Nem volt menekvés a belügy hálójából
Minden iratot szerencsére nem sikerült ledarálni. A PestiSrácok.hu és a Hamvas Intézet közös riportsorozatának második részében feltárul, milyen aljas, ám hatékony módszerekkel bomlasztották a kommunizmus ellenségeinek tartott csoportokat. Poloskák, ál-telefonos beszélgetés, több csatornán szivárogtatott ügynökvád, összehangolt lejáratás – avagy Szalai Sándor szociológus kálváriája. A titkosszolgálat „remekül” dolgozott, végül még Szalai legjobb barátja is elhitte az ügynök-mesét...
KOVÁCS BÁLINT – PestiSrácok.hu
Lejáratás és bomlasztás a címe annak a Hankiss Ágnes által írt és összeállított, a Hamvas Intézet gondozásában megjelent kötetnek, amely a kommunista állambiztonság azon módszereit és technikáit taglalja, amelyeket a rendszerrel ellenséges, veszélyesnek ítélt csoportokkal szemben alkalmazott. A publikáció egy konkrét áldozat, „célpont” sorsának bemutatásával, államvédelmi dossziéjának feltárásával mutatja be a titkosszolgálat embertelen, igen hatékony munkáját. A célszemély Szalai Sándor szociológus, ismert szociáldemokrata gondolkodó. A professzor a háború alatt részt vett az ellenállási mozgalomban, de neki sem köszönte meg a rendszer. Éveket töltött Rákosi börtönében, mielőtt '56-ban részt vett az „ellenforradalomban”. Szalai is benne volt abban az értelmiségi csoportban, amelynek több ismert tagját letartóztatták 1958-ban, a Nagy Imre-per lezárása után néhány hónappal, majd elítélték őket a „Mérei és társai-perben” (Mérei Ferenc pszichológus és az államvédelmi szolgálat „kapcsolatáról” Litván György írt kiváló tanulmányt Mérei és a „krampusz” címmel – itt elolvasható). Szalait ezután hosszú évekig megfigyelték, de a Hamvas Intézet által kiadott kötet nem kimondottan az ő sorsával, hanem az ügynökség rágalomkampányával és a bomlasztás módszertanával foglalkozik (ennek általános jellemzőit, a lejáratás lépéseit egy külön cikkben dolgozzuk majd fel).
Az ügynökvád a legjobb módszer
Hankiss szerint a hivatalos belügyi előírás szerint „ha az ügynök nem játszott vezető szerepet a csoportban, szisztematikus erőfeszítése arra irányult, hogy aláássa a vezető tekintélyét, személyes hitelét, például azzal, hogy azt sugallja, a csoport vezetője valójában „kétkulacsos” ember, aki bár látszólag a rendszer bátor bírálója, titokban a hatalom kiszolgálója”. Éppen ezt tették Szalaival is. A neves professzor lejáratását, ellehetetlenítését célzó állambiztonsági kampány a Mérei-féle letartóztatások után nagyjából fél évvel, 1959 tavaszán indult el. A hangadó tönkretételétől „sokat reméltek... Úgy tervezték, először is elhintik a gyanút: a professzor az állambiztonsági szervek szolgálatában áll. Apránként, komótosan adagolt hamis információk gyilkos hálójával szőtték körül a személyét, hogy azután a lehető legdrasztikusabb manipuláció fegyverével adják meg a kegyelemdöfést” - írja a tanulmány szerzője.
Sipos ügynök jól dolgozott
A bomlasztással egy Sipos fedőnevű ügynököt bíztak meg. Neki kellett Szalai társai között elhinteni, hogy a kritikus, bátran fogalmazó véleményvezér a valóságban rendszernek dolgozik. Szalai remek célpont volt, egyrészt szabadlábon volt (gyanús), másrészt bár az egyetemről elbocsátották, azért az akadémia tagja maradt (még gyanúsabb), ráadásul viszonylag jó módon élt (felettébb gyanús). Sipost először arra utasították, hogy keresse meg azt az embert, aki közel áll Szalaihoz, s könnyen megingatható. Ez volt Hajós Klára, a hölgy meggyőzése még Sipos jelentése szerint is könnyen ment (az ügynök 1959 márciusában adta le ezt jelentését). Sipos két hónappal később (tehát 1959 májusán) azzal jelentkezik, hogy beszélgetett „Szalairól Száva Istvánnal – ismert író, szerkesztő - a szerk. – is, aki – pedig virágnyelven kezdtem a diskurzust – perceken belül közbevágott: Már a börtönben elterjedt Szalairól, hogy spicli. Már ott tudtuk, hogy beszervezték… azért mer pofázni”. Vele sem volt tehát túl nehéz... Sipos főnökei a jelentés után egy szintén 1959 májusában keletkezett intézkedési terv szerint megbízzák a rács mögött lévőKelemen Imrét – ismert fordító - a szerk. – azzal, hogy a feleségén keresztül a börtönből hamis üzenetet küldjön. Kelemennének kellett elmondania, hogy férje „megsúgta neki bent, hogy Szalai a Belügy embere”. Több helyről csorgott tehát a hamis információ, így készült a tökéletes pókháló.
A lakás bedrótozása, ál-beszélgetés a telefonban
Szalai lakását viszonylag egyszerű volt bedrótozni, már csak azért is, mert a fölötte lévő lakásban épp a politikai osztály egyik nyomozója lakott (a részletes javaslat az akcióra még 1958. január harmadikán készült el). A belügyesek azt az időszakot használták ki, amikor a szociológus éppen szabadságát töltötte Mátraházán, a lehallgató beépítését a plafon és a padló átfúrásával oldották meg. Később megpróbáltak új poloskákat rakni, külön ügynököket állítva az emeleti lakókra, rokonokra, akiket különböző ürügyekkel a hivatalokba, munkahelyekre hívtak. Elképesztően precíz volt a tervezés, de mindenre nem gondolhattak: az egyik jelentésben elkeseredetten jegyezték meg, hogy nem sikerült az akció, mivel a Szalai kicserélte a zárat... A lehallgatással nyert információkat gyakran úgy csorgatták vissza Szalai ismerőseihez – természetesen az ügynökök segítségével –, hogy azok azt higgyék, a (korábban) nagyra tartott tudós árulta el őket. Bevett módszer volt az előre megtervezett, hamis telefonos áthallás. A belügyesek a publikáció mellékletéhez csatolt az előbb már emlegetett 1959. májusi intézkedési terv szerint – mintha csak valami műszaki hiba történne – megvárják, amikor dr. Szabó Árpád, aki Szalaival és Méreivel is kapcsolatban áll, éppen telefonál, s ekkor bejátszanak a beszélgetésbe egy másik dialógust. Utóbbiban egy ismeretlen férfi és nő először egy teljesen ártalmatlan témáról beszél, majd néhány mondattal később egyikük „véletlenül” felhozza Méreiék ügyét, s megjegyzi: Szalai ügynök.
A 112-es védelmi lista, védett értelmiség
Egy 1959 januárjában készült jelentés szerint Szalai Mérei letartóztatása után végig attól tartott, hogy ő következik, őt is „kiadhatják”. Amikor az informátor rákérdezett erre a kiadatásra, a szociológus azt mondta: egyelőre még védi őt az ÁVH-val szemben a Politikai Bizottság, de nem tudni, meddig. Szalai elmondása szerint ugyanis készítettek egy olyan 112-es listát a szellemi élet kiemelkedő alakjairól, akiket csak a Politikai Bizottság hozzájárulásával tartóztathatott le az ÁVH. Szalai szerint korábban a PB egy-két tagja kifejezetten megüzente neki, hogy nem kell tartania semmitől, ám nem tudta, hogy meddig tart a védelem.
A legerősebb barátságot is tönkretették
Tény, hogy a rágalomhadjárat remekül működött, sikerült megmérgezni Szalaiék körét, s az ügynöki „játék” kimondottan szoros barátságokat is felemésztett. 1961-ben például egy Borisz fedőnevű ügynök azt jelenti: Horváth Zoltán nagyon haragszik Szalaira, és azt terjeszti róla, hogy „nagyon kell vele vigyázni, mert a BM embere, és az, hogy Szalai ilyen nyíltan és útszélien uszít a népi demokrácia ellen, szintén a BM kapcsolatával magyarázható”. Ez csak azért érdekes – és szomorú – mert Szalai gyermekei szerint Horváth és édesapjuk barátságát, „ezt a szoros szellemi-lelki összetartozást még az ÁVO legválogatottabb kínzásai sem voltak képesek megtörni” korábban. Az ügynökségnek aztán sikerült. „Talán kevés dolog fájhatott ennek a két embernek annyira, mint barátságuk megszakadása: de hát azokban a nehéz időkben mindenki mindenkiről elhihetett mindent” - írják Szalai Sándor szabálytalan „Önéletrajza” elé című publikációjukban (itt elolvasható). Maga az önéletrajz is kimondottan érdekes olvasmány – Szalai még 1956-ban vetette papírra, s részletesen beszámolt Rákosi börtönéről és az ÁVÓ kínzókamráiról is (itt elolvasható). A Lejáratás és bomlasztás tehát jól működött, a teljes publikáció is fent van a Hamvas Intézet honlapján. Érdemes végigböngészni...
Folytatása következik.
