Az ENSZ 1945-ös Alapokmánya által létrehozott, a kétpólusú világrendre méretezett nemzetközi jogi keretben az orosz-ukrán konfliktus nem rendezhető – fogalmazott portálunknak Tóth Norbert nemzetközi jogász, akit ezúttal is jogitörténeti elemzésre kértünk. A Nemzeti Közszolgálati Egyetem Nemzetközi és Európai Tanulmányok Kara nemzetközi jogi tanszékének docense az interjúban többek közt beszélt arról: Oroszország azért is akarta a kétpólusút felváltó új világrendet, mert a jelenlegi jogi keretek közt területfoglalásait sosem ismerné el a nemzetközi közösség. Szólt arról is, a Nyugat, amely nem érdekelt egy új világrend megfogalmazásában, arra játszott, hogy Oroszország összeroppan a gazdasági szankciók súlya alatt, ehelyett arra derült fény, hogy Európa a jóval sebezhetőbb, és akár előbb össze is omolhat, mint az oroszok. Tóth Norbert kitért arra is, az orosz-ukrán konfliktust a magyarok szenvedik meg legjobban a térség országai közül, és létezik olyan forgatókönyv, amely akár az erdélyi magyarságot is veszélyezteti. Hogy miért, arról bővebben az interjúban…
Az már többször bebizonyosodott, hogy a nemzetközi jog és a történelem ismerete nélkül nem feltétlenül láthatunk tisztán egyes világpolitikai folyamatokban, ezért is kértük fel ismét Tóth Norbert nemzetközi jogászt, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Nemzetközi és Európai Tanulmányok Kara nemzetközi jogi tanszékének docensét, hogy elemezze ki, milyen lehetősége van a béke megteremtésének, akár a magyar javaslatnak….
Kezdjük talán mindjárt a közepén. Orbán Viktor tusványosi beszédében az orosz-ukrán háború lehetséges lezárását ahhoz kötötte, hogy az amerikaiak ülnek tárgyalóasztalhoz az ukránok helyett. Ez azt is jelenti, hogy Oroszország az USA-tól vár biztonsági garanciákat. Ha viszont egy ilyen tárgyalás megvalósulna, azzal Amerika elismerné a konfliktusban játszott alapvető szerepét.
A jelenlegi konfliktus értelmezéséhez érdemes visszanyúlni egészen 1945-ig, ebben az évben rakták le ugyanis annak a nemzetközi rendnek a nemzetközi jogi alapjait, amelyben élünk és amelyet az ENSZ Alapokmánya fogalmaz meg. Ez egy gyorsan kétpólusúvá váló rendszer volt (hidegháború), amely a Szovjetunió bukása után, átmenetileg egypólusúvá lett egészen a 2000-es évek közepéig, amikor ez az egypólusú rendszer is oldódni kezdett. Az ENSZ 1945-ös Alapokmánya alapvető változást hozott a nemzetközi jogi keretekben, mivel innentől a háború kifejezést elkezdték kerülni, helyette nemzetközi jogi szövegekben inkább a tágabb értelmű nemzetközi fegyveres konfliktust (international armed conflict) részesítik előnyben, amelybe a klasszikus értelemben vett háborúkon túl beleférnek például a határvillongások, vagy az olyan teljes vagy részleges katonai megszállások is, amikor a megszállt ország nem tanúsít ellenállást. Ennek a nemzetközi jogi rendnek alapelvi jelentőségű rendelkezése az erőszak tilalma, amely a támadó háború tilalmát is magában foglalja, és logikusan következik belőle, hogy a nemzetközi vitákat kizárólag békés úton lehet rendezni. A nemzetközi jog szintjén ebből a tilalomból más is következik, így a “szerződések jogáról szóló 1969. évi bécsi egyezmény” alapján, amely a nemzetközi szerződésekre vonatkozó legfontosabb szerződéses szabályokat tartalmazza, és amelynek Oroszország és Ukrajna is részese, azt mondja ki, hogy az erőszak vagy erőszakkal való fenyegetés hatására kötött nemzetközi szerződések semmisnek tekinthetők. Ebből adódóan területváltozással együtt járó békeszerződést kötni a jelenlegi nemzetközi jogi szabályok alapján nem egyszerű, mert például az orosz-ukrán háború viszonylatában Ukrajna joggal érvelhetne amellett, hogy az oroszok erőszakkal kényszerítették egy olyan békeszerződésbe, amely területeinek elvesztésével jár, és amely ilyen értelemben alapvetően semmis lenne, vagyis úgy kellene tekinteni jogilag, mintha létre sem jött volna. Zárójeles megjegyzés, és az 1969. évi bécsi egyezmény említése azért is lényeges, mert például az 1920. évi trianoni szerződés, vagy az 1947. évi párizsi békeszerződés megkötése idején még nem a most hatályos szabályok voltak alkalmazandók a nemzetközi szerződések érvénytelenségére, jóllehet főleg Trianon után, magyar nemzetközi jogászok érveltek azzal, hogy Magyarország kényszer hatása alatt írta alá, majd ratifikálta a békeszerződést, de akkor ezt a nemzetközi közösség részben politikai okokból (Trianon egy átfogó nemzetközi rendezés, egy tervezett új világrend egyik eleme volt), részben jogi megfontolások miatt (a nemzetközi szerződésekre kevésbé egzakt szokásjogi szabályok vonatkoztak, az 1969. évi bécsi egyezménynek pedig nincs visszaható hatálya, azaz korábban kötött szerződésekre nem lehet alkalmazni). Azért fontos ezeknek a jogi előzményeknek az ismerete, mert innentől válik világossá, hogy nemzetközi jogi szempontból az orosz-ukrán konfliktus, figyelembe véve mindkét ország követeléseit, az 1945 után kialakított jogi eszközrendszerrel jelenleg nem, vagy csak nehezen rendezhető. És ezen keresztül értelmezhető, miért is kommunikálja Oroszország azt, hogy egy új világrendet szeretne, új nemzetközi jogi szabályokkal. Miközben Oroszország abban bízik, hogy olyan új világrendet, új szabályrendszert sikerül elfogadtatnia a nemzetközi közösséggel, amelyben legális és legitim lesz a területszerzése, és ebbe az átrendeződésbe igyekszik bevonni olyan nagyhatalmakat, mint Kína, aközben a Nyugat azért támogatja fegyverekkel és más eszközökkel Ukrajnát, mert abban érdekelt, hogy a jelenlegi nemzetközi jogi rend maradjon fenn, ez irányú céljaik elérését pedig elsősorban Oroszország kifárasztásától, kimerülésétől remélik. Megjegyzem, az új világrend kialakításának elfogadásához Oroszországnak az USA-ra is szüksége van. Ebből adódik jelenleg a legnagyobb jogi dilemma, amely rávetíti árnyékát a háború lezárására, a béke megteremtésére is.
Fotó: Horváth Péter Gyula
Oroszországnak tehát az új világrend kialakításához arra az USA-ra is szüksége van, amelyet a NATO terjeszkedése miatt sokan a konfliktus egyik forrásának tekintenek. Erre még Ferenc pápa is utalt egyik beszédében.
Jelenleg van három szuperhatalom, az USA, Kína és Oroszország (igaz, utóbbit nem mindenki sorolja ebbe a kategóriába, az viszont biztos, hogy vannak ilyen ambíciói), és mindhárman atomhatalmak is. A Szovjetunió bukásával előállt az a helyzet, hogy az USA átmenetileg egyedüli szuperhatalom volt, ráadásul az amerikaiak nagy többsége kivételes országként tekint hazájára, amelynek küldetése van a világban, és példamutató a többi ország számára jogállamiságban, demokrácia-felfogásban, társadalmi és politikai berendezkedésben. Ők úgy látják, hogy ha az ő modelljük terjed el a világban, szükségképpen béke és együttműködés alakul ki az országok között. Az oroszok és a kínaiak ellenben olyan világrendben szeretnének élni, amely kiegyensúlyozza az amerikai hegemóniát, az amerikai modell átvétele nélkül. Ez a háttérben meghúzódó konfliktus, amelynek hadszíntere jelenleg az orosz-ukrán háború.
Erről az említett új világrendről Magyarország beszél egyedül Európában. Európa becsukta a szemét?
A nemzetközi kapcsolatok elméletének iskolái közül a realista a legrégebbi, amely klasszikus megközelítésében úgy látja: a nemzetközi kapcsolatokban alapvetően az erőviszonyok döntenek, és kisebb szerepe van az olyan intézményeknek, mint amilyen a nemzetközi jog, vagy a nemzetközi szervezetek. A magyar álláspont ebbe a realista iskolába illeszthető, mivel felismerte a nemzetközi erőviszonyok változását, és a kezdetektől kommunikálja is, hogy változóban a világrend, függetlenül különben attól, mit is szeretne a magyar kormány, vagy mit nem. Érdekesség amúgy, hogy a nemzetközi kapcsolatok realista megközelítései általában a kétpólusú világrendet tartják a legstabilabbnak, míg a sokpólusút a legturbulensebbnek, az egypólusút pedig a kettő közötti rendnek látják.
Ugyanakkor Orbán Viktor konkrét ajánlatot is megfogalmazott, ahogy a háborút le lehetne zárni, bár valahogy nem erről cikkezett a nyugati sajtó…
Nagyon furcsa, hogy a politikusok szintjén Európában és a világban nagyon kevés olyan szereplő van, aki a béke nézőpontjából közelítené meg ezt a kérdést. Tehát hiányzik a békevágy a döntéshozók többsége részéről. Ez amúgy azért is lehet, mert a nyugati civilizáció kihívásnak tekinti ezt a háborút, amelyben az új világrendet követelő Oroszország a kihívó fél. Úgy is fogalmazhatunk, hogy ukránok áldozatán keresztül igyekszik a nyugati civilizáció visszaverni az új világrendre törekvő Oroszországot.
A sajtó figyelmét különben az a kijelentés is elkerülte, hogy ukránok és magyarok hullanak el a háborúban, így utalt a miniszterelnök a kárpátaljai magyarságra. Mennyire érinti ténylegesen a magyarságot ez a háború?
Ukrajnát leszámítva ez a háború nekünk, magyaroknak okozza a legtöbb kárt a térségben. Ráadásul több olyan fogatókönyv is van jelenleg a háború lehetséges lezárásával kapcsolatban, amely egyáltalán nem kedvező a Kárpát-medence magyarságára nézve sem, és itt még csak nem is a nem túl biztató jövő elé néző kárpátaljai magyarságra gondolok elsősorban. Az egyik forgatókönyv szerint az orosz haderő a jogilag Moldova részét képező szakadár, többségében oroszok és ukránok által lakott, magát Dnyeszteren-túli Köztársaságnak nevező területet is megpróbálja annektálni. Ha ez megvalósulna, Moldovából jelentős román ajkú és identitású menekült indulna nyugat felé, vélhetően elsősorban Romániába. Az már a jugoszláviai konfliktusban megfigyelhető volt az 1990-es években, hogy a mai Horvátországból elmenekült szerbek a Vajdaságban telepedtek meg, a háború után sem tértek haza, ezzel azonban jelentősen befolyásolták a térség etnikai összetételét a magyar kisebbség és más helyi közösségek rovására. Ennek analógiáján könnyen elképzelhető, hogy Moldova hárommilliós lakosságának románajkú, részben román identitású menekültjeit Románia akár a magyarlakta vidékeken telepítené le. Hogy mennyire nem légből kapott ez a feltételezés, elég csak azokat a lehetséges forgatókönyveket említeni, amelyek szerint ha Ukrajna nem kapott volna segítséget a Nyugattól, a háború nemcsak véget ért volna már, de jó eséllyel sorra kerülhetett volna Moldova is.
Térjünk ki Európára is, hiszen nagyon úgy tűnik, mintha Brüsszelnek még elképzelései sem lennének, milyen hatással lesz a kontinensre, annak gazdaságára a háború és a szankciós politika?
Csak rosszabbnál rosszabb forgatókönyvek léteznek, az Európai Unió nagyon rossz helyzetben van, ezen belül a kelet-európai térség, ha lehet, még rosszabban. Azt látjuk, hogy évek kellenének az Európai Uniónak ahhoz, hogy kiküszöbölje akár a háború rövid távú hatásait is, de szerintem nincs ennyi rendelkezésre álló ideje. Úgy tűnik, a Nyugat tényleg abban bízott, hogy Oroszország gazdaságilag összeroskad a viszonylag gyorsan meghozott szankciók hatására, ez azonban nemhogy nem következett be, de az oroszok új piacokat találtak nyersanyagaiknak a világ más tájain. Ellenben az is kiderült, hogy az Európai Unió ellenállóképessége lényegesen gyengébb a vártnál, akár előbb is összeomolhat, mint Oroszország. Viszont, ha az EU megroppanna, az amerikaiak gyengülnének meg ebben a konfliktusban, ezért Washingtonban érdemes lenne odafigyelni az EU gazdasági és társadalmi sebezhetőségére, különösen annak fényében, hogy Európa nagyon sok áldozatot vállal a szankciók bevezetésével.
Provokatív kérdés, de meg kell kérdeznem. Ha létrejött volna az egyes nyugati politikai erők által dédelgetett Európai Egyesült Államok, az jobban képes lett volna ellenállni egy ilyen kihívásnak?
Ha az Európai Egyesült Államokat az Amerikai Egyesült Államok alapján képzeljük el, annak lenne egyfajta európai változata, akkor nyilván lenne szövetségi hadserege, amely komoly, az amerikaiakkal is összemérhető katonai erőt jelenthetne. Ha ez a haderő rendelkezésre állna, az orosz-ukrán háborút nem biztos, hogy megkockáztatták volna az oroszok. Intő jel, hogy a brit vezérkari főnök hetekkel ezelőtt azt nyilatkozta, fel kell készíteni az angol hadsereget arra, hogy Európában szárazföldi csatákat vívjon, mert eszerint azzal számolnak, hogy a konfliktus eszkalálódhat. Európában ugyan állomásoznak amerikai katonák, de létszámuk ahhoz még mindig nem elegendő, hogy egy Oroszország méretű haderőt képesek legyenek adott esetben megállítani. Ha az Európai Egyesült Államok létezne, és annak lenne egy nagyon jelentős, az EU gazdaságát leképező, ütőképes szárazföldi ereje, kiegészülve a légierővel, haditengerészettel, és tengerészgyalogsággal, önmagában lehet, hogy elegendő lehetett volna ahhoz, hogy megelőzze ezt a konfliktust. De ez persze csak hipotézis, és az Európai Egyesült Államok létrehozásának társadalmi-politikai feltételei amúgy sem állnak rendelkezésre.
Európai Egyesült Államok nélkül nem lenne megvalósítható egy közös uniós hadsereg létrehozása?
Magyarország régóta támogatja a közös európai haderő létrehozásának tervét, de valahogy ez mégsem jött létre. Ha lenne az Európai Uniónak saját hadserege, azzal növelhetné a mozgásterét az amerikaiakkal szemben, ami nem biztos, hogy az USA érdekeit szolgálná, mert csökkentené az angolszász világ európai befolyását. Nem véletlen, hogy a britek voltak talán a legnagyobb kerékkötői a közös európai hadsereg létrehozásának az EU-ban, viszont ők azóta kiléptek az unióból. Sokan azt gondolták, hogy akkor most majd beköszönt az európai hadsereg korszaka, de ez egyelőre nem következett be.
Föltenném azt a kérdést, kell-e normalizálni a kapcsolatokat Oroszországgal, és ha igen, hogyan, de közben végig azon gondolkodom, hogy máris olyan, mintha már állna egy újabb vasfüggöny…
Nem tudom, hogy milyen igeidőt lehetne használni egy folyamatban lévő eseményre, mindenesetre hidegháborús helyzetben vagyunk. Ilyenkor az egyes oldalakhoz tartozó országok érzékenysége nagyon magas. Mindenkinek döntenie kell, hogy hova áll, azoknak is hűségesküt kell tenniük időnként, akik egyébként egy szövetségi rendszerhez tartoznak, mert különben gyanússá válhatnak. Ilyen a hidegháborús alapállapot, amely hosszú időn keresztül fogja meghatározni az egyes országok gazdaságát, legyen szó akár a nyersanyagok beszerzéséről. A nyugati országoknak újra ki kell építeniük a globális gazdaság és a transznacionális ellátási rendszerek miatt leépült kapacitásaikat, tehát nem túlzás azt kijelenteni, hogy nehéz idők jönnek, sőt, a neheze még hátra van.
Orbán Viktor a beszédében olyan erős vezetőket is hozott példának Merkel és Trump személyében, akik nem engedték volna ennek a háborúnak a kirobbanását. Elkerülve a személyek elemzését, nem az történt, hogy mint az EU, mind az USA olyan arcát fordította a világ felé, amely a meggyengülés képét mutatta?
Amerika tekintetében talán senki számára nem újdonság, hogy a republikánusok – akiktől különben éppúgy nem idegen különböző háborúk kezdeményezése –, különösen Trump idejében, elsősorban Kína hegemóniájára összpontosítottak. Ugyanakkor óva intenék mindenkit attól, hogy személyekre, személyi kvalitásokra egyszerűsítsük a nemzetközi politikát. Alapvetően továbbra is államok állnak egymással szemben, országok érdekei feszülnek egymásnak. Emiatt ezek az ellentétek az országot aktuálisan vezető személyiségektől függetlenül jelentkeztek volna. Jó példa erre, hogy a nyugati média előszeretettel nevezi meg Putyint egyszemélyes felelőseként az orosz-ukrán konfliktusnak, amely Putyin személye nélkül, vagy személyétől függetlenül is bekövetkezhetett volna előbb-utóbb. Oroszországnak több száz éve az az érdeke, hogy azok a térségek, amelyekért most fegyveres küzdelmet folytatnak, az ellenőrzése alatt álljanak, mert ekkor érzi magát biztonságban. Ezért kisebb a jelentősége az adott országok vezetői személyének, mint gondolnánk. Ebből is okulva, és az aktuális politikai szereplőktől elvonatkoztatva Magyarországnak most egyetlen igazán fontos feladata van, még ha jelentősége a világpolitikai folyamatok tekintetében nem is jelentős. Azon kell dolgoznia, hogy ha a háborút már nem is lehetett elkerülni, a világháborút mindenképpen sikerüljön valahogyan megakadályozni.
Vezetőkép: MTI
Facebook
Twitter
YouTube
RSS