ellátogattunk. Felkerestünk árvaházat, katonatemetőt, óvodát és találkoztunk Majnek Antal püspök atyával, akinek a szolgálata, áldozata példát mutat abban, hogyan kellene félretennünk azt, ami elválaszt bennünket, azért, ami összeköt
– idézte fel útja állomásait Böjte Csaba atya.
Majnek Antal, a kárpátaljai magyarok nyugalmazott ferences rendi főpásztora 25 éven át volt a munkácsi egyházmegye püspöke. Magyarországon született, és 25 éves koráig műszaki pályán tanult és dolgozott, majd belépett a Kisebb Testvérek Rendjének Kapisztrán Szent Jánosról elnevezett magyarországi provinciájába. A rendszerváltás után vállalt szolgálatot Kárpátalján. Azért, hogy szolgálatát minél hatékonyabban, kvázi akadálymentesen elláthassa, magyar állampolgárságáról is lemondott és felvette az ukránt. Háborús időben talán még erősebb üzenete van annak, hogy Antal atya első miséjét Kárpátalján anno egy temetőben tartotta, amelyre úgy emlékszik vissza: "A nyomorúság idején az volt a legfőbb üzenet, hogy feltámadunk. Ebben a reménységben éltek a hívek. Harminc évvel ezelőtt ez a reménység elkezdett kiteljesedni. Azóta él, erősödik és növekszik."
Majnek atya a Szent Mihály Gyermekotthon lelkipásztora. Ő kalauzolta végig a Szent Ferenc Alapítvány munkatársait az ukrán állami fenntartású árvaházon.
Azt gondolná az ember, hogy miként a belső menekültek is érkeznek sorra Kárpátaljára, Ukrajnán belül a béke szigetére, hogy ide hozzák a háború sújtotta területekről a hadiárvákat. De nem. Senki sem tudja megmondani, hogy ők hol vannak
– mondta Csaba testvér.
A kárpátaljai gyermekotthonok lélekszáma nem nőtt. Az óvodákban, iskoláknak megfogyatkoztak a gyermekek. A háború és sorozások elől sokan elmenekültek.
Azt öröm volt látni, hogy Antal atya falujából, abból a kis völgyből senkit sem vittek el. Legalábbis eddig. A félelem így tapintható. Hadköteles korú férfiak bujkálnak. Nem akarnak meghalni. Hogy a normális életükhöz mikor térhetnek vissza, akik elmentek, vajon mindenki hazajön-e, az otthon maradtakat ezek a gondolatok is foglalkoztatják
– idézte fel lapunknak a szerzetes. A katonatemetőket már messziről lehet látni. Sárgán-kéken virítanak a sírok mellett lobogó ukrán nemzeti lobogók és a hadtest zászlaja, amelyben szolgáltak, amely kötelékében a vérüket adták. Az ungvári temetőben – ahová Böjte atya ellátogatott – több mint száz ilyen sír van, köztük több magyar katonáé is. A fejfákról fiatal arcok néznek vissza, nevük alatt születési és halálozási dátum. Van, aki épp hogy megélte a 20 évet. Az utolsó temetést március közepén tartották ebben a temetőben.
2000-ben, 2000 után született fiatalok sírjait is láttuk, akik előtt még ott állt az egész élet. A sírok közt sétálva szíven üti az embert a halottjukhoz érkező hozzátartozók halk sírása, a plüssmacik látványa, amit tán gyermekek hoztak és fektettek az édesapjuk sírjára, hogy vigyázza az álmukat. Egyért tud itt imádkozni az ember, hogy találjanak békét az Úrban az elhunyt katonák és az Úristen hozza el végre a békét
– fogalmazott Csaba testvér. Ez az, amit egyébként Ukrajnában még kimondani sem szabad, még ha talán mára a legtöbbeknek csak békevágy él a szívében. Ukrajnában ennyi veszteség és halál után is egyetlen dolgot szabad áhítani: a győzelmet.
Érdekes kettősség – mesélte Böjte atya –, hogy közben rengeteget fejlődött az ország. Sokkal jobb állapotúak az utak, mint ami annak az emlékeiben él, aki évekkel korábban járt arra. Sok az új, felújított intézmény, amelyek tökéletesen fel vannak szerelve. Egyelőre mindent lehet kapni a boltokban, még ha drágábban is, és nem a pénz hiánya a kárpátaljai magyarság legnagyobb baja, hanem a folyton fejük felett lógó Damoklész kardja, hogy holnap kit visznek el.
Amíg ott voltunk, erőteljes mozgósítást nem láttunk. Voltak ugyan katonák, több ellenőrző ponton és a városokban is, és a határon is nehezebb az átjutás, még diplomata útlevéllel is. Az emberek mégis állandó félelemben élnek és a magyarlakta települések lakosságának jelentős része elment Kárpátaljáról. Főleg a fiatalok. Ez tragédia
– jegyezte meg az atya. Hozzátette, hogy akik maradtak, óvatosak: családok, barátok ritkábban találkoznak. Ugyan egyre nyíltabban merik kimondani, amit gondolnak, de még mindig a félelem az úr.
És hogy milyen üzenetet adhat át egy ferences szerzetes, akitől valami vigaszt várt a maroknyi helyben maradt magyarság, akikre most a háború súlya nehezedik?
Azt mondtam mindenütt, ahová ellátogattunk, hogy én nem találkoztam olyannal, hogy gyűlölettel vagy félelemmel bármilyen problémát meg lehetett volna oldani. Átérzem, hogy mennyire nehéz, és hogy senki sem tudja, mit hoz a holnap, de ne engedjék elveszni a hitüket és a reményüket. Urunk, Jézus Krisztus nagyon jó példakép, nagycsütörtökön, nagypénteken is meg tudta őrizni az emberségét, istenségét. Értünk imádkozott, és igazából a föltámadás után sem bosszúért kiáltott
– jegyezte meg Böjte Csaba. Az atya hozzátette: mindent összevetve ő optimistán tekint Kárpátaljára, annak magyarságára, amely az elmúlt századok viharaiban is fenn tudott maradni. A külhoni magyarság, mint mondta, erősen ragaszkodik a szülőföldjéhez, úgy Kárpátalján, ahogy Erdélyben is. Jöhet vihar, jégeső, háború, kidőlhetnek fák, de az erdő megmarad. Kárpátalja sem fog elveszni, és azok, akik kénytelenek voltak akár életüket, családjukat mentve elmenekülni, ha elül a vihar, sokan vissza fognak térni, mert ott van a haza.
Fotók: Dévai Szent Ferenc Alapítvány
