A „jó Kádár” a forradalmárokról: Körmenetben kell őket kivégezni
Kevesellte a kivégzést és a büntetések számát Kádár János 1957-ben, nem sokkal azután, hogy amnesztiát ígért a forradalom hőseinek. Zinner Tibor 2002-ben megjelent, idén újra kiadásra kerülő műve, A kádári megtorlás rendszere bemutatja azt, hogyan építették fel Kádárék ügyészek, rendőrök, államvédelmisek, szovjet katonák, népbírák és vérbírók segítségével a megtorló-gépezetet. Leszámolunk a „jó Kádár” legendájával, a diktátor beszédeit, megjegyzéseit, tetteit felidézve.
KOVÁCS BÁLINT - PestiSrácok.hu
„A forradalomnak is voltak arcai és a megtorlásnak is voltak arcai. A 2016-os évfordulós évben ezekre az arcokra szeretnénk ráirányítani a figyelmet, miközben a megtorlás egész döntési és végrehajtási mechanizmusát is be kell mutatni” – mondta Kiss Réka történész, a kormány által életre hívott Nemzeti Emlékezet Bizottság elnöke nem is olyan régen a Magyar Hírlapnak. Lehet, hogy az elnök nem találkozott kollégája, Zinner Tibor jogtörténész 2002-es művével, amit már a megjelenése után röviddel elkapkodtak – s amelyet a Hamvas Intézet idén ismét kiad? Csakis erről lehet szó. Zinner ugyanis A kádári megtorlás rendszere című több mint négyszáz oldalas munkájában már tizenkét évvel ezelőtt részletesen feltárta, hogyan, milyen eszközökkel vezették le Kádárék 1956 novembere után a megtorlást, miként építették fel rendőrökből, ügyészekből, bírókból, népbírákból a megtorló-gépezetet.
Összeseperték a forradalom „faleveleit”
1956 novemberében járunk: Kádár János hazatért, az ország szétlőve, meggyalázva, a szovjet hadsereg inváziója befejeződött, néhány szabadságharcos tart már csak ki az országban, a Mecsekben vagy éppen Csepelen. Kádárék legfontosabb feladata a „rend” helyreállítása, s ehhez legfontosabb, elrettentő eszközük a megtorlás. Hogyan láttak „munkához”? Először, ahogyan maga a „jó Kádár” fogalmazott „összeseperték a falevelet”, azaz letartóztattak több mint harmincezer embert. Ehhez a feladathoz – a szovjet hatalom és hadsereg támogatásával – teljesen átalakították, „megreformálták” a forradalom alatt komoly vérveszteséget szenvedett rendőrséget, amelyből sokan kiléptek, mások „disszidáltak”. Az állomány feltöltéséhez jól jöttek az államvédelem sáros emberei, akiket egyszerűen áthelyeztek – ők szívesen elvégeztek a legmocskosabb munkákat is. Második lépésben átalakították, „megnevelték” az ügyészséget, „megreformálták” a bíróságot – sokan lemondtak, visszavonultak, mert nem akartak vérbírók lenni –, majd Dr. Frankensteinként megalkották a tökéletesen engedelmes, kézi vezérlésű népbíróságokat, amelyek mindig meghozták a diktatúrának megfelelő, tragikus ítéleteket.
Elvetemült diktátor: a „jó” Kádár igazi arca
Külön érdekes, tipikus és ijesztő Kádár János átalakulása. A diktátor – maga nevezte 1957-ben diktatúrának a rendszert – a forradalom leverése után, 1956 őszén még rettegett (jegyzőkönyvek tanúskodnak arról, hogy attól féltek, elsöprik őket), amnesztiát emlegetett, majd egyre bátrabb, véresszájúbb lett. Miután 1957 tavaszán Moszkvában szabad kezet kapott, már körmenetben akarta kivégezni a „horthystákat”. Talán felesleges felemlíteni, mennyire erős sokakban a gulyáskommunizmus iránt érzett nosztalgia, a „jó Kádár” és az „élhető kommunizmus” ábrándja. A kádári megtorlás rendszere bemutatja, hogyan örökítették át a „jó Kádárék” a forradalom leverése után Rákosiék rendszerét, átalakítva, de az elnyomás legfontosabb eszközeit, módszereit megőrizve. A kirakatpereket például nem kedvelték. Kádár szavait idézve láthatjuk, hogyan bánt ellenségeivel.
Kádár: Most a diktatúrán van a hangsúly
Kádár 1956. november 16-án az MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottságának ülésén (miután találkozott a kínai nagykövettel) már diktatúráról beszélt, túl puhának tartotta a rendőrséget – voltak, akiket le is váltott - : A kínaiak saját rendszerüket népi demokratikus diktatúrának nevezik, „amely tartalmában kifejezi a mi rendszerünk lényegét is: demokrácia a nép felé és diktatúra az ellenforradalom felé... Most, a jelenlegi helyzetben a diktatúrán van a hangsúly”. Majd később ugyanott: „A politikai rendőrség nagyon fontos dolog. Ezzel kapcsolatban olyan kifogás van – szerintem teljesen jogosan -, hogy a politikai rendőrségnek állandóan nekünk kell szólni, hogy valakit itt vagy ott le kell tartóztatni.... az a rendőrség a normális, amely mindenkit le akar tartóztatni. Ez egy hivatásérzés és tudat. Itt fordított helyzettel találkozunk, mindig mi szólunk, hogy ezt vagy azt le kell tartóztatni, bíróság elé kell állítani” (és ott halálra, esetleg ennyi és ennyi év börtönre ítélni – a szerk.).
Kádár: Egyetlen dolgozónak sem esik bántódása
Kádár a forradalom leverésekor még amnesztiát hirdetett, de jól tudjuk, ez csak csel volt, kártékony hazugság. 1956 november 26-án még nem volt magabiztos – nem kapott végleges megerősítést Moszkvától –, ezért a rádióban megint amnesztiáról beszélt: „Ismételten félreérthetetlenül kijelentem azt is: a kormány november 4-i felhívásában tett ünnepélyes ígéretét, mely szerint egyetlen dolgozónak sem esik bántódása amiatt, mert az október 23-án kezdődött tömegmegmozdulásokban részt vett”.
Kádár Moszkvában szabad kezet kapott
A diktátor Szovjetunióban tett látogatása után bátorodott fel, ezután már szó sem volt amnesztiáról, megbocsátásról. „Kádár keményebb hangvétele és agresszívebb fellépése mögött az 1957. márciusi moszkvai tárgyalások játszhattak főszerepet – írja erről Zinner Tibor. - Az ottani politikai vezetés, egyetértve a magyar delegáció tagjaival – miután „a falevélsöprés elég jól meg van szervezve” (tehát a BM állambiztonsági szerve szovjet közreműködéssel végrehajtotta a letartóztatásokat, illetve meghatározott személyeket, csoportokat őrizetbe vett) – elérkezettnek látta az időt a megtorlás igazságügyi eszközökkel történő lebonyolításához...”
Kádár: Körmenetben kell őket kivégezni
Kádár már 1957 április 2-án, az Ideiglenes Intéző Bizottság ülésén kimutatta foga fehérét: „Az országban aktivizálódtak, felléptek, hatalmat ragadtak a kezükbe horthysta katonatisztek, csendőrök stb. Ezeknek ügyét is komolyan kézbe kell venni, és nagyon tárgyalni nem is kell. Meg kell csinálni a népbíróságot, és ahol csak olyan, volt horthystákkal találkozunk, akik vették maguknak bátorságot és disznóságokat csináltak, körmenetben kell bíróság elé állítani, halálra ítélni és kivégezni. Ha ez nem történik meg, akkor a népnek nyugalma itt soha nem lesz. Ezeket az ítéleteket nem kell az újságba hozni”.
Kádár: Puhák az ítéletek, elvtársak
Kádár ugyanezen az ülésen visszahozta a színleg megtagadott Rákosi-kor módszereit, stílusát. Kevesellte a büntetéseket, lágyszívű bírókról értekezett: „Most is vannak olyanok, még a vizsgáló szerv emberei közt is, hogy például az írókkal kapcsolatban nem tudnak tárgyilagosak lenni, személyi befolyásuk alatt vannak – magyarázta. – A különböző bűncselekményeket elintézik 6-8 évi fegyházzal. Itt muszáj erősíteni. Már felmerül novemberben a gondolat, hogy létre kell hozni a népbíróságot, amely a legfontosabb államellenes bűnök tárgyalásával foglalkozna. Most meg kell újra nézni, hogy hányadán is állunk. Előfordult például, hogy Nezvál (Ferenc) elvtárs egy ilyen ügyben kiizzadt egy halálbüntetést, és a felső bíróságon megesett a szívük rajta, és büntetését átváltoztatták életfogytiglani börtönre. Össze kell szedni egy tucat ilyen ügyet... A falevélsöprés elég jól meg van szervezve, a dolognak ez a része működik, de a többi nem működik”. Mit lehet tenni Kádár elvtárs? Át kell alakítani a bíróságot, létre kell hozni a népbíróságokat, akik rohamtempóban dolgoznak, és mindig kiszámolják a megfelelő büntetést („Virág elvtárs, ez az ítélet!” – A tanú...). Részlet az ülés jegyzőkönyvéből: „Az Intéző Bizottság szükségesnek tartja az ellenforradalom maradványainak komolyabb és gyorsabb felszámolását. Megbízza Münnich és Biszku elvtársakat, hogy a népbírósági törvény, illetve meglévő büntetőszerveink segítségével jelentős felelősségre vonásokat eszközöljenek sajtónyilvánosság nélkül”.
Kétszázhuszonkilenc embert végeztek ki
Embertelen statisztikák, Kádár – sokak által elfeledett, tudatosan relativizált – bűne: Zinner Tibor kutatásai szerint „1956 novemberétől 1957. május 1-jéig 33704 főt vettek őrizetbe, közülük 14244 személy ügyét kivizsgálták, mert őket átadták az ügyészségnek. Így őrizetben tartottak még 14542 állampolgárt („Egyetlen dolgozónak sem esik bántódása”). Az ügyészségnek átadott és megvádolt személyek közül államellenes bűntett elkövetése miatt 1379 főt a bíróságok elítéltek. Internáltak 4500, rendőri felügyelet alá helyeztek 1500 személyt. Kétszázhuszonkilenc embert egyértelműen 1956 miatt végeztek ki, 16798 személyt börtönbüntetésre ítéltek. A népbíróságok felépítésével, munkájával, a tisztességes bírák, ügyészek lemondásával, a rendőrség átalakításával következő cikkünkben foglalkozunk.
