Szereztünk ellenséget eleget. Sem Moszkva, sem Washington fenekét nem vagyok hajlandó nyalni, sem nyíltan, sem sunyin, ahogy az ellenzéki portálok többsége teszi. Példaképeim – csak hogy Krassó Györgyöt említsem – éppen ilyenek voltak: nem álltak se ide, se oda, de azt pontosan tudták, ki és mi ellen küzdenek. Hálózat. Lett sok barátunk is. Sokan megkerestek az elmúlt napokban, hogy segítsenek, hogy biztassanak, hogy ne adjuk fel, de miért adnánk fel? Miért hagynánk abba? Ez küldetés és hivatás, részemről biztosan nem végeztem. De nyugodjanak meg: a PS sem. Vezércikk.
Ha nem is az utolsó tangó, de az utolsó Hálózat lement a Pesti TV-ben. Ilyenkor érdemes egy kicsit leülni és átgondolni az elmúlt hónapokat, mit tettünk, és mit nem tettünk meg. Sok minden eszembe jut.
Forgattunk a délvidéki népirtásról, a ferences mártírokról, volt adásunk Mindszenty Józsefről, az utolsó hercegprímásról, Tóth Ilonáról, a forradalom és szabadságharc mártírjáról, bemutattuk Krassó Györgyöt, az ellopott rendszerváltás legendáját, a megtörhetetlen Pákh Tibort, felvillantottuk Vágó István elvtárs impexes kalandjait, Nagy „Vologya” Imre, a „jó kommunista” legendáját, Ipper Pál és a többi ex-ÁVH-s újságíró-riporter múltját, beszéltünk a vállalhatatlan Bauer–Eörsi-klánról, azaz az „ÁVH-baráti körről”, bemutattuk az ismeretlen badacsonyi internálótábort, és azt is, „milyen bátran” „mondott nemet” Vitray Tamás az ÁVH-nak, szóltunk a kádári politikai pszichiátriáról és persze az Apró–Dobrev-klánról, voltak Hálózat-kutató beszélgetéseink Borvendég Zsuzsannával, Maróth Gáspárral és Schiffer Andrással, volt műsorunk a tönkretett gitárkirályról, Radics Béláról, bemutattuk a lázadó Inconnu Csoport vezetőjét, Molnár Tamást, vagy az „utolsó hippit”, gúnyolódtunk a kékfényes Szabó Lászlón, a fényre hoztuk a munkásőr-újságírókat, aztán magát a Munkásőrséget, a Kádár-rezsim árnyoldalait, a Rákosi-diktatúra sötétségét, a rendszerváltoztatás titkos történetét, a mai folyamatokat, az amerikai ágenseket, a még mindig működő szovjet-orosz hálózatot.
Ennyiből is világos, hogy szereztünk ellenséget eleget. Sem Moszkva, sem Washington fenekét nem vagyok hajlandó nyalni, sem nyíltan, sem sunyin, ahogy az ellenzéki portálok többsége teszi. Példaképeim – csak hogy Krassó Györgyöt említsem – éppen ilyenek voltak: nem álltak se ide, se oda, de azt pontosan tudták, ki és mi ellen küzdenek.
Hálózat.
Lett sok barátunk is. Sokan megkerestek az elmúlt napokban, hogy segítsenek, hogy biztassanak, hogy ne adjuk fel, de miért adnánk fel? Miért hagynánk abba? Ez küldetés és hivatás, részemről biztosan nem végeztem. De nyugodjanak meg: a PS sem.
Ritkán kerül szóba, de az én sorozatom sehol máshol nem jelenhetett volna meg. Ehhez kellett Gergő és Zoli bátorsága, hogy azokat a cikkeket is engedjék, amelyek esetleg veszélyesek, akár kontraproduktívak voltak, amelyek biztosan többet „vittek”, mint „hoztak”. Másoknak is volt sok-sok ilyen cikke, sorolhatnám a kollégák és barátok írásait.
De erről (is) szól a PS, mindig kicsit más volt, mint a többi; van, akinek sok, van, akinek nem tetszik, másoknak igen. Mindenképp más.
A sorozatom köszöni, megvan; vasárnap éppen arról a Gimes Miklósról írtam, aki mártírként szerepel a köztudatban, akiről az interneten azt írják, vértanú, közben már 1947-ben mások halálát követelte.
Ő is a koncepciós ügyek, a Rákosi-diktatúra terrorjának egyik fontos szereplője volt, valódi propagandista, olyan mélységbe süllyedve, ahonnan már nem lehet felemelkedni. Az a pöcegödör alja. Onnan pislogott fel Vásárhelyi Miklóssal, Erdős Péterrel és a többiekkel. Rájuk nem lehetünk kíváncsiak.
Hogy a vörös terrorban, a belső hatalmi harcban őket is megbüntették ’56 után?
Istenem, a gyáva és okos Kádár János nyert Nagy Imre helyett, hamarabb és ügyesebben árulta el az elvtársát. Gyorsabban törleszkedett oda a moszkvai fenékhez. Néhányukkal példát statuáltak, mint áldozatokat nyilván sajnálhatja az ember, míg a többi egykori elvtárs mehetett a fordítóirodába, amíg a munkáshősöket, a szabadságharcos fiatalokat felakasztották, Pákh Tibort – aki senki halálát nem követelte ’47-ben – pedig sorozatos elektrosokkban „részesítették”. Aztán a hatvanas években már az összes régi elvtárs visszasunnyogott, sokan – például Erdős – újra kiskirály lett a saját szemétdombján.
Így történt, ez volt a valóság. A folyamatosan átalakuló hálózat minden korszakon átmentette magát. Itt lélegzik most is, szuszog, vicsorog, lapít, harsog, negédeskedik. Mikor mit. Ezt igyekeztünk bemutatni.
Ebben segített állandó és „láthatatlan” társam, partnerem, Pál Tamás, a vágóm, a szerkesztőm, akivel hihetetlen jó volt együtt dolgozni. És akivel közben jó haverok, talán már barátok is lettünk. Hogy mikor sodor majd minket össze az élet, nem tudom, de az ő „elvesztése” fáj ebben az egészben a legjobban, mert nagyon ritka, hogy ilyen csapattársra találjon az ember.
Szóval először neki szeretném megköszönni, hogy együtt dolgozhattunk, én sokat tanultam mellette, aztán meg persze meg kell köszönnöm Gergőéknek is, hogy a Hálózat mehetett, mehetett, amíg mehetett, és senki sem szólt bele, hogy miről szóljon az adás.
Senki. Ezt ízlelgessétek, barátaink és ellenségeink.
Amúgy meg: folytatjuk a munkát. Igen, Klára és Fletócska, tegyétek el azt a pezsgőt, sok-sok csontváz fog még itten előgurulni.
Facebook
Twitter
YouTube
RSS