„A halálos ítéletet rájok!” – Így követelte Gimes Miklós a mártír Donáth György kivégzését
Gimes Miklós / Fotó: MTI
„Elég volt! Mi vagy ők! Valamelyikünknek pusztulnia kell. [...] A halálos ítéletet rájok!” – ezt követelte Gimes Miklós propagandista 1947 tavaszán, azután, hogy a szovjetek elrabolták a kisgazda-vezető Kovács Bélát, majd letartóztatták a Magyar Közösség-ügy „résztvevőit”. Ez volt a Rákosi-diktatúra egyik legsötétebb koncepciós pere. Bár Gimes azt harsogta, hogy mind a tizenhárom vádlott pusztuljon, végül Donáth Györgyöt végezték ki, aki szinte mindent magára vállalt. Az uszító-propagandában a későbbi „nagyimrések” játszották a vezető szerepet. Vásárhelyi Miklós, az említett Gimes, a ma is aktív Kende Péter, Erdős Péter vagy éppen Méray Tibor. Igaz, Kende legalább később elismerte Donáth bátorságát. Maga Gimes később a Rajkék elleni koncepciós ügyet is ünnepelte, majd további harcra buzdított. Miért is tekintenénk őt mártírnak vagy még szélsőségesebben „vértanúnak”?
Az 1958-ban kivégzett Gimes Miklóst „vértanúnak”, „mártírnak” nevezik a lexikonokban. Kétségtelen, hogy az ötvenhatot követő megtorlás egyik legismertebb áldozata volt, a később is befolyásos „nagyimrések” is sokat dolgoztak a legendáján és a kultuszán.
A Rákosi-diktatúra megteremtésében kulcsszerepet játszó későbbi „forradalomár-írástudók” – Vásárhelyi Miklós, Erdős Péter, Méray Tibor, Kende Péter, maga Gimes és a többiek– valójában mindenre elszánt, a gyűlöletet és a leszámolást hirdető propagandisták voltak. Akkor fordultak, amikor ennek eljött az ideje: 1953-ban, Sztálin halálának évében.
De most menjünk vissza a kezdetekhez.
A lexikonban ezt írják Gimesről: „1917. december 22-én Budapesten született. Szülei orvos-pszichiáterek voltak, õ is orvosnak készült, de Szegeden megkezdett tanulmányait nem fejezte be. Különféle alkalmi szellemi munkákból élt.
A háború alatt munkaszolgálatra hívták be, ahonnan 1944 nyarán megszökött, és beállt Tito hadseregébe.
1945 januárjában tért vissza Budapestre, belépett a kommunista pártba, a Szabad Nép munkatársaként dolgozott. 1953 után Nagy Imre reformpolitikájának a híve lett, emiatt a miniszterelnök elmozdításakor áthelyezték a Magyar Nemzethez”.
'44 tele, avagy az elhallgatott délvidéki népirtás
Sovány egy kicsit, nem igaz? Már az indulás érdekes, 1944 nyarán megszökött a munkaszolgálatból és „beállt Tito hadseregébe”. „1945 januárjában tért vissza Budapestre”. Igen, ez éppen a délvidéki népirtás időszaka. Ezzel a héten elbúcsúzó Hálózat több adásában is foglalkoztunk – ebben bemutattuk, hogy mi történt, ebben a részben pedig a ferences mártírok történetére fókuszáltunk –, de éppen most forgatunk róla filmet – egyelőre saját költségen. A hivatalos verzió szerint „az 1944. október 17-től 1945. február 1-ig tartó jugoszláv katonai közigazgatás idején Tito partizánjainak megtorlásában a becslések szerint legalább 20 ezer délvidéki magyar halt meg”.
Vannak, akik húsz-, mások harminc- vagy inkább negyvenezer áldozatról beszélnek. Sokuk teljesen ártatlan volt, jelentős részüknek valószínűleg már a nevét sem fogjuk megtudni. Soha.
Mit tudunk Gimes szerepéről? Egyelőre ellentmondásos a kép. Egykori propagandista-társa, az említett Méray ezt nyilatkozta
„Volt még egy epizód, amikor Gimes Miklós barátunkat Budapesten letartóztatták Kádárék, én felkerestem Belgrádban a Borba és a Politika szerkesztőségében az újságíró ismerőseimet, és valamennyinek elmondtam, hogy a letartóztatott egy nagyon rendes ember, a második világháború végén a jugoszláv partizánokhoz csatlakozott, s velük együtt harcolt, s megkértem őket, emeljenek szót az érdekében, tiltakozzanak letartóztatása miatt.
Még azt is vállaltam, hogy névtelenül megírjak egy tiltakozást, és ők ezt közöljék. Nem lehetett, akkorra már a rendszer ezt nem tette lehetővé. Mi ekkor Londonnal és Párizzsal teremtettünk kapcsolatot, elsőként én Bécsen keresztül Párizsba távoztam Jugoszláviából, s 10 napra rá jött utánam a családom. S akkor elkezdődött az emigrációs életem, de ez már egy más történet”.
Harcolt vagy lovat csutakolt?
Rendes ember – Méray szemszögéből feltétlenül. Az ő története is hasonló: szintén a diktatúra ismert szekértolója volt, bár őt csak 1955-ben küldték el a Szabad Néptől, ahol Gimessel, Vásárhelyivel és Kendével együtt dolgozott. „1956-ban a Béke és Szabadság munkatársa, novemberben Jugoszláviába menekült” – írták róla a fenti cikk leadjében szűkszavúan.
Gimes szerepéről „anyalapja”, a Szabad Nép <’56 után már Népszabadság> 1989-ben ezt publikálta:
„1942-től kapcsolatban áll az illegális kommunista mozgalommal. 1944-ben megszökik egy erdélyi munkaszolgálatos táborból, belép a kommunista pártba, és a háború végéig a jugoszláv partizánmozgalomban harcol”.
Az SZDSZ-es Beszélőben megjelent írásban tagadták, hogy bármiben részt vett: „A háború alatt munkaszolgálatosként fát vágott az erdélyi Kárpátokban. 1944 nyarán néhány barátjával megszökött, és eljutott Tito partizánjaihoz.
Bizalmatlanul fogadták őket, fegyvert nem kaptak, a lovak csutakolását bízták rájuk. 1945 januárjában érkezett vissza Budapestre.”
Lemaradtak a háborúról?
Gimes az erdélyi munkaszolgálatból nem egyedül szökött meg, ha minden igaz, vele volt egy Vértes László nevű férfi, akinek fia így mesélt erről <honvedelem.hu, 2021>: „Az biztos, hogy apu nem volt a Tonelli
Végül szerencsésen megérkeztek Jugoszláviába, ahol csatlakoztak Tito partizánjaihoz. A megérkezésükkor úgy döntöttek, hogy díszlövést adnak a lopott stukkerral, amely egész útjuk alatt azt a biztonságos érzést adta nekik, hogy konfliktus esetén nem adják olcsón az életüket. Na, ekkor derült ki, hogy a pisztoly nem működik… Másik érdekesség – és ezzel szeretném korrigálni az interneten fellelhető információkat –, hogy nem harcoltak együtt a partizánokkal, hiszen mire odaértek, addigra a háború gyakorlatilag véget is ért. Apámnak élete végéig az volt az egyik legnagyobb fájdalma, hogy nem adódott lehetősége harcolni a nácik ellen«
– mondta ifj. Vértes László, kiemelve még egy érdekességet: édesapjának a munkaszolgálatból való szökésben és a jugoszláv partizánokkal töltött időben az egyik társa Gimes Miklós volt, akit 1958. június 16-án Nagy Imrével és Maléter Pállal együtt végeztek ki.”
Szomjas lelkek felvilágosítója
Az említett Kende 1989-es írásában
„Fel akart csapni Tito partizánjai közé, el is jutott Jugoszláviába, de itt sem volt szerencséje: a bizalmatlan szerbek nem adtak fegyvert a kezébe, így köszöntött be a nagy változás, amely végre hivatást és értelmes emberi feladatot csillogtatott meg előtte: tízévi kallódás után mi más lehetett volna Gimes Miklósból, mint régi bálványok döntője, szomjas lelkek felvilágosítója... kommunista agitátor?”
Szomjas lelkek felvilágosítója. Kende Gimest ünneplő 2017-es (!) cikkében
Volt munkásőr a Nagy Imre Alapítványnál
Tehát: Méray és a Népszabadság szerint a jugoszláv partizánokkal együtt harcolt. Az SZDSZ-es Beszélő és Kende Péter szerint nem.
Utóbbi annak a Nagy Imre Alapítványnak az egyik „arca”, amely képes volt alkalmazni egy volt munkásőrt. Ezt mostanában írtam meg, arról a Gecsényi Lajosról beszélünk, aki egy időben a Nagy Imre Emlékház igazgatója is volt. Előtte meg a Magyar Országos Levéltár vezetője. Azt, hogy munkásőr volt egykori társa „árulta el”, már nem nekünk, hanem az Igaz Szó 1985-ös cikkében. Mert akkor még büszke volt erre.
„Úgy alakult, hogy első ismerőseim egyike – dr. Gecsényi Lajos, a megyei levéltár igazgatója – munkásőr volt, s ő beszélt rá: lépjek én is közéjük, őszintén megmondom, eleinte idegenkedtem ettől a testülettől, mert soha nem voltam katonás alkat. Mikor aztán már túl voltam a féléves előképzésen, s az eskütételen, és egyre jobban megismertem a társaimat, akkor kezdtem jól érezni magam” – mondta Honvári János, a Széchenyi István Egyetem későbbi docense.
Kende és Gimes is végrehajtotta a feladatát
Szóval Kende Péter szerint nem harcolt, csak lovat csutakolhatott. Mi az igazság?
Nem tudni, de az biztos, hogy a rendszerváltoztatás után már érdemes volt ezt a „békésebb” narratívát erőltetni. Ugyanis 1990-től – elsősorban Matuska Márton újságírónak köszönhetően – már egyre többet írtak az addig tökéletesen elhallgatott délvidéki népirtásról és a jugoszláv partizánok kegyetlenkedéseiről.
Most nézzük meg, hogyan lett Gimes a „szomjas lelkek felvilágosítója”. Újrapublikáljuk pár cikkét. Először is azt, amelyben a vádlottak kivégzését követelte a Magyar Közösség ügyében.
Ez a per a Rákosi-diktatúra egyik legsötétebb, legszerteágazóbb koncepciós ügye volt, azért indították, hogy leszámoljanak a legnagyobb politikai ellenféllel
Kovácsot az ÁVH és a Katonapolitikai Osztály mindenáron bele akarta keverni a Magyar Közösség ügyébe, a szovjet hatóságok „szovjetellenes kémkedés és ellenkormány alakításának hamis vádjával” letartóztatták, majd elrabolták. A Szabad Nép eligazító cikke szerint azért, mert „aktívan vett részt földalatti szovjetellenes fegyveres csoportok alakításában és a szovjet hadsereg ellen irányuló kémkedés szervezésében”.
Minél rágalmazóbban írtak
Ahogyan Vásárhelyi Miklós a Mindszenty-perről <cikkem itt>, úgy Kende Péter erről az ügyről tudósított. Későbbi interjújában
„Én voltam az az újságíró, akit a Magyar Közösség perére kiküldtek, és én végig is ültem a pert.
Számomra ez a társaság teljesen idegen volt, közülük senkit nem ismertem korábbról. Mint fiatal kommunista újságíró ezt a pert olyan instrukcióval követtem, hogy minél leleplezőbben, minél rágalmazóbban írjak a vádlottakról, kimutatva, hogy milyen károkat akartak okozni a magyar népi demokráciának, és hogy milyen megvetendőek.”
Gimes Miklós: Mi vagy ők!
Rokona és elvtársa közben a vádlottak kivégzését követelte. Egészen pontosan 1947. május 6-án. A cikk címe: „Mi vagy ők!”
„Százezrek figyelik, a bíróságot, százezrek lesik, mi lesz az ítélet. <…>
Az ítélet előtti feszült pillanatban mások is jelennek meg a roppant teremben. Eljöttek a holtak: a fehér terror áldozatai, a Donnál pusztult második hadsereg katonái, a kommunista vértanúk, a csütörtökön temetett 2500 meggyilkolt munkaszolgálatos és a többiek, végeláthatatlan sorban. Az árnyékok, a halottak, az áldozatok némák.
De mielőtt az ítéletre sor kerülne, helyettük is megszólal az élők sokszázezer főnyi serege: »Ott ülnek a vádlottak padján ők, az urak, tizenhárman. Itt vagyunk mi, a dolgozó magyar nép. sokszázezernyin, ők szolgasorban tartottak minket. Ostoba hatalomvágyból, vak népgyűlöletből háborúkba, szerencsétlenségbe taszították az országot. Amit ők leromboltak, mi felépítettük. Magunknak építettük és ez nekik nem tetszett. Vissza akarták hozni a múltat. Minket, kisparasztokat, munkásokat, értelmiségieket ők megbízhatatlan, elpusztítandó elemeknek tartottak. Ott akarták folytatni, ahol két évvel ezelőtt abbahagyták.
Elég volt! Mi vagy ők! Valamelyikünknek pusztulnia kell.
<…> Ők azt mondják, »faji gondolat« és mi a Duna véres jegét látjuk Újvidéknél
S minket megrohannak a szörnyű emlékek: romba dőlt városok, felégetett faluk, fákra akasztott emberek, a voronyezsi futásnál, a Kárpátokban, Budapestnél elesett bajtársaink arca. <…> Dálnoki Veress Lajos hadseregparancsnok volt, Donáth György a magyar kormánypárt alelnöke, Szentiványi magasrangú diplomata. Ártalmatlanok? Ne felejtsük el, hogy ügyesen és eredményesen dolgoztak. Miniszterük volt a kormányban, tanácselnökük a népbíróságon, főtitkáruk a demokrácia legnagyobb pártjában. Nem őrültek és nem ártalmatlanok.
<…> A megtágult tárgyalóterem százezernyi hallgatóságának igaza van: vagy ők, vagy mi! Annak, aki a népet szereti, meg kell tanulnia, hogy gyűlölje a nép ellenségeit. Az ítéletre váró összeesküvők – saját bevallásuk szerint – a nép ellenségei.
Tanuljuk meg gyűlölni őket a magyar demokrácia legnagyobb alakjától, tanuljunk gyűlölni Petőfitől.
Köztünk van a legnagyobb ellenség,
A cudar, az áruló testvérek!
Egy közülük százakat ront el,
mint a pohár bort az egy cseppnyi méreg,
A halálos ítéletet rájok!”
Donáth György mindent magára vállalt
Gimes Miklós kívánsága szerencsére csak részben teljesült.
Végül Donáth Györgyöt végezték ki, egykori társai szerint mindent magára vállalt, hogy a többiek „megússzák”.
„Tegyük fel, hogy a bíróság arra az álláspontra helyezkedik, hogy a bűnösség megvan, a bűncselekmény megtörtént, s mi bűnösök vagyunk. Ebben az esetben különbséget kell tenni vezető és vezetettek között. Vállalom ezt a súlyosbító körülményt, ha a bíróság úgy találná, hogy ennek a társaságnak én voltam a vezetője. Kérem , méltóztassák levonni ennek súlyosbító konzekvenciáját. Hogy ha a vezető súlyosabban bíráltatik el, akkor viszont a vezetett enyhébben bíráltatik el. Amilyen arányban súlyosbító körülmény tehát az esetleg megállapítható vezetés énrám nézve, ugyanolyan arányban legyen enyhítő körülmény vádlott társaimra.”
Erre emlékezett Csicsery-Rónai István is:
„Egy másik csoport vádlottjaként a Markó utcai fogház udvarán körbejárva gyakran láttam a többi rab között Donáth Györgyöt, akit nem ismertem személyesen. Egyszer Szent-Iványi Domokos mellé kerültem, s hallottam, amint ő halkan Donáth felé intve János evangéliumából idézett: »Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki az életét adja barátaiért.«”
Kende briliánsnak nevezte Donáth beszédét
Érdekes <és a javára írandó>, hogy az említett Mozgó Világ-interjúban <1989-ben> már Kende is méltatta Donáthot:
„Akkori életem egyik nagy politikai élménye volt ez a per, benne Donáth György szereplése. Donáth György kiváló képességű és rendkívül művelt ember volt, aki a háború utáni politikai életnek ahhoz a garnitúrájához tartozott, amely meghatározó lehetett volna egy finn típusú magyar fejlődés esetén. Donáth az én szememben azt az embertípust reprezentálta, amilyenek a vezető kommunisták lehettek a 20-as, 30-as években a bíróság előtt.
Ő volt az egyetlen, aki világosan kifejtette, hogy ez a per miért koncepciós per, és ezzel szembeállította a valóságot, vagyis azt, hogy ők kétségkívül tagjai voltak egy vagy több baráti társaságnak, amely összejött és politikáról beszélt és politikailag tervezgetett is, mint ahogy ez természetes egy demokratikus rendszerben, továbbá hogy összehangolódott, egyforma gondolkodású emberek, akiknek ráadásul politikai szerepük van, azok politikáról aktívan beszélgetnek és tervezgetnek.
Donáth György visszautasította az ellene felhozott vádakat. Az ügyész, ez az Alapi nevű, harmadrendű, hitvány, alpári figura, nekem még az akkori szememmel is ellenszenves volt, és nem volt képes értelmesen szembeszállni Donáth György érveivel. A tanácselnök Jankó Péter volt, egy harmadrendű jogász, egy megfélemlített ember.
Az utolsó szó jogán elmondott beszédek közül Donáth Györgyé egy egész délelőtt tartott, ő 5 órán át beszélt. Brilliáns volt, és véleményem szerint ez a beszéd a háború utáni magyar történelem egyik legfontosabb dokumentuma. Engem ez a per bizonyos fokig megrázott, mert első ízben kerültem szembe a ténnyel, hogy a politikai ellenfeleimnek is lehet igazuk.
Hozzáteszem azonban, hogy én erről a szerkesztőségben nem sokat mondtam el. Lehetséges, hogy Vásárhelyi Miklósnak és Gimes Miklósnak teljesen magántermészetűen elmeséltem hogy Donáth milyen karakán módon viselkedett, de nyilván már ezt is eléggé eltitkoltam. Föltételezem, hogy ha ma elolvasnám a Magyar Közösség elleni perről írott tudósításaimat, azt nagyon röstellenem. Nem is merném elolvasni, bár ezeket a tudósításokat rajtam kívül még ketten átírták.”
Rajkék ügyében is kíméletlen fellépést követelt
Donáth György nem kért kegyelmet
„Mi a feladata a mi államunknak? »A Magyar Népköztársaság állama — válaszolja az alkotmány — védi a magyar dolgozó nép szabadságát és hatalmát, az ország függetlenségét…« Kell-e magyarázni, hogy milyen döntő feladat ez?
Kell-e magyarázni az összeesküvés sorozata, a Mindszenty-ügy, a Rajk-ügy után, hogy a hatalomból kiszorított egykori urak és imperialista szövetségeseik minden eszközzel, árulással, erőszakkal, összeesküvéssel, ötödik hadoszlopok szervezésével törnek a nép hatalma ellen. Kell-e magyarázni, hogy a mi államunknak az államvédelmi szervek erősítésével, néphadseregünk kifejlesztésével, államgépezetünk átalakításával lankadatlan harcot kell vívnia a nép belföldi és külföldi ellenségeivel szemben.”
Rajkék kivégzése után már elégedettebben írhatott:
„Rendkívül fontos vonása a dolgozók megszilárdult demokráciájának az, hogy gyorsan és határozottan és kíméletlenül lép fel a nép ellenségeivel szemben, mint ezt a Mindszenty-per, a Rajk-per és a Standard-per bizonyítja; továbbá, hogy rendíthetetlen hűséggel áll a Szovjetunió oldalán, a nagy béketáborban és eredményesen védi hazánk függetlenségét, méltóságát az imperialistákkal szemben, megbízható, erős harcosa a békének.”
Folytatjuk.
