„Féltem, hogy kevesen leszünk” – A többi történelem, a Békemenet összehozta a hazafias magyarságot (Stefka István és a Médiaháború)
A Fidesz 2010-es győzelme és a kései rendszerváltás után olyan támadás zúdult Magyarországra, amely addig példátlan volt. A nagykoncertet külföldről vezényelték, a zenekarban benne voltak a szokásos magyarországi felforgatók és zajongók, a vádak egyszerre voltak komikusak és felháborítóak. Antiszemitizmus, nácizmus, jött az összes szokásos bélyeg és egy idő után azt mondtuk: elég. Megszerveztük a Békemenetet, amely 2012-ben összefogta a hazafias, patrióta magyarságot, olyan tömeg gyűlt össze, amely önmagában hordozta az üzenetet: nem kérünk sem a hazaárulókból, sem a brüsszeli okostojásokból. Nagy idők voltak. Stefka István és a Médiaháború, 36. rész. Mert az Öreg nem felejt.
Huth Gergely főszerkesztő-helyettes még a második Orbán-kormány hivatalba lépése idején felhívta a figyelmet az Echo TV-ben és a Magyar Hírlapban, hogy a pártállami nómenklatúra támogatóit nem sikerült kifüstölni a legnézettebb tévécsatornákról, nem beszélve a közszolgálatiról. Pedig jó lenne legalább azt elérni – hangsúlyozta –, hogy kiszoruljanak a szakmából azok, akik már a rendszerváltás előtt is manipuláltak, és kisiklatták az egész magyar demokráciát.
Ez a folyamat máig tart, ha nem is a régi szereplőkkel, de szellemi utódaikkal, akik ugyanúgy rombolnak, dezinformálnak, hazudoznak. Bár Vásárhelyi Mária az Élet és Irodalomban úgy fogalmazott, hogy a háborúnak vége, és egyben vége a demokratikus, független sajtónak is. Ezt az a Vásárhelyi Mária mondta, aki részese volt annak a balliberális sajtó-siserehadnak, amely uralta a rádió- és televíziócsatornákat, az internetet és a nyomtatott sajtó 85 százalékát.
Válaszomban azt üzentem, hogy a médiaháborúnak lehet, hogy vége van. De most kezdődik csak igazán a demokratikus sajtó virágkora.
Politikai támadások a függetlenség jegyében
Tévedtem. A médiaháború soha nem látott méretekben fokozódott, folytatódott bel- és külföldön egyaránt. De most már óriási pénzügyi, politikai támogatókat kaptak a globalista magyar újságírók az Európai Uniótól, Soros György álcivil szervezeteitől és az Egyesült Államoktól. Politikai támadás, fenyegetőzés indult Orbán Viktor miniszterelnök kormánya ellen. Azt hazudták, hogy Magyarországon nincs szólás- és sajtószabadság, elnyomják a cigány kisebbségeket, felütötte a fejét az antiszemitizmus és a rasszizmus.
A Klubrádió vezető munkatársai, élükön Bolgár Györggyel, a Népszabadság, a Népszava, az Index és a 168 Óra megmondó-újságírói a leglehetetlenebb hazugságokkal vezették félre a nyugati politikusokat. Az Európai Parlament balliberális, zöld, de még néppárti (!) képviselői is a szégyenpadra akarták ültetni Magyarországot a 7-es cikkely alkalmazásával. Segítségükre voltak a magyar szocialista és szabaddemokrata európai parlamenti képviselők, mint például Bokros Lajos, Gurmai Zita, Göncz Kinga, Tabajdi Csaba és Herczog Edit.
A sztálini alkotmány megszűnésével és a kétharmados többséggel megszavazott új magyar Alaptörvény ellen is óriási támadás indult. Hosszan lehetne sorolni a Magyarország elleni szankciókat, ami máig tart a Tavares-jelentéstől, Sargentini hazug összeállításán át a pedofilellenes, gyermekvédelmi törvény elutasításáig.
Lapunk természetesen hivatásának megfelelően igyekezett rávilágítani a hazugságokat, feltárni azokat, és rámutatni a folytatódó szocialista, szabaddemokrata mutyikra, ami a Demszky vezette fővárosra összpontosult. Lelepleztük a 4-es metró be nem fejezett építésének több száz milliárdos károkozását, az MSZP-s, nokiásdobozos Hagyó Miklós főpolgármester-helyettes korrupciós ügyét, az SZDSZ-es Mesterházy Ernő, Demszky politikai főtanácsadójának gyanús ügyleteit.
A Magyar Hírlap visszafejlesztése
A kétharmados jobboldali győzelem nem hozott igazi megváltást a Magyar Hírlap számára. Alig növekedtek az állami és magánhirdetések. Rosszabb helyzetbe kerültünk, mint a Gyurcsány-korszak alatt. Köztudott, hogy egy nyomtatott újság fenntartásához két dolog szükséges: az olvasók, vásárlók és a reklámok, hirdetések. Ez volt az, ami akadozott. Puskás Bence tőzsdei újságíró, ha rövid ideig is, de megpróbálta stabilizálni az állandó hirdetéseket. Igyekezete kudarcba fulladt, mert a szövevényes, hozzá nem értők alá-fölé rendelt csapata akadályozta a sikeres munkát.
A tulajdonos, Széles Gábor nem volt hajlandó tovább saját vagyonából fenntartani a Magyar Hírlapot. Egyébként is csalódott volt. Az Antall-kabinet után nem kapott helyet az Orbán-kormányban sem, amire nagyon számított, holott jelentős gesztusokat tett a nemzeti oldalnak az erős, jobboldali médiumainak megteremtésével. A 32, majd 24 oldalas lap fokozatosan lefogyott 16 oldalra. A létszámot is csökkenteni kellett az anyagiak miatt.
A csaknem százhúsz fős szerkesztőségből több mint negyven újságírótól kellett megválnunk. Értékes, profi újságírók kerültek fokozatosan az utcára, mint például főszerkesztő-helyettesem, Huth Gergely, majd a másik főszerkesztő-helyettes, Szentesi Zöldi László. Meg kellett válnom Szenvedi Zoltántól, a Krónika rovatvezetőjétől, Csákó Attilától, a gazdasági rovat vezetőjétől és Szarvas Szilvesztertől. Lehetetlen helyzet alakult ki, akarat és pénz nélkül nem lehetett újságot csinálni. Egyre többen menekültek a süllyedő hajóról. Végül 2014 őszén én is megváltam a laptól. Egy korábban felfelé ívelő, mértékadó újságnak ez lett a sorsa.
Békemenet Magyarországért
Kétségkívül ez volt a Magyar Hírlap utolsó nagy villanása. Lapunk főmunkatársa, Bayer Zsolt és a Demokrata főszerkesztője, Bencsik András fejéből pattant ki az ötlet, miszerint elég volt, hatalmas tömegmegmozdulást kell szervezni. Elegünk volt abból, hogy már nácinak is nevezik a kormányt. A The Observer szerint a határon túli magyarok állampolgársága Hitler tettét idézte fel.
Elég volt abból is, hogy támadás folyik az ország ellen, amelynek célkeresztjében Orbán Viktor áll, mozgatórugója pedig az, hogy a kormány nem a népet sanyargatja, hanem a multikra vetett ki adót. Egyszóval egyértelművé vált, hogy nekünk, újságíróknak kell az élre állni. Január közepén csörgött a telefon, Bencsik András volt a vonal másik végén. Nem kellett sokat győzködni engem. Igent mondtam. Széles Gábor, a lap tulajdonosa is az ügy mellé állt. A nemzetközi sajtótájékoztatón már teljes volt a Békemenet alapítóinak névsora.
Csatlakozott hozzánk Csizmadia László, a Civil Együttműködési Tanácskozás elnöke és Fricz Tamás politológus. Meghirdettük a Békemenetet 2012. január 21-e 16 órára, a Hősök terére, ahonnan a Parlament elé vonultunk, hogy kiálljunk a szabadon választott magyar kormány és a „bennünk élő Európa mellett”.
Bayer Zsolt fogalmazott pontosan:
Igent mondunk Európára, de nemet mondunk mindarra, amit ma Európa bizonyos politikai erői és az európai sajtó bizonyos meghatározott körei Magyarországgal művelnek.
Sikeres kampány az országért
A Magyar Hírlap a nyilvánosság teljes erejével elkezdte szervezni a demonstrációt, az egész szerkesztőség ezen dolgozott, mindenki mellénk állt. Minden nap más szalagcímmel jelentünk meg: „Jöjjön, aki nem akar IMF-kormányfőt”, „Tüntessünk a hazugságok ellen”, „Nem leszünk gyarmat”, „Megvédjük szabadságunkat és függetlenségünket”...
Ilyen és hasonló jelszavakat fogalmaztunk. Kevesen voltunk, de lélekben nagyon erősek. A Magyar Hírlapon, a Demokratán, a CET-en kívül a magyar sajtó polgári oldala nemigen vett részt a Békemenet szervezésében.
Féltünk is ettől, hogy mennyien fognak eljönni. A Hősök terén gyülekeztünk, felállt az első sor Széles Gáborral, Csizmadia Lászlóval, Bayer Zsolttal, feleségével, Andreával, Bencsik Andrással, Pataky Attilával, Mészáros Lászlóval és sok-sok baráttal, amikor elindultunk 16 órakor. Hátranéztem. Talán 20-30 ezren lehettek a téren, bár a buszok folyamatosan érkeztek. Féltem, hogy kevesen leszünk.
Már az Operánál jártunk, amikor megcsörrent Széles telefonja. Kapta a hírt, hogy csak jönnek-jönnek nagy csoportokban vidékről: Szegedtől Miskolcig, Hartától Kapuvárig, Hatvantól Szigetvárig, tábláikat felmutatva vonultak. De Székelyföld, Felvidék, Délvidék, sőt, Kárpátalja is megmozdult.
Ahogyan tömött sorban lassan meneteltünk, az Andrássy út mindkét oldalán, az ablakokból tömegek tapsoltak, éljeneztek. Éreztük, láttuk, hogy megmozdult Magyarország, elindultak a Kárpát-medencei magyarok. Felemelő érzés volt együtt százezrekkel, lélekben milliókkal. Mire a Kossuth térre értünk, már zsúfolásig tele volt a tér. Megint kaptuk a telefont, hogy a Hősök terére még mindig érkeznek az emberek, és csak jönnek és jönnek.
Megnyugodtunk. Sikerült. Szijjártó Péter külügyminiszter, Orbán Viktor akkori szóvivője csak ennyit mondott:
Magyarország történetének legnagyobb demonstrációján az emberek tanúbizonyságát adták annak, hogy az a rendkívül széles összefogás, amelyet létrehoztak a 2010-es választáson, és amely lehetővé tette az ország megújítását, az még mindig él.
Több mint félmillióan vonultak a Békemenetben. Huth Gergely, akkori lapszerkesztő (2012. január 23-án) címlapon hozta: „Emberemlékezet óta nem látott méretű tömeg biztosította támogatásáról Orbán Viktort. Köszönjük magyarok, köszönjük a szolidáris külföldieknek, a lengyeleknek, hogy eljöttetek és üzentetek!”
Az ideire is nagy szükség lesz
Még hét Békemenetet szerveztünk 2012 után. Az utolsó nagy megmozdulás, a hetedik 2018. március 15-re esett. Nem sokkal később a Fidesz–KDNP pártszövetség az országgyűlési választásokon harmadszor is kétharmaddal került be a parlamentbe.
Magyarország rosszakarói, a nép ellenségei továbbra sem nyugszanak. A Békemenet alapítói úgy gondolták, hogy ismét eljött az idő a nyolcadik békemenet megszervezésére. A Békemenet időpontját 2021. október 23-ára tűztük ki, az 1956-os forradalom és szabadságharc 65. évfordulójára. A cél nem változott.
Sok millióan meg fogjuk mutatni, hogy nem leszünk gyarmat, ragaszkodunk a törvényeinkhez, az Alaptörvényhez, nem engedünk a nyugatról diktált beteges, abnormális követeléseknek, nemzeti függetlenségünket és szabadságunkat megőrizzük, még ha egy törpe, hazátlan, identitás nélküli kisebbség, a globalista erők mérhetetlen pénzével hatalomra is szeretne jutni, hogy tönkretegye Magyarországot.