Interjú jelent meg a Népszava szombati számában Csepeli Györggyel, aki az SZDSZ országgyűlési jelöltje volt 2006-ban, valamint a Gyurcsány- és Bajnai-kormány alatt is államtitkárként tevékenykedett. A szociálpszichológus erőteljes kritikát fogalmazott meg a magyar kormánnyal és a magyar társadalommal szemben is. A beszélgetésben szóba került Orbán Viktor diktatórikusan kiépülő rendszere, az ehhez asszisztáló magyar társadalom és hazánk minden lelki traumája.
Már maga az interjú címe is meglepően sokkoló, hiszen a “Még a halottaknak sem kegyelmeznek” felütés elénk vetíti Csepeli letargikus lelkivilágát és diktatúrában senyvedő, elnyomott értelmiségi lényének határtalan szenvedését, magányát. Az emberek ostobasága és az autoriter kormány diktatúraépítése elvette a reményt a híres szociálpszichológustól, aki jelenleg nagyon bátran a túlélésre és bujkálásra buzdítja a rezsim ellen harcoló egyre fogyatkozó ellenállókat.
Hogy sokat ne is tépelődjünk, a beszélgetés elején rögzíti az egyértelmű viszonyokat:
Az 1989-90-es fordulat plurális, demokratikus országot ígért, és 2010-ig, ha döcögve is, lényegében ilyen irányba haladtunk.
A döcögés nyilván azt jelentette számára, amikor nem az MSZP és az SZDSZ volt kormányon, a szemkilövető és az országot csődbe vezető Gyurcsány államtitkáraként örömmel építette ezt a demokráciát Csepeli is. A rengeteg társadalmi tanulmányt készítő szakember valóban belegondolhatna az emberek lelkivilágába, mert a plurális demokratikus világba nem biztos, hogy beleillik a saját népe közé lövető és rengeteg ártatlan embert bebörtönző miniszterelnök, és a szabadságot sem az ország kiárusítása jelenti. 2010-ben törés következett be a demokráciában a szociálpszichológus szerint, amelyet így magyaráz az interjúban:
Kiderült, hogy a demokráciának nincsenek meg a társadalmi alapjai. A demokrácia nagyon értelmes és jó elgondolás, de csak abban az esetben, ha nagy számban vannak demokraták, akik képesek autonóm módon ítéletet alkotni, kiértékelni az információkat és a mindennapi élet által visszaigazolt rendszert létrehozni a kultúrában, a gazdaságban, a politikában, a civil társadalomban egyaránt. Úgy tűnik, hogy ez a nagyon bonyolult feladat kemény diónak bizonyult a magyar társadalom számára.
Ez a cinikus gondolatmenet egyszerűen lesöpri azt az egyszerű tényt, melyhez nem kell kutatni az emberi lelkeket: azt, hogy az emberek felismerték azt, hogy az ország a szakadék szélén táncol, ezt pedig a balliberális kormányoknak és a puccsal hatalomra kerülő, majd azt foggal-körömmel és gumilövedékkel védő Gyurcsány Ferencnek köszönhették. Ez okozta a földrengésszerű győzelmet a Fidesz számára, nem a demokrácia hiányzó társadalmi alapjai. A szokásos álliberális hozzáállás kérhető számon ezen a gondolkodáson, hiszen amikor nem ők kerülnek hatalomra, akkor diktatúra van, amikor a kisebbség nevében erőltetik az akaratukat a többségre, akkor minden rendben zajlik.
Medgyessy Péter és Demszky Gábor. MTI Fotó: Kovács Attila
Csepeli még egy apróságot elfelejtett; az újabb elsöprő és kétharmados választási sikerek annak voltak köszönhetőek, hogy a választók egyszerűen meg tudták különböztetni az egymás után hatalmon lévő kormányok munkája közötti különbséget. Lehet játszani a számokkal, csűrni-csavarni a dolgokat, de lecsupaszítva pontosan ez a demokrácia győzelme. Az emberek kinyilvánították a véleményüket, aki ezt kétségbe vonja, az a folyamatosan féltett demokrácia intézményét vonja kétségbe. Ha a választók saját bőrükön érezték volna, hogy nem jó irányba mennek a dolgok, akkor nem szavaznak a Fideszre, ennyire egyszerű ez.
Ezzel azonban még nincs vége az elemzésnek, a liberális szociálpszichológus tölténytára még korántsem ürült ki:
Szlovákia megszabadult a Mečiar-féle elnyomó rendszertől, Lengyelországban most visszaesés van ugyan, de ott láthatóan nem lesz olyan egyszerű valóra váltani mindazt, amit nálunk sikerült. Románia, úgy néz ki, megúszta a tartós autoriter berendezkedést – nem sorolom tovább. Ahhoz foghatót, ami Magyarországon létrejött, csak tőlünk keletre találni, például Oroszországban és volt szovjet tagköztársaságokban. A rendszerváltás ígérete a nyugathoz való csatlakozás volt. A térség más országai elindultak a nyugat-európaivá válás útján, a magyarok, sajnos, lecsúsztak erről az útról, és egyre inkább kelet felé mennek.
Már az elég meghökkentő állítás, hogy Mečiar és Orbán Viktor közé párhuzamot vont az antiszemitizmust és romaellenességet is előszeretettel kutató Csepeli, de a román példát olvasva nem tudja az ember, hogy sírjon vagy nevessen. Azt a román példát, mely a baloldali kormány szédületes korrupciójától hangos Európa-szerte, azt a román példát, ahol a csendőrök agyba-főbe verték a kormány ellen tüntetőket, majd provokátorokra fogták a zavargásokat. Csepeli másodszorra bizonyítja, hogy a demokrácia számára mit jelent: a népszerűtlen, korrupt balliberális kormányok elleni tüntetések vérbe fojtását, a többség akaratát figyelmen kívül hagyó, káoszba fulladó kormányzást. Ha más szerzi meg a hatalmat, az már diktatúra. Ha ez a nyugat-európai út, megtámogatva az illegális bevándorlók tömeges befogadásával, akkor Csepeli György nyugodtan válassza ezt az ösvényt, a magyarok többségének erre nincs szüksége. Ezért vagyunk ostobák, a diktatúra viszonylagos biztonsága mögé bújó, bólogató és nyáladzó csürhe, akik nem értik az ilyen emelkedett demokrata bajnokokat, mint Gyurcsány, Bajnai, Demszky, Hagyó Miklós, Simon Gábor, Czeglédy Csaba, Rolex Laci és még sokan mások.
Aki még itt sem adta fel az interjút, annak az MTA doktora újabb bölcsességgel kedveskedik, hiszen a pesszimista és Trianon-függő társadalommal magyarázza a rossz irányt:
Trianon nálunk gyásznap, más országokban az Osztrák-Magyar Monarchia szétesése a felszabadulás, a kibontakozás, a fejlődés kezdetének ünnepe. A trianoni trauma bezárta a magyar mentalitást mindennel szemben, ami a jövő. Amit jövőnek gondolunk, nem más, mint a múlt görcsös keresése. Múltba forduló jövőképünk van. Ehhez kapcsolódik egy régebbi jelenség, a negatívizmus. Elég csak a Himnuszra gondolni, ami a nemzedékekbe valósággal beleégeti a pesszimizmust, a kétségbeesést.
Bármennyire is fájdalmas ez Csepelinek, de az az ország, amely elveszti területének kétharmadát és ezzel több mint három millió magyart, akik számára velük ellenséges új országok törvényei lesznek érvényesek, az tényleg nem a kibontakozást és a fejlődés kezdetét fogja érezni a csonkítást követően. Ez talán érthető. De a szocializmusban unalomig ismételt pesszimizmus és önsorsrontás már idejét múlt és hazug mantra. Orbán Viktor Tusnádfürdőn kijelentette, hogy a környező népekkel több dolog köt össze minket, mint ami elválaszt, ezért együtt kell haladnunk előre. Az pedig, ha eközben a magyarság kiáll magáért és megvédi az érdekeit, nem a múltba való görcsös kapaszkodás. Ez a görcsös kapaszkodás azokat jellemzi, akik a szocializmus hamis nosztalgiájába menekülnek, és igyekeznek a “merjünk kicsik lenni” szabályaihoz alkalmazkodni.
A nyílt diktatúra sötét képeit festi elénk Csepeli György az interjú záró szakaszában:
Orbán Viktor szerintem a 2002-es, igazságtalannak tartott választási vereségéből azt szűrte le, minden erejével azon kell munkálkodnia, hogy visszaszerezze a hatalmat, és ha egyszer visszaszerezte, azt soha ne engedje ki a kezéből. Akkor határozta el, hogy semmiféle szabályt nem fog tiszteletben tartani. A maga rejtjelező módján ezt több beszédében is kinyilvánította, soha és senkiben nem keltett kétséget: a rendszere nem fog megváltozni, amíg csak él. (…) Egy diktátor soha nem fogja megérteni a nyugat-európai társadalomszerveződés lényegét. A nyugati országokban sok döntési központ létezik, ezért a válság lokalizálható, nem válik totálissá és nem temeti maga alá az egész demokratikus rendszert.
A szociálpszichológus által folyamatosan emlegetett diktatúra kegyetlen sötétségét és elnyomását az is jelzi, hogy ez az interjú megjelenhetett és a fekete autó nem vitte el a pincebörtönbe Csepelit. Egy diktatúrában ez pontosan így történne, az alternatív valóságban élő Csepeli azonban mégis úgy zárja a beszélgetést, hogy a mai magyar politikában nincs kegyelem, még a halottaknak sem kegyelmeznek.
Facebook
Twitter
YouTube
RSS