Az olimpiai bajnok, aki az emberi minőséget keresi a celeblét helyett és magyarsága megélésében találta meg önmagát – Foltán László 70 éves

„Már a tizenhetedik életévemet tapostam, amikor a szokott módon a Duna-partra mentünk horgászni. Nyár volt, nagy meleg, s miközben mi térdig állva a vízben, szedtük ki a kis küszöket, felfigyeltünk a felfelé evező kajakosokra. Izmosak voltak, erősek, férfias látványt nyújtottak. Ez hozta az ötletet, hogy lemenjünk a közeli vízitelepre, a BSE csónakházába. Nagy meglepetésemre felvettek, mert hát kellett a töltelékember a csapathajókba. Alig egy héttel később már indultunk is a Budapest Bajnokságon, mert pontverseny volt, ahol az utolsók is szereztek pontot.”

„Azt kell mondanom, hogy egész pályafutásom egyetlen igazi, önzetlen gesztuság első edzőmtől, Laci bácsitól kaptam, aki kijárta, hogy – mint élsportoló – kapjak három óra kedvezményt a munkahelyemen, az IKV-nál, ahol liftszerelőként dolgoztam. Az élsportolók nagy részétől eltérően, akik „sportállásban” foglalkoztatottak lévén lényegében nem jártak be a munkahelyükre, én napi öt órában kemény, fizikai munkát végeztem, szereltük, javítottuk a társasházi lifteket.”

„Kevesen tudják, de most elmesélem: az 1980-as moszkvai olimpiát is megelőzte egy méltatlan szituáció. A dunavarsányi edzőtáborban az utolsó pillanatban rendeztek még egy válogatót. Már le voltak adva a nevek, akik utaznak Moszkvába, az enyém is, tehát utazni mindenképpen utaztam volna, de tartalékká akartak száműzni. Néhány sporttársammal le kellett evezni egy válogatót, úgy, hogy nekem senki nem szólt erről, nem is erre készültem, miközben sporttársaim ki voltak hegyezve a versengésre. Hatalmas fölénnyel nyertem, így nem tudtak mit csinálni, én maradtam az induló páros tagja kenu kettesben.”

„A szövetségi kapitány azzal fogadott a parton, hogy gratulál, de azért tudjam azt, hogy ő az intelligenciájával nyert aranyérmet, nem pusztán az erejével, mint én… Ennél is döbbenetesebb volt a szövetség akkori főtitkárának megjegyzése, miszerint az egyik szeme sír, a másik nevet. Mondta ezt egy újsütetű olimpiai bajnoknak, néhány perccel a célba érkezés után. Persze megvolt az oka, hogy így nyilvánuljon meg: nyílt titok volt, hogy ha lesz arany Moszkvában, akkor a szövetségi kapitány maradhat a posztján, ha nem lesz arany, akkor a kapitány repül és a főtitkár maradhat…”

„Utolsó nemzetközi versenyem egyértelműen a legnagyobb, szinte már szakrális élményem volt. 1985-ben, már túl a kényszerűségből kihagyott Los Angeles-i olimpián, Pitestiben versenyeztem. Őszintén megmondom, hogy eredendően nyűgnek éreztem odautazni, legbelül tudtam, hogy hamarosan befejezem, minden motivációmat elveszni éreztem. Pitesti arról volt híres, hogy kövekkel dobálják a magyar rendszámú buszokat, még román viszonylatban is erős volt a magyarellenesség. A románok nagy bajnokuk, Ivan Pacajkin búcsúztatására szervezték meg a jelentős nemzetközi versenyt. A díszevezés után – ahol Pacajkin ment elől és virágesőt kapott – egy komoly verseny is jött, amely egyben válogató is volt a román kenusok számára. Amint megláttam, hogy a dobogó éppen a fő helyen, a dísztribün előtt van felállítva, elképesztő érzés kerített hatalmába: minden áron győzni akartam. Kámán Istvánnal mentünk párost. Úgy lapátoltam, hogy társam a végén nemes egyszerűséggel megkérdezte, hogy most mi történt velem, mert így még nem látott evezni. Mondtam neki, hogy most újra volt értelme. S hogy miért? Az eredményhirdetésnél ötven fős katonazenekar játszotta el a himnuszt az aktuális győztes tiszteletére, s mi felállhattunk a dobogó tetejére és ebben a magyarellenes városban nekünk szólt a magyar nemzeti imádság. Bár a sajtó itthon be sem számolt a történtekről, nekem egész életem legszebb és legfontosabb versenye volt ez!”

„Megtapasztaltam magam is Böjte Csaba gondolatát: kezdj el valami jó dolgot és meglátod, hogy milyen sokan állnak majd melléd. Így jártam én is a Hunyadi-programmal, amely 2009-től létezik. A nándorfehérvári diadalra történő első, szentendrei megemlékezés is jól sikerült, de azóta alaposan kinőtte magát a kezdeményezés. Bár az elejétől fogva támadta a balliberális oldal – mint mindent, ami jó és ami a nemzeti ügyet szolgálja –, mára ezek lecsillapodtak, mert kiderült, hogy semmi valóságalapja nincs a rágalmaknak. Büszkeséggel tölt el ugyanakkor, hogy például a Hunyadi-hajón egy monumentális, négy méteres kereszttel, az összes fővárosi Duna-híd hídfőjénél megállva, ezreknek hirdethettük az 1456-os győzelem jelentőségét. A hógolyó, amit mi elindítottunk, mára lavinává szélesedett, sokan fedezték fel a Hunyadiak jelentőségét. Könyvek születtek a Hunyadi-családról és készülőben van a Jankovics Marcell nevéhez fűződő Hunyadi-film is!”

„A Hunyadi-programmal kezdődött a kapcsolatom a Százak Tanácsával, mert Janek György barátomon keresztül megismertem Schulek Ágostont, aki akkor már a Százak Tanácsa tagja volt, és ő invitált meg a szervezetük összejöveteleire. Két év után lettem tag, miközben ezt igyekeztem komolyan is venni és egyre szervesebben bekapcsolódtam a Százak Tanácsa tevékenységébe. Életem egyik legjobb döntése volt. Olyan közösségbe kerültem, ahonnan hiányzik a cinizmus, a rosszindulat, ám annál több a tenni akarás. Sok-sok rendkívüli és önzetlen embert ismertem itt meg, egyértelműen ez lett az a közeg, ahol önmagam lehettek és lehetek. Itt nincs egyéni ambíciója senkinek, csak a magunk mögött hagyott világon akarunk valamit javítani. Ehhez nélkülözhetetlen az élettapasztalat. A Százak Tanácsa összejövetelein értettem meg annak örök igazságát, amit Arany János oly’ szemléletesen fogalmaz meg „A walesi bárdok” című költeményében: „Szó bennszakad, hang fennakad; Lehellet megszegik; Ajtó megől fehér galamb; Ősz bárd emelkedik.” Ezek a bizonyos ősz bárdok azok, akik egy nemzet morális alapját jelentik. A Százak Tanácsa pedig telis-tele van fantasztikus „ősz bárdokkal”. Külön öröm, hogy a szervezet ma is él, létezik, talán egyedüliként a nemzeti oldalon létrejött jelentősebb civil szerveződések közül. Feladatunk továbbra is van, szeretnénk a saját tagságunkra támaszkodva, a saját szellemi értékeinkből táplálkozva továbbra is tenni a magyarság fennmaradásáért!”

„Néha felismernek az utcán, akár arcról, akár a nevem hallatán. Gratulálnak, érdeklődnek a hogylétem felől és csodálkoznak, hogy nem lettem celeb. Pedig ebben semmi meglepő nincs, ugyanis alkalmatlan vagyok, lennék rá. Más az értékrendem, más példaképek vezettek az utamon. Nem a sportolók közül választottam, az én példaképeim azok, akik, ha valamibe belekezdtek, akkor azt be is fejezték, becsülettel végigcsinálták és nem adták fel. Szerintem az emberi minőség része, hogy a magad területén hogyan felelsz meg. Bennem az olyan emberek hagytak nyomot, mint a csónakházunk motorszerelője, Schmitt Lajos bácsi, vagy a gyermekmentő ferences szerzetes, Böjte Csaba. Azok, akik példát mutattak és mutatnak önzetlenségből, elhivatottságból. Ilyen szerettem volna lenni én is és boldog vagyok, ha esetleg vannak, akik ilyennek látnak. Ez sokkal többet ér számomra, mint az olimpiai bajnoki cím, vagy a talmi értékeket hozó ismertség, celebeskedés. Emellett a családomra vagyok még nagyon büszke, feleségemre és gyermekeinkre, akikkel a biztos érzelmi hátteret jelentjük egymásnak az élet viharaiban.”