1992. október 23-án kifütyülték Göncz Árpádot, akit már akkor is ötvenhat árulójának tartott rengeteg egykori forradalmár és szabadságharcos. A Bánó András-vezette Egyenleg meghamisította az eredeti felvételt azért, hogy elhintse: a köztársasági elnököt skinheadek fütyülték ki. Az egész ócska hazugság volt, Bánót és MGIMO-s embereit (Frei Tamást és Hardy Mihályt) A Hétben buktatták le, de ezek után sem kértek bocsánatot, inkább egy újabb, azonnal megcáfolt verzióval álltak elő. Ezek a hálózati “újságírók” mindent elkövettek azért, hogy lejárassák az Antall-kormányt és Magyarországot. Stefka István ott volt, és nem felejt. Médiaháború, 18. rész, az aljas Egyenleg-történet.
Az „Egyenleg-story” a médiaháború egyik legmélyebb pontja volt. Rámutatott arra, hogy a balliberális újságírás, amióta létezik – főként a Károlyi Mihály-féle köztársaság és a Kun Béla-féle 1919-es Tanácsköztársaság óta – a hazugságra, a csalásra, a valóság elfedésére, az emberek megtévesztésére épül. Bolsevista, internacionalista, liberális politikusaik kétféleképpen jutottak hatalomra: vagy erőszakkal, külföldi katonai beavatkozással, pénzügyi támogatással, anarchista lázítással vagy a sajtó dezinformációra, manipulációra épülő hamis tájékoztatásával.
Az Egyenleg-ügy messze túlmutatott az addigi média körüli vitákon. A balliberális politika behatolt a média világába, a volt kommunista újságírás átszőtte az MSZP-SZDSZ politizálását, ami nemhogy az úgymond pártatlan, objektív hírközlést tiporta sárba, de visszavonhatatlanul tönkretette az újságírók közötti emberi viszonyokat, a kollegialitást, nem beszélve arról, hogy ridegen és felelőtlenül becsapta az embereket.
Az Egyenleg műsortechnikai munkájának lelepleződése egy morális csődöt jelzett, és az ügy végleg megtörte a sajtó és az olvasó, a társadalom közötti bizalmi viszonyt. A balliberális sajtó gyermekbetegsége, ami felnőttbetegséggé vált, a mai napig tart.
Az MTV Egyenleg című műsora és Göncz Árpád
1992. október 23-án a Parlament előtt álló tömegből több százan, ezren (?) kifütyülték az ünnepi szónoklata elmondására készülő köztársasági elnököt, aki így beszéd nélkül távozott a szónoki emelvényről. Az Egyenleg című hírműsor esti adásában ezt a botrányt úgy adta elő, mintha Göncz Árpádba a téren jelenlévő fiatal neonácik fojtották volna bele a szót. Sőt, a televízióban mutatták a skinheadeket, amint elvonulnak az emelvény előtt és egy fiatalembert, aki árpádsávos zászlót lengetett – később derült ki, hogy ez Gadó György SZDSZ-es aktivista volt –, s valamiféle fasiszta önkényuralmi jelkép volt a sapkáján, amit a képernyőn nem lehetett tisztán látni. A következő napokban az Egyenleg többször levetítette a zászlólengető fiút, Göncz Árpáddal együtt, aki tehetetlenül, szerencsétlenül, vádló tekintettel állt a Parlament lépcsőjén.
A sok ismétlés mellett, miatt a hazai sajtó – amely 95 százalékos túlsúlyban balliberális volt –, majd a külföldi média is arról kezdett cikkezni, hogy az ünnepi beszédet a „magyar fasiszta szélsőségesek” miatt nem lehetett elmondani. A Népszabadság is szervezett náci és bőrfejű csoportok provokálásáról írt.
De mi történt valójában, mi volt az igazság? Hónapokkal később a Híradó és A Hét szerkesztőségének vezetése kapott egy információt, hogy elloptak jelentős mennyiségű náci, nyilas egyenruhát, SS-horogkeresztes és árpádsávos zászlókat, s egyéb náci önkényuralmi jelképeket, jelvényeket. Ennek felderítésére, az ügy felgöngyölítésére Császár Attila szerkesztő-riporter munkatársunkat kértük meg. Akkor még nem tudtuk, hogy a lopás és a sikertelen Göncz-beszéd között összefüggés van. Csaszi – még fiatalként – már akkor tehetséges, tényfeltáró újságíró volt, így „buldog módjára” kiderítette, hogy a Filmgyárból valóban eltűntek jelmezek. De ennél továbbment.
Göncz Árpád megjelenése előtt az ünnepségre összegyűlt többezres tömegnek az emelvény melletti kivetítőn 56-os filmdokumentációkat vetítettek. Köztük Nagy Imre beszédét. Ekkor vonultak el a skinheadek, akik a kommunistának tartott Nagy Imre filmbeli beszédét fütyülték ki, fújólás, ordítozás közepette.
Göncz Árpádot viszont sokkal később, az ott álló több száz, valódi 56-os fütyülte ki, és nem engedte, hogy szóhoz jusson. Ezt Suha György rendőrségi szóvivő is igazolta A Hét című televíziós műsor 1993. június 20-ai adásában, abban az ominózus műsorban, amelyet jómagam szerkesztettem és vezettem. Suha György pontosan ezt mondta: „… a televízió képernyőjén látható fiatalembereket korábban rendőri intézkedések kapcsán őrizetbe vették, így ők semmiképpen nem lehettek a Göncz-beszéd ideje alatt a Kossuth téren.” Azaz a rendőrség az „RK-lapokkal” is igazolta, hogy a fiatalokat akkor igazoltatták, amikor a Nagy Imre-filmbejátszás után lejöttek a térről. Vagyis az Egyenleg meghamisította a történteket.
Császár Attila, vele szemben Bánó András
Miért fütyültek az egykori forradalmárok?
Abban az időben folyt a parlamenti vita az ötvenhatosok kárpótlási törvényéről. Az Antall-kormány előterjesztését a parlament többsége elfogadta. Azonban ezt a törvényt Göncz Árpád köztársasági elnök nem volt hajlandó aláírni. Holott az évekig tartó börtönt, a sok szenvedést, a rendőri megfigyelésekkel járó megkülönböztetést, a nélkülözést, a pénztelenséget valamilyen módon kárpótolni akarta a kormány. Göncz keresztbe feküdt. Most se találta meg a tollát, mint annyiszor. Ezért háborodtak fel az ötvenhatosok. Előzőleg a POFOSZ elnöke, a volt halálra ítélt Fónay Jenő tárgyalt Gönczcel, hogy e fiaskó miatt ők is felszólalhassanak a megemlékezésen. A köztársasági elnök ezt is megtagadta. Azt válaszolta: „…mit akartok, én nem vagyok nektek elég hiteles?” Végül barátságtalanul végződött a két ötvenhatos beszélgetése. Göncz Árpád azzal búcsúzott el: „vagy én beszélek vagy ti! – de együtt nem”. Ez is hozzájárult a szűnni nem akaró fütyüléshez, fújóláshoz.
Mindenesetre érdekes, hogy egy volt ötvenhatos, az egykori börtöntárs miért tagadta meg, hogy az igen rossz helyzetben élő ötvenhatosok is kaphassanak kárpótlást a kommunista diktatúra szenvedéseiért. Egy olyan országban, ahol gyilkosaik, hóhéraik magas, kiemelt állami nyugdíjat élvezhettek. Így válik érthetővé, hogy miért is kapta az egyáltalán nem hízelgő „patkány” nevet a börtöntársaitól. Hiszen az szemükben mindig is gyanús volt, hogy mennyi kedvezményt élvezhetett a volt halálraítélt, majd életfogytos.
Göncz Árpád, Horn Gyula és Soros György / Fotó: MTI
Pista, gyere a vágóba, mutatnék neked valamit
Csaszi bejött a főszerkesztő-helyettesi szobámba az adás előtt – 1993. június 20. – néhány órával, és rejtélyes mosollyal arra kért, nézzük meg együtt az Egyenleg felvételét. Nem szabad elfeledni, hogy a meghamisított felvétel óta eltelt nyolc hónap. Elindult az úgymond „eredeti” videó és Attila döbbenetes dologra mutatott rá, ami már tényszerű bizonyíték volt. A szónoki emelvényt két erős fényű lámpa világította meg. Amikor Göncz Árpád beszélni kezdett volna, világosan lehetett látni a lámpa fényénél, hogy esik az eső.
Esőcseppek hullottak a kövezetre és esernyős emberek vártak a beszédre. Amikor a náci jelképekkel felvonuló, fütyülő, ordítozó bőrfejűek mentek el a Nagy Imre-filmbejátszás előtt, akkor még minden száraz volt, nem esett az eső. Itt már egyértelművé vált a hatalmas csalás. Nem volt értelme a további hallgatásnak. Ez volt a médiaháború egyik legnagyobb hamisítása.
A 4-es stúdióból ment A Hét adása. Tudtuk, hogy e bő, háttérmagyarázattal ellátott anyagnak le kell mennie. De azt is tudtuk, hogy ebből nagy botrány lesz, de az igazságnak ki kell derülnie. A műsorvezetői szöveget gyorsan megírtam, és este 19 órakor elindult A Hét. Az adás alig ért végett, amikor Bánó András, az Egyenleg főszerkesztője – akár jóval később Fekete-Győr András az Origóba – berontott a stúdióba, és követelte tőlem, hogy ő is elmondhassa élő adásban a saját verzióját. Erre persze már nem volt lehetősége. Maradt számára a hosszú magyarázkodás.
Muszterkazetta és a homloktörölgetés
Három nappal később Bánó András sajtótájékoztatót tartott. Ott ezt mondta: „Én egy hetedik érzéktől vezérelve eltettem ezt a muszterkazettát, ezt a vágatlan kazettát egy széfbe”. (Szegvári Katalin [egykori ügynök]: „Egyenleg, avagy egy politikai gyilkosság anatómiája”). Bánó ezek után levetítette az általa „vágatlan muszterkazettának” nevezett videót és azt állította, hogy mi, azaz A Hét hazudott.
Innen már pörögnek az események. A videót és a kamerát is elkérte Nahlik Gábor alelnök Bánótól, és elküldte a Sony cég európai központjába.
A Sonynál megállapították, hogy a Beta kazettán nem azok a kamerán is látható digitális jelek voltak, aminek lennie kellett volna. Tehát a kazetta nem abban a kamerában forgott. Azaz a szalag nem „camcorder felvétel”, hanem egy vágóasztalon utólag összerakott, montírozott felvétel.
Bánó a hírhedt kazettával, balra tőle az MGIMO-s Hardy Mihály
Ezután Bánó egy újabb sajtótájékoztatót hívott össze, ahol idegesen viselkedett, zsebkendővel törölgette homlokát, hangja elcsuklott. Igaz, továbbra is azt állította, hogy az általa átadott felvétel vágatlan. Az alelnök Nahlik Gábor nem habozott, fegyelmi eljárást indított Bánó András és munkatársai ellen. A fegyelmi bizottság elmarasztalta az Egyenleg főszerkesztőjét. [Itt jegyezzük meg, hogy Bánó csapatát azok az MGIMO-n végzett alakok alkották, akik közül Frei Tamás és Hardy Mihály is komoly karriert futott be. Cikkünk a KGB-iskolán végzett moszkovita újságírókról itt olvasható – a szerk.]
Az indoklásban ez szerepelt: „Dr. Bánó András tehát 1993. június 23-án a kazetta bemutatásával megtévesztette munkáltatóját és a közvéleményt, vitathatatlan bizonyítékként tüntetve fel az Esti Egyenleg 1992. október 23-ai adása teljes hitelességének – ez irányú tevékenységét újabb sajtótájékoztató tartásával még a szakértői vélemény ellenére is folytatta.”
Nahlik Bánót elbocsátotta és kinevezte az Egyenleg új főszerkesztőjének Murányi Lászlót. De miután az Egyenleg stábja [köztük az említett MGIMO-tanoncok] az új szerkesztőségvezetővel nem volt hajlandó együtt dolgozni, így az alelnök munkamegtagadás címén az Egyenleg főszerkesztőségét megszüntette.
Így ért végett egy hazug, csaló, dezinformációra, az emberek megtévesztésére épülő médium, amely kiszolgálta az SZDSZ és az MSZP balliberális politikáját, amelynek végső célja Magyarország lejáratása, meggyengítése volt.
Már nyeregben. Bánó András 1996-ban / Fotó: MTI
Boross Péter és Csurka István Göncz Árpádról
Persze a köztársasági elnök hívei és az egész ellenzéki sajtó nem adta fel a harcot, kormányzati provokációról zengett, amit a külföldi médiában ügynökeik és kapcsolataik útján tovább erősítettek. Császár Attilát emiatt hívtam fel a napokban, hogy bár jelen voltam, mégis együtt, közösen újra tudjuk pontosítani a történteket. Csaszi ismét megismételte, hogy az Egyenleg-ügy kirobbantásában nem volt semmi szándékosság.
Az Egyenleg a volt nomenklatúra titkosszolgálati eszközeivel kreálta ezt a botrányt? – nem tudom, de sok a gyanús körülmény. Mit keresett a skinheadek között egy SZDSZ-es, vagy akár több?
Az 1992. október 23-ai kifütyülésnél mindenesetre ott volt az akkori belügyminiszter, Boross Péter is. Huszonnyolc évvel később így emlékezett az egykori miniszterelnök Koltay Gábor interjú- kötetében („Mr. Nyugodt erő): „Ez volt a nyitánya annak, hogy legszebb nemzeti ünnepeinket napi pártpolitikai szándékok hangoztatására használják. Közben sorra buktak el az igazságtételi próbálkozások. Az 56′-osok zúgolódtak, hogy az államfő, aki maga is üldözött volt, osztja az ellenzék nézeteit. Amikor megjelent az Országház előtti emelvényen, Göncz várakozott, a füttyszó erősödött. Nagyon kínos volt. Előtte a lépcsőn hatalmas nemzeti színű zászlót terítettek ki, ami ha nem lett volna ott, akkor talán fölszaladok. Felüvöltettem: >Szólalj meg, szólalj meg!<. Göncz azonban nem szólalt meg… A téren korábban megjelent 6-8 Árpád-sávos zászlókat lengető kölyök, de mire megkezdődött az ünnepség, a rendőrség már elvitte őket. A legenda azonban tovább él. Nemrég olvastam a Glatz Ferenc által szerkesztett A magyarok krónikájában, hogy skinheadek fütyülték ki Göncz Árpádot. Ennek alapja a gyalázatos tévétudósítás volt, amelyet összevágtak… Jellemző közállapotainkra, hogy az ominózus tudósítás készítői közül egyedül Betlen János követett meg.”
Gyengeség és betegség
Az október 23-ai hétnek a legnagyobb eseménye az „elrekesztés” volt. Elrekesztették a Dunát Dunacsúnynál, és elrekesztették Göncz Árpádot a Kossuth Lajos téren – írta Csurka István a cikkében (1992. október. 29.) „A két esemény között csak látszólag nincs összefüggés. Valójában mindkettő a magyar társadalom végzetes, kommunizmus utáni gyengeségének a következménye. Gyengeség és betegség – folytatta Csurka – , hogy Magyarországnak ma olyan, a napi politikába belerángatható köztársasági elnöke van, akit ki lehet fütyülni, s akit ilyen esetben csak az általa támogatott televíziós és sajtómaffiák tudnak valamelyest megvédeni… és végzetes gyengeség, hogy a Kádár-korszak piszkos, nemzetellenes, felelőtlen szerződése és nemtörődömsége következtében nemcsak a magyar kormány tehetetlen a dunai agresszióval szemben, hanem az egész társadalom is…”.
Az „Egyenleg-story” csak adalék arra, hogy a hazája ellen forduló ellenséges média mennyi kárt tud tenni az országnak. Nem az igazság kimondása, a valóság felderítése okoz kárt újságírói eszközökkel, hanem a hazugság, a félretájékoztatás csinál rombolást.
Folytatjuk.
Facebook
Twitter
YouTube
RSS