Rákay Philip: November 4. – a hazaárulás és a gerinctelenség napja

Ma nemzeti gyásznap van. Míg október 23-án a magyar történelem egyik legtisztább szabadságharcának kezdetére, az igazság, a hazaszeretet, a bátorság és a nemzeti összefogás napjára emlékezünk, addig november 4-e a hazaárulás, a gerinctelenség, a kommunista fondorlat és a kegyetlen túlerő szimbóluma - írja Rákay Philip friss Facebook-bejegyzésében.

1. november 4-én hajnalban a szovjetek megindították a „Forgószél” nevű hadműveletet Budapest ellen. Kétezer páncélossal támadtak Magyarországra, a harcba küldött haderő meghaladta a 60 ezer katonát. A túlerő nem csak létszámban, hanem nehézfegyverzetben is megmutatkozott – olyan erővel rohanták le Budapestet, amellyel szemben katonai értelemben az ellenállás eleve reménytelen volt. A szovjet politikai és katonai vezetés már korábban kiiktatta azokat a magyar vezetőket, akik parancsot adhattak volna az ellenállásra a hadseregnek vagy a nemzetőrségnek. A szovjet páncélosok könnyedén átjutottak a városon, és reggel 8 órakor már a Parlament előtt sorakoztak.

Nagy Imre jól ismert rádióbeszéde az elhangzása pillanatában is illúzió volt csupán:

„Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar kormányt. Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével.” (Nagy Imre rádióbeszéde, 1956. november 4., 5 óra 20 perc – megerősített történelmi forrás: Magyar Nemzeti Múzeum Történelmi Adattár, 1956-os gyűjtemény)

A kormány egyáltalán nem volt a helyén. A kommunista politikusok közül mintegy negyvenen – köztük Nagy Imre is – a jugoszláv nagykövetségen kaptak hamis menedéket. Mindezek ellenére a beszédet folyamatosan sugározta a rádió, amit a szabadságharcosok parancsként értelmeztek. Éppen ez a beszéd buzdította őket – hazaszeretetükkel karöltve – arra, hogy újra felvegyék a harcot a szovjet túlerővel szemben.

Eközben Kádár János és Münnich Ferenc, a szovjetek új magyarországi helytartói, egyértelmű paranccsal érkeztek: át kell venni a hatalmat, le kell verni a szabadságharcot. Kádárt, aki hamarosan a megtorlás élére állt, szovjet harckocsik hozták Budapestre – a népnyelv „Kádár-taxinak” keresztelte a menetet. Kádárnak azonnali eredményeket kellett felmutatnia pozíciója megőrzéséhez, így alakult meg a köznyelvben „pufajkásoknak” nevezett rettegett párthadsereg. Magyarország véres bosszúhadjárat, elképesztő megtorlás és terror küszöbén állt, noha Kádár teljesen mást ígért:

„Ismételten félreérthetetlenül kijelentem azt is: a kormány november 4-i felhívásában tett ünnepélyes ígéretét, mely szerint egyetlen dolgozónak sem esik bántódása amiatt, mert az október 23-án kezdődött tömegmegmozdulásokban részt vett.” (Kádár János rádiónyilatkozata, 1956. november 26. – megerősített forrás: Országos Széchényi Könyvtár, 1956-os rádióarchívum)

A hazaáruló Kádár hazudott. A pufajkások gyakorlatilag végig gyilkolták és verték az egész országot. Emberek tömegét agyonverték a szó legszorosabb értelmében, gyilkosságokat követtek el – mindezt a legfelsőbb politikai hatalom jóváhagyásával, a hatalom érdekében.

Kádár János és elvtársai – Münnich Ferenc, Biszku Béla, Apró Antal – sortüzekkel és a kommunista halálbrigádok brutális kegyetlenkedéseivel szigorúan jogi értelemben is emberiesség elleni bűntettet követtek el.

Több mint 35 ezerre tehető azok száma, akik ellen Kádárék bűnvádi eljárást, koncepciós pereket indítottak. Közülük 22 ezret küldtek börtönbe. A mai kutatások szerint 1959 végéig a kivégzettek tényleges száma valamivel több mint 350-re tehető, ebből körülbelül 230 egyértelműen forradalmi tevékenységgel összefüggésbe hozható (megerősített adat: 1956-os Intézet Alapítvány kutatásai, 2020-as jelentés; Állambiztonsági Szolgálatok Történelmi Levéltára iratai).

Mindazt, ami ekkor Magyarországon történt, a Nyugat szovjet belügynek tekintette, nem avatkozott bele – így nem kerülhetett sor a gátlástalan gyilkosok felelősségre vonására sem.

Örök dicsőség 1956 mártír hőseinek és túlélőinek!