Groteszk: az egykor a KGB alá tartozó MÚOSZ-ban féltette a sajtószabadságot az amerikai diplomata

Nosztalgiázzunk mi is.

Mert – ha nem törtek meg, nem hajtottak fejet – még csak véletlenül sem kaphattak rendes állást. Ők a hősök, akiknek sokszor a nevét sem ismerjük. Ez volt az az időszak, amikor (a hatvanas évektől) a MÚOSZ székházában bújt meg a hírszerzés említett Press rezidentúrája, amelyet Szolnok Péter („Bakos”), majd Markotán Benedek szigorúan titkos tiszt vezetett. Szolnok maga is MÚOSZ-tag volt, gondolom, körülrajongták rendesen.

A külföldi tudósítókat, sajtóattasékat, Népszabadság- és MTI-tudósítókat mind a Press javasolta, és legalábbis társadalmi kapcsolatnak (vagy informátornak, Lenin-fiúk rajongónak, mint Árkusnak, ami nagyjából ugyanaz) kellett lenni ahhoz, hogy valaki megkapjon egy ilyen munkát. Ne tévedjünk: belföldön sem lehetett jobb a helyzet. Közben a szovjet KGB egyik fedőszervezete, a Nemzetközi Újságíró Szövetség (NÚSZ) budapesti és balatonszéplaki helyszíneken képezte a saját ügynökeit, Balatonszéplakon mások mellett ugye Apró Piroska is megfordult, aki aláírt jelentéssel jellemzett egy német újságírót. A KGB a NÚSZ-on keresztül természetesen a MÚOSZ-nak is utasításokat adott, erről bővebben a Nemzeti Emlékezet Bizottság kötetében olvashatunk. Szóval közvetve mindet a KGB irányította.

Szerencsére újságíró vagyok, és nem kötnek a történészek bilincsei, így használhatok jelzőket, nyugodtan leírhatom, hogy mennyire álságos ez az egész. Csak egy másik példa: amikor az egykori rettegett médiacézár, Siklósi a kétezres évek végén meghalt, a temetésén Balog János a MÚOSZ Örökös Tagok Testületének akkori elnöke és Németh Péter, a Népszava főszerkesztője (ki más?) búcsúztatta. Az idén eltávozott Balog így:

„Nem nosztalgia ez, hanem az emlékezés meghökkentő azonossága: hogy milyen főnök, micsoda vezérigazgató volt! Vezér? Ugyan! Egyszerű ember, de utánozhatatlan vezető, eszményi munkatárs”.

Ez az eszményi munkatárs volt az, aki a Kádár-diktatúrában a sajtót felügyelte (őt meg a hírszerzés, az állambiztonság, így végső soron Moszkva). Hadd idézzem Borvendég Zsuzsanna tanulmányát: „Siklósi Norbert politikai pályafutása az 1956-os forradalom után meredeken ívelt felfelé, ugyanis Kádár János őt bízta meg, hogy kormánybiztosként >rendet, akiknek a hatalom nem tudta megbocsájtani a forradalomban vállalt szerepüket.

A MÚOSZ teljes tagságát revízió alá vonták, amelynek következtében több mint nyolcszáz személyt kizártak a szövetség berkeiből, újságíróként viszont csak MÚOSZ-tag tudott elhelyezkedni.”

Nyolcszáz embert. Vajon hány vállalta közülük, hogy bárhogyan, akár ügynökként, de megalkuszik, elernyed, gerincet hajlít, visszatér? És akkor Siklósi és Szolnok elvtársak megsimogatták a fejét.

Tény1: a MÚOSZ azóta sem nézett szembe a múltjával, nem adott ki könyvet a saját valós történetéről, nem támogatta a kutatásokat, nem adta át a dokumentumait, leveleit, iratait történészeknek, hogy azok megírhassák, mi történt. Tény2: fogja magát az amerikai diplomata, félti a sajtószabadságot – teheti, nekem sem tetszik ez a tempó, ez a teljesen egészségtelen és visszatetsző „túlnyerés” és démonizáló ellenségképzés sem –, s hova megy?