A globális elit ötletével kampányolnak Gyurcsányék

– mondta a Magyar Nemzet megkeresésére Szánthó Miklós. Az Alapjogokért Központ vezetője hangsúlyozta, hogy többről van szó, mint ami szemmel látható: bár az elmúlt évek tömeges migrációját megpróbálják technikai-jogi ügynek beállítani, annak megítélése valójában világnézeti alapokon múlik, és ennek nyílt megvitatása csak most kezdődik el.

Aki pártolja a bevándorlást, az hisz a multikulti Európában, ezáltal másodlagosnak tartja a nemzeti létet és az állami önállóságot is – amely tételek lényegében az Európai Egyesült Államok koncepcionális alapjai. Szánthó szerint végső soron ez a nyílt társadalom utópiája, egy nemzeti kultúrák, identitások, a „mi és az ők” elhatárolását nélkülöző vízió, amelynek politikai formája először az Európai Egyesült Államok, majd a világkormányzás – amelyről Karl Popper, tanítványa, Soros György és legutóbb már Gyurcsány is beszélt.

Az Alapjogokért Központ vezetője rámutatott, hogy ez a globalista elképzelés találkozik gazdasági-pénzügyi koncepciókkal is: a multikulturális „értékek” és a multinacionális érdekek ugyanis kéz a kézben járnak. Mindezzel szemben áll a lokalitás, a helyhezkötöttség, azaz a nemzeti lét, kultúra és a „saját civilizáció” alapjainak – mint amilyen esetünkben a kereszténység – tisztelete, amelyből értelemszerűen fakad a nemzeti identitás és a nemzetállami szuverenitás védelmének igénye a globalista-föderalista struktúrákkal szemben. Szánthó szerint a két felfogás alapve­tően zárja ki egymást; egyszerre, egymás mellett a két politikai koncepció nem valósulhat meg párhuzamosan ugyanott és ugyanakkor.

Ismert: az unió megosztottságra, pontosabban a hatalmat birtokló elit és az európai polgárok jövőképe közötti ellentétre jellemző, hogy bár a „több Európát”, vagyis a nemzetállamok jogköreinek szűkítését általában támogatják a zöld-, a liberális és a szocialista-szociáldemokrata pártok és brüsszeli képviselőik, vagyis az EP többsége, addig a választópolgárok zöme továbbra is elutasítja azt.

Emlékezetes pél­dául, hogy Martin Schulz két éve a német szociáldemokrata párt kongresszusán arról beszélt, hogy 2025-re meg kell teremteni az Európai Egyesült Államokat, azoknak az országoknak pedig, amelyek ezt nem akarják, ki kell lépniük. Schulz hangoztatta: szeretné, ha az EU kötne egy új alkotmányos szerződést a föderális Európáról, amely közösen alakítaná ki a politikáját például az olyan területeken, mint a bel- és külföldi biztonság, az adózás, a monetáris politika, a menedéknyújtás és a nemzetközi fejlesztés.

– szögezte le Martin Schulz.

Egy ezt követő uniós közvélemény-kutatás eredménye viszont azt mutatta, hogy egyedül Franciaországban – és ott is csak csekély mértékben, mindössze két százalékkal – voltak többen az elképzelés támogatói, míg Nagy-Britanniában, Németországban és még a skandináv államokban is elutasító véleményt fogalmazott meg a többség.

Ami az idei EP-választást illeti, az úgy is felfogható, mint a föderalisták és szuverenisták, vagyis az Európai Egyesült Államok és a Nemzetek Európája koncepció támogatói közötti megmérettetés. Az előbbi tábor programalkotó képviselője jelenleg Emmanuel Macron, aki Brüsszel jogköreinek megerősítését és a „renitens” tagállamok „európai szolidaritás” jegyében történő megbüntetését javasolja, hasonlóan Soros Györgyhöz, aki több cikket is írt a migránsválság 2015-ös csúcséve óta Európa jövőjéről. Ismert, hogy Angela Merkel az utóbbi hónapokban több jelét is adta annak, hogy Macron tervét elfogadhatónak tartja.

A Párizs–Berlin-tengellyel szemben Róma és a visegrádi országok állnak, azzal az Orbán Viktor által megfogalmazott vízióval, amelynek a középpontjában a nemzetek szoros együttműködése, a közös döntéshozási mechanizmusok megerősítése áll. A kilencvenes évek elején már zajlott egy nagy ütközet a két tábor között az Európai Unió megalakulásához vezető maastrichti szerződés megszövegezése és elfogadása idején. A tét akkor az Európai Bizottság és az Európai Parlament jogkörei kiterjesztésének mértéke volt. Az utóbbi azt jelentette volna, hogy korlátozzák a tagállamok külpolitikai, hadügyi és büntetőjogi mozgásterét. S ugyanezt a vitát nyitotta újra a 2000-es évek elején-közepén a lisszaboni szerződés megalkotása. Ennek tervezete mutatta meg addig talán a legjobban, hogy az Európai Unió a hangzatos szlogenekkel szemben nem egyenrangú államok társulása, mint amilyennek az alapító atyák megálmodták. A tervezet szerint ugyanis az Európai Bizottság létszámát 27-ről 18-ra szállították volna le, s ez az Európai Tanács többségi szavazási rendszerének megszüntetésével, illetve korlátozásával együtt azt jelentette volna, hogy egy kétsebességes Európa jön létre. A politikai hatalom a magállamok kezébe kerül, miközben az új, illetve más okból kisebb érdekérvényesítéssel rendelkező tagállamok az unió perifériájára szorulnak.

Forrás: Magyar Nemzet; Fotó: Kovács Tamás/MTI