Abból a társadalomból, ami árulja és eladja magát, nehezen kerülnek ki hűséges férjek, feleségek, jó családanyák és családapák
Nem az egyetemre kell kísérgetni a gyereket, hanem épp az egyetemig – és még ez a legdiplomatikusabb mondat, amit Bese Gergő iskolalelkésztől olvashatunk a Mandineren megjelent interjúban. Szex, drogok, csak rákendroll nélkül, mert zenélés és alkotás helyett ma mindenki korunk semmihez nem értő semmirekellője, influenszer akar lenni. Az iskolalelkész aggódik; ahogy fogalmaz, ez a társadalom, ami ilyen szinten árulja és eladja magát, abból nehezen kerülnek ki hűséges férjek, feleségek, jó családanyák és családapák.
Az iskolalelkész a mai magyar családi és iskolai valóságot boncolgatta a lap munkatársával, Szilvay Gergővel. Az összkép tragikus. A saját tapasztalatairól beszélő iskolalelkész szerint a fiatalok előtt nincs egészséges családkép, a szüleiktől sem azt látják, hogy a család egy férfi és egy nő életre szóló szeretetkapcsolata, hiszen „a szülők kétharmadának a házassága nem éli meg a hetedik évfordulót, általában apu lép le”. A gyerekek pedig egy elcseszett családból érkezve még elcseszettebbek lesznek az iskolában, a szüleik már nem foglalkoznak velük, a kortársaik hatására pedig csak a Tinder-randik, a kábítószerfogyasztás és a „kütyük világa” marad.
A felső tagozatban már nagyrészt eltűnnek a családi programokról, kilencedikre pedig teljesen kiszálltak a gyereknevelésből. Azt gondolják, hogy a munkájukkal végeztek, de leginkább csak átpasszolják a gyereket az iskolának, eltűnik az aggódó szülő. Ekkor már nem kenegetik a gyerek bőrét, hanem fizetik a tetoválást és cigit adnak neki. A szülők, akik a gyermekük betegágyánál virrasztottak, ekkor megveszik a mínusz tíz fokban is hordott bokakivan-hasakivan ruhákat. Ki kell mondanom – szoktam mondani a szülőknek: maguk nem szeretik a gyerekeiket, mert ha szeretnék, akkor nem ez lenne. Ha szeretnék a gyerekeiket, akkor nem lenne a diákjaink fele dohányos, és nem tombolna a kábítószer-fogyasztás az országban
– mesél Bese Gergő a konkrét tapasztalatairól. Ez nem az „utolsó nagy nemzedék” hangzatos pánikja, hanem valóban megfigyelhető a törésvonal a két század szülöttei között. „Nem ugyanazt esszük, nem ugyanazt ünnepeljük és nem ugyanazt érezzük, amikor megszólal a magyar himnusz. Nem ugyanazt jelenti elmenni egy misére vagy temetésre. A régiek hittek az örök életben, a mostaniak azt mondják, hogy mindent használjunk ki ebben a földi életben, mert csak ez létezik. Ez a választóvonal nagyon éles: még a kommunista Kádár-rendszerben felnőtteknél is élénkebb a lelkiséggel való kapcsolat, mint a XXI. század gyermekeinél.”Bese arról is beszél, hogy azt az elképesztő liberális szabadosságot, ami éppen maga alá temeti a nyugatot, nem megúsztuk, hanem csak később, most jön el hozzánk a kommunista társadalomkísérlet halogató hatása miatt.
