A véreskezű Carlos 1980-ban személyesen Kádár Jánosnak írt hálálkodó levelet, amelyben megköszönte hazánk segítségét, virágnyelven fogalmazva: hogy nem akadályozták. Jóval többről volt szó. Bár a központi legenda szerint már 1982-ben kiszorították őket, ez csak 1985-ben sikerült, ez lehetett az egyik Amerikának tett gesztus. S bár a rendszerváltás után felmerült a belügyminisztériumi vezetők felelősségre vonása, természetesen elhalt az ügy. Horváth Balázs akkori belügyminiszter világosan kimondta: nem akarnak politikai ügyekben büntetőeljárást folytatni… Ártatlan nyugati emberek halála, vonatok, épületek felrobbantása – úgy fest, ez is belefért.
Az Antall-kormány belügyminisztere, Horváth Balázs – a taxisblokád idején ismerte meg igazán az ország – 1990 nyarán hozta nyilvánosságra azt levelet, amelyet a terrorista Sakál (azaz Carlos) vendéglátójának, „Kedves elvtársának”, Kádár Jánosnak írt. Jellemző a korszakra, az MDF-kormány kiszolgáltatottságára (finom voltam), hogy a belügyminiszter csak „véletlenül” jutott hozzá a dokumentumhoz, állítása szerint előtte egy ismeretlen tájékoztatta a rendőrséget a terrorista magyarországi üzelmeiről. Horváth Balázs persze kapott az alkalmon, 1990 júniusában tartott sajtótájékoztatóján egy másik dokumentumot is szóba hozott.
„A miniszter egy másik levelet is idézett, amelyet 1979. augusztus 30-án Benkei András, akkori belügyminiszter írt Korom Mihálynak, az MSZMP KB titkárának, tájékoztatva őt arról, hogy a Carlos-csoport Magyarországon tartózkodik – írta az Új Nógrád. – Ezt a feljegyzést megkapta Gyenes András, Németh Károly és Rácz Sándor is. […] Elmondta azt is, hogy az ügyről az elmúlt hét végén szerzett tudomást, amikor egy meg nem nevezett személy felkereste Turós András országos rendőrfőkapitány-helyettest és feltárta előtte ezzel kapcsolatos ismereteit. [Már ha Túróst tájékoztatni kellett, 1989-90 között belügyminiszter-helyettes és országos rendőrfőkapitány volt, talán volt némi ismerete a Sakál magyarországi kiruccanásáról.] Ezt követően a miniszter a Nemzetbiztonsági Hivatal segítségével jutott az említett két levélhez.”
És mit tett ezután a belügyminiszter? Már előre visszakozott: „Horváth Balázs szerint elképzelhető, hogy az említett személyek ma már büntetőjogilag nem vonhatók felelősségre elévülés miatt, vagy pedig azért, mert az elmúlt időszakban hozott közkegyelem rájuk is vonatkozik, de a tényfeltárásra és a felelősség megállapítására akkor is szükség van.” – folytatódott a cikk.
Horváth Balázs / Fotó: Fortepan.hu
Ez aztán a keménység, rendszerváltó lendület. A belügyminiszter egy „ismeretlen jóakaró” súgása után megkap két igazán érdekes dokumentumot (már önmagában tragikomikus, hogy ráruházott hatalmával élve nem kérte és kapta meg a vonatkozó dossziékat), amely besározza a Kádár-rendszer belügyminisztériumát, de már előre visszakozik. Elévülés, közkegyelem, talán egy kis tényfeltárás, igen.
Természetesen az egészből nem lett semmi sem.
Pedig a szokásos lépések megtörténtek. Nagyjából egy hónappal később az ellenzék felmelegítette a témát, Hack Péter SZDSZ-es képviselő interpellációjában sürgette a belügyminisztert, hogy végre tegyen valamit. Horváthnak lépnie kellett, így felkérte Györgyi Kálmán legfőbb ügyészt, hogy indítson büntetőeljárást több volt pártvezető ellen, mert menedéket adtak a Carlos-csoportnak. Egészen pontosan az említett Benkei András, Gyenes András, Németh Károly, Korom Mihály és Rácz Sándor ellen. Mi történt? Szépen, ahogyan az ilyen ügyekben azóta is történik, elhalt, elcsendesedett az ügy. Egyre kevesebb hivatalos megnyilatkozás, egyre rövidebb cikkek, aztán csend. A taxisblokád időszakától már senkit sem érdekelt Carlos és a véreskezű terroristával összejátszó belügyesek, politikusok, rendőrök története. Főleg, hogy nagyon sokan voltak érdekeltek a hallgatásban, hiszen még mindig szolgálatban, pozicíóban voltak. (És vannak.)
Válogatott brigád, a BM tárgyaló delegációja – balról jobbra: Rajnai Sándor, Rácz Pál, Benkei András, Simics Sándor tolmács és Márkus Sándor / Forrás: Issuu.com
„Az Antall-kormány kiszolgáltatottságát mutatta, hogy Horváth Balázs belügyminiszter meg sem próbált eljárást indítani az MSZMP volt illetékesei ellen, akik a KGB irányítása alatt fedezték a Magyarországon működő terroristacsoportokat. A tárca vezetője egy tévényilatkozatban azt mondta:
»Nem szeretném, ha az új kormány olyan hírbe kerülne, mint aki politikai boszorkányüldözést folytat. Nem szeretnék politikai bűncselekmények miatt bárki ellen eljárást folytatni.«”
– idézte Haas György Horváth Balázst a Heti Válaszban megjelent cikkében. Ismételjük csak meg: nem szeretnék politikai bűncselekmények miatt bárki ellen eljárást folytatni – mondta a belügyminiszter. Minden bűnös megnyugodhatott. A Legfőbb Ügyészség alig egyéves nyomozás után Carlos rejtőzésére hivatkozva (!) felfüggesztette a büntetőeljárást. És ezzel lezárult az ügy.
Biszku Béla fogadja a KGB főnökét, Jurij Andropovot, Biszku mögött Benkei András várakozik / Fotó: Issuu.com
Máshol nem voltak ilyen visszafogottak: Németországban 1994-ben merényletben való bűnrészességért négy év börtönre ítélték Helmut Voigtot, a kelet-német Stasi volt ezredesét – ahogyan ezt a Beszélőben megjelent cikkben is megjegyezték. A magyar állambiztonsági tisztek és a BM-et vezető Benkeiék, ahogyan a többi politikai bűnös – lásd a túl későn elővett Biszku Bélát – ezt is megúszták.
Carlos: Kedves Kádár elvtárs!
Most pedig lássuk Carlos levelét a „jó” Kádár elvtárshoz (az iratot magyarul is megtaláltam, angolul több forrásban, például itt), az eredeti példányról nincs tudomásom, de arról se, hogy hamisítványról lenne szó:
„Tárgy: Carlos Kádár elvtárshoz írott levelének fordítása
Budapest, 1980. április 2-án
Kedves Kádár Elvtárs!
Már egy éve küzdünk forradalmi céljaink megvalósításáért, élvezve a szocialista Magyarország nyújtotta biztonság előnyeit. Magyar földről fejlesztettük nemzetközi kapcsolatainkat, érintkezésbe lépve valamennyi nemzet forradalmáraival anélkül, hogy ebben a magyar hatóságok megakadályoztak volna bennünket. Mivel tökéletesen tisztában vagyunk a kérdés kényes voltával és jellegével, nem javasolok Önnek semmiféle különös lépéseket, de teljes mértékben hiszem, hogy Ön megfelelő lépést fog hozni, amely Magyarország, a szocialista tábor és a világforradalom érdekeinek legjobban megfelel.
Szilárd meggyőződésem, hogy forradalmi kérésem nem talál süket fülekre. Forradalmi üdvözlettel: Carlos A Nemzetközi Forradalmi Szervezet nevében”.
Boldogan éltek – a fotó nem Magyarországon, hanem 1991-ben, Libanonban készült / Fotó: Welt.de
Kizárt, hogy Kádár válaszolt volna a levélre, de az általam megkérdezett történész szerint a személyes találkozó megtörténte is csak legenda (az erre vonatkozó publicisztika mostanában jelent meg). De miért volna szükség válaszra? A dossziékból látni, hogy Carlosék tényleg élvezték a biztonság előnyeit. Vagy ahogyan a titkos belügyminisztériumi iratban fogalmaztak: „… Biztonságérzetük olyan mérvü, hogy a birtokukban lévő különböző diplomata utlevelek felhasználásával folyamatosan terrorcselemények végrehajtásához szükséges technikai eszközöket, fegyvereket, robbanóanyagokat hoznak be és halmoznak fel budapesti bázislakásukon…”. Ehhez a feljegyzéshez – amelyet a Hamvas Intézet a már hivatkozott lengyel testvérintézettől kért és kapott meg – szerencsénkre fényképek másolatait is csatolták. Kézifegyverek, rakétavetők, detonátorok – volt minden. (Nem véletlen, hogy az ügy irataiból még mindig csak nagyon keveset ismerünk).
Pénz, paripa szabad mozgás, fegyver, érthető, hogy nem is akarták itthagyni a terroristaparadicsomot. Bár sokáig tartotta magát az a legenda, hogy a Szabad Európa Rádió elleni terrortámadás (amivel már az Egyesült Államok haragját is sikerült kivívni) után a magyar hatóságok 1982-ben kiszorították innen Carlosékat, ez sem igaz. Hankiss Ágnes korábban már hivatkozott munkafüzetében – Terroristák Budapesten – egymást követik az olyan 1983-as és 1984-es jelentések, amelyek a terroristahálózat budapesti találkozóiról szólnak.
A következő jelentés szövege szerint valószínűleg egy olyan találkozó után születhetett, amelyet Carlos a magyar szervekkel ejtett meg. Már-már megható a ragaszkodása hazánkhoz:
„Napi Operativ Információs Jelentés, Budapest, 1984. október 26. […] „Carlos” fedőnevű terrorista, aki julius 20. és szeptember 22. között Budapesten tartózkodott [ez ám a kiszorítás!], kijelentette, hogy ragaszkodnak Budapesthez, nem szándékoznak véglegesen elhagyni az országot. Elmondása szerint a Szovjetunió kivételével bármely szocialista ország fővárosában élhetnének, de számukra Budapest felel meg a legjobban. [Mégiscsak a Legvidámabb Barakkról volt szó!]. Értékelése szerint a magyar biztonsági szervek ma már nem olyan ellenségesek csoportjával szemben. […] Szándékaikkal kapcsolatban „Carlos megjegyezte, hogy jelenlegi feladataik elsősorban a Közel-Keletre koncentrálódnak, illetve oda, ahol az „USA ellen kell tenni”. […] Az információ forrása és tartalma ellenőrzött.”
Tollal odaírva: „Miniszter et utasítása a kivonaton: „Földesi et., ezt beszéljük meg”. Miniszterhelyettes et utasítása a kivonaton: „Rédei et., a találkozásról kérem jelentését.””
Az első megjegyzés Benkeihez köthető, ő Földesi Jenő miniszterhelyettessel kívánta átbeszélni a Carlos ügyet, utóbbi Rédei Miklós III/II-es főcsoportfőnök-helyettest jelentését rendelte be. Volt min rágódni, a terrorista nem akarta visszafogni magát. Carlos későbbi – 1985-ös – végleges kiszorításának egy komoly oka van: Kádárék már nem kívántak túl rosszban lenni az amerikaikkal. A terrorista megjegyzése („ahol az „USA ellen kell tenni””) ezért hangzott különösen rosszul.
Carlosékat amerikai – és szovjet – nyomásra szoríthatták ki
Mark Palmer – későbbi budapesti nagykövet, a rendszerváltás egyik fontos háttérfigurája – néhány hónappal korábban egészen világosan beszélt: „Palmer, az amerikai külügyminisztérium csoportfőnöke közölte, hogy konstruktivnak tartja válaszunkat a „hirszerző tevékenység megszüntetését” célzó amerikai figyelmeztetésre, de kifejtette, hogy a terrorizmus elleni harcban együtt kellene müködnünk. Közölte, hogy megbizhatónak minősitett információk szerint CARLOS a közelmultban Budapesten járt… Ezzel kapcsolatban Palmer megjegyezte, hogy Burt külügyminiszterhelyettes nem véletlenül vetette fel Nagy János államtitkárnál a terrorizmust elleni együttműködés kérdését”. És a kiegészítés: „Moszkvában a szocialista országok nagykövetei egyeztették a fenti amerikai lépésre adandó választ. A szovjet fél hangsulyozta az egységes fellépés fontosságát, mivel az amerikai akció éppen ez ellen irányul.” – olvasható az 1984. március 29-én készült Napi Operativ Információs Jelentésben.
Mark Palmer / Fotó: Pomed.org
Közös lépésre volt szükség. Arra pedig, hogy hogyan működött a moszkvai irányítású terrorgépezet, világos választ ad egy belső ember visszaemlékezése. Nagy Antal a BM Nemzetközi Kapcsolatok és Tájékoztató Osztályán (NKO) dolgozott, és önéletrajzi művében végigment szerinte dicsőséges pályafutásán. A következő idézetből felvillan egy-egy részlet a szocialista együttműködés kulisszatitkaiból: „A NKO-nak kiemelt feladat volt a szocialista országok baráti szerveivel történő együttműködés megszervezése és fenntartása, illetve az ennek keretében adódó feladatok végzése. Ennek során technikai és személyi összeköttetésben álltunk a szovjet állambiztonsági és belügyi képviseletek munkatársaival /”tanácsadókkal”/, továbbá a baráti budapesti követségekkel. Ezen túlmenően mi fogadtuk a titkosított kormányközi telefonok /VCS-telefon/ útján érkező megkereséseket, ami állandó készenlétet jelentett éjjel és nappal, hétköznapokon és hétvégéken, ünnepeken.
Nézzünk egy példát. Vasárnap szól a BM Főügyeletről dr. Pudleiner Gyula ezredes, hogy az NKO-t VCS-telefonon keresik Kelet-Berlinből. Ekkor az NKO ügyeletes rohan a Roosevelt térre és német vagy orosz nyelven lefolytatja a beszélgetést. Ha szerencséje van az ügyeletesnek, nem kell felmennie az NKO TÜK-szobába /titkos ügykezelés/ az előzmény megkeresése végett. Sima esetben csak jelent az NKO vezetőjének. Bonyolult esetekben /pl. terrorista veszély esetén/ az érintett baráti szerveket is értesíti, hogy Carlos, az ismert terrorista éppen hol van és hová tart. Egyszer volt egy nagy botrány: Benkei András belügyminiszternek jelenti a Főügyelet, hogy a románok már egy napja türelmetlenül várják a határon a BM Futárszolgálat munkatársát. El lehet képzelni Benkei reagálását.”
El tudjuk, és azt is látjuk, milyen tökéletesen meg volt szervezve az egész. Carlosék mindent megkaptak, és mehettek a későbbi szövetségesekhez – robbantani.
És Carlosra már nem volt szükség
Aztán lezárult ez az időszak. A nyolcvanas évek közepére minden megváltozott, végetértek már a hidegháború legsötétebb esztendei, a két nagyhatalom közeledett egymáshoz – az egyik éppen összeomlani készült –, nem volt szükség már Carlosékra. A terroristacsoport 1985-ben valóban ki lett szorítva – nem csupán Magyarországról, de egész Kelet-Európából.
Hogy előtte Carlos a magyar belügyi és katonai szervek támogatásával több gyilkos terroristaakciót is megtervezett és kivitelezett? Hogy segítették őket a fegyverkereskedelemben, hogy jöttek ide terroristák Európa és a világ minden szegletéből?
Istenem, fogadjuk el Horváth kijelentését: „Nem szeretnék politikai bűncselekmények miatt bárki ellen eljárást folytatni”. Azaz: menjünk tovább, nincs itt semmi látnivaló.
Még csak az kellene, hogy belekeverjük az ügybe az akkori belügyminisztert, vagy a szerény, csak a sakkozásnak élő Kádár Jánost. Az azóta is szolgálatban lévő mellékszereplőkről nem is beszélve.
A következő részben bemutatom, hogy mi lett a Magyarországra érkező svájci terroristákkal. Volt, amelyikből politikus, egy másikból zöld aktivista lett…
Az idézett jelentések:
Lábjegyzetként: a Nagy Antal visszaemlékezésében szereplő Pudleiner Gyula neve egy elképesztő történet kapcsán vált ismertté. Az ex-rendőrt a kilencvenes években életfogytiglanra ítélték azért, mert megölte barátját, Hevesi Istvánt és annak feleségét, majd lefejezte őket. Később azt vallotta, hogy a KGB bízta meg a gyilkossággal, de végül csak eltakarította a nyomokat. A Blikk.hu az esettel kapcsolatban azt írta: „Dr. Hevesi István őrnagyot 1957-ben bocsátották el az ÁVH-tól. Egy nagyvállalat jogtanácsosaként ment nyugdíjba. Felesége – Pudleiner több volt kollégája szerint – a KGB egyik budapesti összekötője volt „Vera” fedőnéven. A rendszerváltást követően nem kívánt továbbdolgozni a KGB jogutódjának, így a likvidálásáról döntöttek. A házaspárt azzal a pisztollyal lőtték agyon, amit Pudleiner 1990-ben leadott egy fegyverszaküzletben, ami aztán eltűnt onnan. Pudleiner halálával már nincs remény rá, hogy kiderüljön: valójában miért és ki ölte meg Hevesiéket?” – fogalmazott a bulvárlap.
Facebook
Twitter
YouTube
RSS