A fotóművész könyve örökre zárva marad

Csudai Sándor (1987–2025) halálára (Lantos Gábor írása)

Hajnali két óra huszonhárom perc volt. Negyedórája nem tudtam aludni, csak forgolódtam a hotelszoba ágyán. A telefont babrálva láttam, hogy a neved mellett ott világít a zöld pötty. Tudtam, hogy másfél óra múlva kelned kell, hogy elindulj a sokadik utadra, hogy elkészítsd a ki tudja hányadik fényképedet, amit életed első és ma már tudjuk, utolsó olimpiájáról küldtél haza.

Rád írtam.

„Mit csinálsz? Nem alszol?”
„Nem tudok. Képeket válogatok, Lantibácsi.”

Eltűnődtem mindezen. Te, az akkor már sok kitüntetést, elismerést kapó, számtalan díjat elnyerő fotós, simán megtehetted volna, hogy magasról teszel az egészre. Főként úgy, hogy olyan sportágra akarsz hajnali négykor elindulni, amelyen egy szál magyar sem volt a résztvevők között.

„Minek mész oda?”
„Mert, Lantibácsi, mennem kell. Nem tudom, lesz-e még lehetőségem arra, hogy elkészítsem ezt a képet. Lehet, soha, sehol nem jelenik meg. Nem baj. Nekem ez a dolgom, ezért vagyok itt. Hálás vagyok a sorsnak, hogy engem választottatok.”

Csudai Sándor hajnali négykor becsukta maga mögött a szobaajtót. A sötét hallban megivott egy teát, majd az este a falnál hagyott bringával, a szakadó esőben elindult Párizs másik végébe. Oldalán az egymázsás menetfelszerelést cipelve. Tele hittel és reménnyel.

Semmi sem maradt nekünk ebből. Sem hit, sem remény. Hogyan és miben hihetnénk, amikor karácsony előtt négy nappal jött a letaglózó hír: a 38 éves Csudai Sándor, a Hemző Károly-díjas, Junior Prima-díjas, a Magyarország 365 fotópályázat fődíját elnyerő művész meghalt. Miben lehetne ezek után reménykedni? Csak abban, hogy ahová megérkeztél, megleled az egész életedben át keresett érzést, a boldogságot.

Mert ezt kerested, s erre vágytál a legjobban. Olyan voltál, mint egy csukott könyv, rettenetesen nehéz volt rajtad kiigazodni. Tán nem is akartad igazán, hogy megismerjenek. Ha órákon át ételkölteményekről beszéltem neked, te a szemüveged mögül rám néztél, s miközben reggel óta nyomtad a gázt, azzal az utánozhatatlan, mégis kedves pillantásoddal, szenvtelen hangoddal közölted, hogy együnk.

Egy hot-dogot a következő benzinkútnál.

Ez voltál te, Sanyi. A tökéletesbe oltott egyszerűség, miközben a tornádó útjában álltál. A művészlélekkel és zseniális képességekkel megáldott fényképész, aki soha, egyetlen pillanatra sem hitte el igazán, mire képes. Hiába mondtam neked, hogy a képeid szinte megszólalnak, hiába bizonygatták a pályatársak, a kollégák, hogy olyanra vagy képes, amire kevesen ezen a földön. Megint jött a rád jellemző mosoly, miközben szinte elnézést kértél azért, hogy a világon vagy. Amikor mikrofonba kiáltották a nevedet, amikor egy-egy átvett díj, kitüntetés után az újságok és online magazinok címlapjára kerültél, a legszívesebben elbújtál volna, tudomást sem véve az egészről, mert mindig azt mondtad, hogy ez a történet nem rólad szól, hanem a munkáról, a képekről. Ezért aztán – bámennyire is sok időt töltöttünk együtt, bármennyire is magunk mögött hagytunk ezer meg ezer kilométert – képtelen voltam olvasni a gondolataid között. Nem hagytad, mert nem akartad hagyni. A te világod, a magad képére formált boldogság azonban nem volt elég ahhoz, hogy csodálatos földi pályafutásod folytatódjék.

Most megint a címlapon vagy. Annyira azonban ismerlek, hogy ezen is csak mosolyogni tudsz. Innentől kezdve nem kell azon agyalnod, mit hoz a ma, nem állsz értetlenül a hétköznapi embereket foglalkoztató problémák előtt. Az égi kávézóban ott ül az asztalnál pálya- és kortársad, a három évvel ezelőtt, 42 évesen eltávozott másik zseni, Móricz-Sabján Simon. A kávédat kitöltötte, a széket kihúzta, csak le kell ülnöd, hogy végre elmeséld életed történetét. Azt, amit mi, idelent maradók annyira szívesen meghallgattunk volna. Mert a fotóművész könyve, az igazából soha ki nem nyitott album már nem készül el. De a képeid és a fotók által a neved megmarad az örökkévalóságnak.