Az olimpiai bajnok, aki az emberi minőséget keresi a celeblét helyett és magyarsága megélésében találta meg önmagát – Foltán László 70 éves
Egy különleges sportemberrel készített életút-interjú mindig nagy élmény az újságírónak is. Felidézni a kezdeteket, a sikerhez vezető utat, magát a nagy győzelmet, győzelmeket, majd aztán az utána eltelt éveket, mindig tartogat valami egyedit. Ráadásul éppen a kimagasló eredményekkel tarkított pályafutás okán könnyű megtalálni a mögöttes tartalmat, a sporton túlmutató üzeneteket is, amelyeket érdemes kidomborítani a megírt cikkben. Hasonló lelkülettel vártam a találkozást az 1980-as moszkvai olimpia kenubajnokával, Foltán Lászlóval is, aztán a dolgok kicsit más fejlődési irányt vettek. Várakozásaimmal ellentétben ugyanis főhősünk egyáltalán nem az olimpiai aranyérmét tartja pályafutása fő művének. Következzen hát egy igencsak rendhagyó életút-megidézés, amelyben az olimpiai aranyérem – amely bárki más életében a csúcs lenne – csak egy epizód, és amelyben a keresztény erkölcsiség, a példaértékű családi háttér és a nemzettudat megélése az igazán fontos. Íme, a 70 éves Foltán László élettörténete.
A legendás sportemberek eléggé jelentős része beleszületik a sport világába, családi kötődésük révén szinte eleve elrendeltetik számukra, hogy az adott sportággal kezdjenek foglalkozni, és a sok munka végül csúcsra juttatja őket. Foltán Lászlóról egyáltalán nem mondható el, hogy „lapáttal a kezében” született volna. Eleve nagyon későn kezdte a kenuzást, az pedig a dunai horgászatok eredménye, hogy egyáltalán hajóba térdelt.
„Már a tizenhetedik életévemet tapostam, amikor a szokott módon a Duna-partra mentünk horgászni. Nyár volt, nagy meleg, s miközben mi térdig állva a vízben, szedtük ki a kis küszöket, felfigyeltünk a felfelé evező kajakosokra. Izmosak voltak, erősek, férfias látványt nyújtottak. Ez hozta az ötletet, hogy lemenjünk a közeli vízitelepre, a BSE csónakházába. Nagy meglepetésemre felvettek, mert hát kellett a töltelékember a csapathajókba. Alig egy héttel később már indultunk is a Budapest Bajnokságon, mert pontverseny volt, ahol az utolsók is szereztek pontot.”
Bár az életforma nagyon hamar megtetszett neki, a természet közelsége, az edzőtáborok vízparti napfelkeltéje lenyűgöző hatást gyakorolt rá, mégis alapvetően azt érezte, hogy a sporttársak egy része nem fogadja igazán be. Még annak ellenére sem, hogy hiába a viszonylag kései kezdés, tehetsége, szorgalma csakhamar a legjobbak közé emelte őt. Első edzője, felfedezője, Sziklenka László nagyra értékelte személyiségét, ám neki hamarosan felmondtak.
„Azt kell mondanom, hogy egész pályafutásom egyetlen igazi, önzetlen gesztuság első edzőmtől, Laci bácsitól kaptam, aki kijárta, hogy – mint élsportoló – kapjak három óra kedvezményt a munkahelyemen, az IKV-nál, ahol liftszerelőként dolgoztam. Az élsportolók nagy részétől eltérően, akik „sportállásban” foglalkoztatottak lévén lényegében nem jártak be a munkahelyükre, én napi öt órában kemény, fizikai munkát végeztem, szereltük, javítottuk a társasházi lifteket.”
Majdnem tartaléksorba tették Moszkva előtt...
Laci bácsi eltávolítása után sem edzői, sem klub- és szövetségi vezetői részéről nem érezte a törődést, azt az odafigyelést, amit a képességei és az egyre kiemelkedőbb eredményei alapján megérdemelt volna. Pedig az 1970-es évek közepére az egyik legjobb lett a szakágban és nemcsak idehaza, hanem világviszonylatban is. Az 1977-es szófiai vb-n Vaskuti Istvánnal párban aranyérmet nyert. Ezt megismételték egy évvel később, Belgrádban is, mégsem változott semmi. Sőt…
„Kevesen tudják, de most elmesélem: az 1980-as moszkvai olimpiát is megelőzte egy méltatlan szituáció. A dunavarsányi edzőtáborban az utolsó pillanatban rendeztek még egy válogatót. Már le voltak adva a nevek, akik utaznak Moszkvába, az enyém is, tehát utazni mindenképpen utaztam volna, de tartalékká akartak száműzni. Néhány sporttársammal le kellett evezni egy válogatót, úgy, hogy nekem senki nem szólt erről, nem is erre készültem, miközben sporttársaim ki voltak hegyezve a versengésre. Hatalmas fölénnyel nyertem, így nem tudtak mit csinálni, én maradtam az induló páros tagja kenu kettesben.”
Moszkvában a csúcsra ért, legalábbis ami a sportértékét illeti a pályafutásnak, mindenképpen, hiszen nyilvánvaló, hogy az olimpiai aranyéremnél nincs feljebb, annál jelentősebb eredményt nem lehet elérnie egy sportolónak. Bár ma már csak mosolyog azokon a megjegyzéseken, amiket akkor kapott, láthatóan fájó sebeket szakított fel, amikor ezeket felidézte.
„A szövetségi kapitány azzal fogadott a parton, hogy gratulál, de azért tudjam azt, hogy ő az intelligenciájával nyert aranyérmet, nem pusztán az erejével, mint én… Ennél is döbbenetesebb volt a szövetség akkori főtitkárának megjegyzése, miszerint az egyik szeme sír, a másik nevet. Mondta ezt egy újsütetű olimpiai bajnoknak, néhány perccel a célba érkezés után. Persze megvolt az oka, hogy így nyilvánuljon meg: nyílt titok volt, hogy ha lesz arany Moszkvában, akkor a szövetségi kapitány maradhat a posztján, ha nem lesz arany, akkor a kapitány repül és a főtitkár maradhat…”
A moszkvai olimpiai döntő, zöld felsőben a Foltán-Vaskuti páros. Forrás: YouTube
Utolsó versenye szakrális élményt jelentett
A moszkvai csúcsra érést még egy vb-arany követte Nottinghamben, ám egyre inkább érzékelte, hogy a sportágban nincs jövője, sőt, ő maga sem akar egy olyan sportág berkein belül maradni, amely sosem fogadta be igazán. Erre vezethető vissza az, hogy amikor a legnagyobb sikeréről, legemlékezetesebb győzelméről kérdeztem, nem Moszkvát, hanem utolsó válogatottbeli vízre szállását, egy 1985-ös, romániai versenyt említett meg.
„Utolsó nemzetközi versenyem egyértelműen a legnagyobb, szinte már szakrális élményem volt. 1985-ben, már túl a kényszerűségből kihagyott Los Angeles-i olimpián, Pitestiben versenyeztem. Őszintén megmondom, hogy eredendően nyűgnek éreztem odautazni, legbelül tudtam, hogy hamarosan befejezem, minden motivációmat elveszni éreztem. Pitesti arról volt híres, hogy kövekkel dobálják a magyar rendszámú buszokat, még román viszonylatban is erős volt a magyarellenesség. A románok nagy bajnokuk, Ivan Pacajkin búcsúztatására szervezték meg a jelentős nemzetközi versenyt. A díszevezés után – ahol Pacajkin ment elől és virágesőt kapott – egy komoly verseny is jött, amely egyben válogató is volt a román kenusok számára. Amint megláttam, hogy a dobogó éppen a fő helyen, a dísztribün előtt van felállítva, elképesztő érzés kerített hatalmába: minden áron győzni akartam. Kámán Istvánnal mentünk párost. Úgy lapátoltam, hogy társam a végén nemes egyszerűséggel megkérdezte, hogy most mi történt velem, mert így még nem látott evezni. Mondtam neki, hogy most újra volt értelme. S hogy miért? Az eredményhirdetésnél ötven fős katonazenekar játszotta el a himnuszt az aktuális győztes tiszteletére, s mi felállhattunk a dobogó tetejére és ebben a magyarellenes városban nekünk szólt a magyar nemzeti imádság. Bár a sajtó itthon be sem számolt a történtekről, nekem egész életem legszebb és legfontosabb versenye volt ez!”
Életre hívta a Hunyadi-programot
Talán itt csapta meg először úgy igazán a nemzeti hovatartozás semmihez sem fogható érzése, amely azóta is áthatja a mindennapjait. A sportágnak szinte teljesen hátat fordított, ma már lényegében csak annyi a kapcsolata a kajak-kenuval, hogy fia, Ifj. Foltán László az utánpótlás-válogatott mellett edzősködik. Testnevelőtanári diplomáját kamatoztatva, másfél évtizeden keresztül középiskolai tanárként dolgozott és már a tanári éveiben elkezdett komolyabban foglalkozni nemzetünk múltjával és a magyarság aktuális sorskérdéseivel. Nevéhez fűződik a Hunyadi-program, amelyet barátjával, Janek Györggyel ő hívott életre, és amelynek keretében mára már egész rendezvénysorozat zajlik szerte a Kárpát-medencében a nándorfehérvári diadalra emlékezve.
„Megtapasztaltam magam is Böjte Csaba gondolatát: kezdj el valami jó dolgot és meglátod, hogy milyen sokan állnak majd melléd. Így jártam én is a Hunyadi-programmal, amely 2009-től létezik. A nándorfehérvári diadalra történő első, szentendrei megemlékezés is jól sikerült, de azóta alaposan kinőtte magát a kezdeményezés. Bár az elejétől fogva támadta a balliberális oldal – mint mindent, ami jó és ami a nemzeti ügyet szolgálja –, mára ezek lecsillapodtak, mert kiderült, hogy semmi valóságalapja nincs a rágalmaknak. Büszkeséggel tölt el ugyanakkor, hogy például a Hunyadi-hajón egy monumentális, négy méteres kereszttel, az összes fővárosi Duna-híd hídfőjénél megállva, ezreknek hirdethettük az 1456-os győzelem jelentőségét. A hógolyó, amit mi elindítottunk, mára lavinává szélesedett, sokan fedezték fel a Hunyadiak jelentőségét. Könyvek születtek a Hunyadi-családról és készülőben van a Jankovics Marcell nevéhez fűződő Hunyadi-film is!”
Az "ősz bárdok" jelentősége
A Hunyadi-programban való szervező munkája természetes módon hozott magával ismeretségeket, barátságokat, amelyek révén előbb szimpatizánsa, majd tagja lett a Százak Tanácsának, amelynek mára már – Szijártó Istvánnal karöltve – ő az ügyvivője.
„A Hunyadi-programmal kezdődött a kapcsolatom a Százak Tanácsával, mert Janek György barátomon keresztül megismertem Schulek Ágostont, aki akkor már a Százak Tanácsa tagja volt, és ő invitált meg a szervezetük összejöveteleire. Két év után lettem tag, miközben ezt igyekeztem komolyan is venni és egyre szervesebben bekapcsolódtam a Százak Tanácsa tevékenységébe. Életem egyik legjobb döntése volt. Olyan közösségbe kerültem, ahonnan hiányzik a cinizmus, a rosszindulat, ám annál több a tenni akarás. Sok-sok rendkívüli és önzetlen embert ismertem itt meg, egyértelműen ez lett az a közeg, ahol önmagam lehettek és lehetek. Itt nincs egyéni ambíciója senkinek, csak a magunk mögött hagyott világon akarunk valamit javítani. Ehhez nélkülözhetetlen az élettapasztalat. A Százak Tanácsa összejövetelein értettem meg annak örök igazságát, amit Arany János oly’ szemléletesen fogalmaz meg „A walesi bárdok” című költeményében: „Szó bennszakad, hang fennakad; Lehellet megszegik; Ajtó megől fehér galamb; Ősz bárd emelkedik.” Ezek a bizonyos ősz bárdok azok, akik egy nemzet morális alapját jelentik. A Százak Tanácsa pedig telis-tele van fantasztikus „ősz bárdokkal”. Külön öröm, hogy a szervezet ma is él, létezik, talán egyedüliként a nemzeti oldalon létrejött jelentősebb civil szerveződések közül. Feladatunk továbbra is van, szeretnénk a saját tagságunkra támaszkodva, a saját szellemi értékeinkből táplálkozva továbbra is tenni a magyarság fennmaradásáért!”
Nem hiányzik a rivaldafény
Amikor beszélgetésünk végén szóba kerül az ismertség, az olimpiai aranyéremmel járó előnyök esetleges kihasználása, nem mond ellent annak, ami személyiségéről már eddig is kiderült. Kiemeli: jól látom, hogy szinte alig nyilatkozik, de ez nem véletlen, mert az a fajta rivaldafény, amit egy esetleges celeblét megkívánna, kifejezetten taszítaná is. Az ő célja ugyanis az, hogy az emberi minősége – amelynek tekintetében saját magával kapcsolatban a legmagasabb a mércéje – ne szenvedjen csorbát.
„Néha felismernek az utcán, akár arcról, akár a nevem hallatán. Gratulálnak, érdeklődnek a hogylétem felől és csodálkoznak, hogy nem lettem celeb. Pedig ebben semmi meglepő nincs, ugyanis alkalmatlan vagyok, lennék rá. Más az értékrendem, más példaképek vezettek az utamon. Nem a sportolók közül választottam, az én példaképeim azok, akik, ha valamibe belekezdtek, akkor azt be is fejezték, becsülettel végigcsinálták és nem adták fel. Szerintem az emberi minőség része, hogy a magad területén hogyan felelsz meg. Bennem az olyan emberek hagytak nyomot, mint a csónakházunk motorszerelője, Schmitt Lajos bácsi, vagy a gyermekmentő ferences szerzetes, Böjte Csaba. Azok, akik példát mutattak és mutatnak önzetlenségből, elhivatottságból. Ilyen szerettem volna lenni én is és boldog vagyok, ha esetleg vannak, akik ilyennek látnak. Ez sokkal többet ér számomra, mint az olimpiai bajnoki cím, vagy a talmi értékeket hozó ismertség, celebeskedés. Emellett a családomra vagyok még nagyon büszke, feleségemre és gyermekeinkre, akikkel a biztos érzelmi hátteret jelentjük egymásnak az élet viharaiban.”
Isten éltesse a hetvenéves olimpiai bajnokunkat, Foltán Lászlót, és adjon neki még a Teremtő sok-sok évet, hogy elhivatottságát nemzetünk javára tudja fordítani!
Vezető kép: MTI/Petrovits László
