Formálódó nemzeti minimum: Noár Krúbi szerint is egy kellemetlen ember

Én személy szerint még gyűjtögetem a bátorságot, hogy belehallgassak Azariah munkásságába például, de két Krúbi számot már hallottam. Slágerelméletileg alapesetben kétféle szám van, ez egyikben a szerző(k) mindenki által átélt, kellemes kontextusokat is felvillantó hangulatokat hívnak elő a dallal, a másikban meg a saját depressziójukat kiabálják bele a világba, mert azt hiszik, hogy ők maguk definiálják a világ közepét. Mindkét szám lehet jó, hiszen sláger, de míg az első a tehetség következménye szinte mindig, addig a másik pusztán azért tűnik jónak, mert a szerző pont úgy van nagyon szarul, mint a közönség. A kamaszok és a fiatalok mindig hajlamosak szar hangulatban lenni, és azzal könnyen él vissza minden pszichopata, hogy ezen életérzés mentén érjen el “művészi” sikert, vagy szervezzen politikai mozgalmat.

De a popszakma már csak ilyen, mindenki be akarja vonni a politikába a fiatalokat és ez mindig felvet kérdéseket. Akkor is, ha ez éppen nekünk sikerül.

A probléma ott süllyed le a Noár szintjére, amikor a tevékenység célja kizárólag az, hogy a hallgatóság, a nézők is pont annyira ótvarul legyenek, mint az előadók-szerzők. Ez ugyanis nem más, mint kiterjesztett hangulatgyilkosság, depressziópermetezés. A Pride például eleve arról szól, hogy a lányok ne a fiúkkal, a fiúk ne a lányokkal táncoljanak hajnalig, hanem a hangulatingadozásaikat droggal kezeljék, valamint elhiggyék, amikor a trip és egy teljesen téves tárgyválasztáson alapuló szexuális aktus után még sokkal rosszabbul érzik magukat, akkor tulajdonképpen sokkal jobban érzik magukat. Ugyanitt aranyérkenőcs is vásárolható.

Az a tény, hogy Krúbi már tavaly sem nem kívánt egy helyen tartózkodni a Noárral, és ezt még abban a közegben is sokan megértik, el kellene hogy gondolkoztassa őket. Egyrészt arról, hogy miben hasonlítanak kellemetlenül nagy mértékben nevezett képződményhez, másrészt arról, hogy a világ mennyivel is bonyolultabb, mint ahogy azt ők eddig gondolták. Vagy tekintsék meg a Pogány Induló nevű drogkupacot. Tényleg ilyennek kellene lennie egy emberi életnek?

Kellő mennyiségű művészt volt szerencsém megismerni már, akár ebből a közegből is, hogy ne legyenek illúzióim, de azt is tudjam, Krúbi például akár jó csávó is lehet magánemberként. Azzal, hogy a Noár-jelenséget kellemetlennek érzi, megteremtette azt a minimális társalgási alapot, ami kell. Van ugyanis egy határa annak, még a politikai szekértáborokban is, hogy egy lehetséges szövetséges mekkora barom.

És akkor adnék egy szempontot a fejlődéshez: 2006 után a későbbi jobbikos ámokfutás fő arcainak jó része a polgári körökben, a Fidesz környékén bukkant fel. Ez a közeg azonban nem rajongott értük, és hogy, hogy nem, ezeknek az embereknek a jó része aztán Gyurcsányra és a liberálisokra cuppant rá 2018 után. Persze egy alapos, évtizedes náculás után. A jobboldal a nácikat, őrülteket, zavarodottakat, eleve gonoszakat lepattintotta magáról, ízlésbeli különbségek vannak, de nálunk sem nácik, sem kommunisták nincsenek. A baloldal és a liberálisok a szélsőbaltól soha el sem határolódott, és végül még a nácikat (nyilasokat) is befogadta. Nem is beszélve az agresszív perverz őrültekről, akiket a szobaszínházak törzsközönsége csökönyösen művésznek hisz. Ha a Noár az agyadra megy, akkor érdemes elgondolkoznod, hogy te mint ellenzéki vajon nem lépsz-e túl minden értelmes határt, amikor kontroll nélkül, nem törődve a lehetséges következményekkel, hergelsz?

A képeken a Noár nevű politikai aktivista látható.