Rajta kívül ott voltak későbbi főnökei,Bors Jenő és Erdős Péter a Magyar Hanglemezgyártó Vállalattól , és a Bulányi László–Bali György kettős az Országos Rendező Irodától is. Mások mellett persze az a Lendvai Ildikó is szónokolt, aki akkor még a KISZ KB Kulturális Osztályának vezetőjeként tüsténkedett. Boros így zárta a tudósítását: „Kiderülnek az információáramlási hibák. Bródy, Benkő, Erdős Péter, Presser tesz hozzá még ezt-azt. Barabás Jánosjózanul a feladatokról beszél. Hogy Isten malmai gyorsabban őröljenek; hogy legyen poplap (de kik írják?!), ahol a szakma megmérheti önmagát; hogy intézményekben és jogszabályokban a feltárt hibák alapján változtatások történjenek; hogy az értékszelekció hatékonyabb legyen, és mindenkinek tisztázódjék a helye a munka- megosztáson belül. Úgy legyen! Boros Lajos”. A tudósításból természetesen a legfontosabb dolgok maradtak ki. Amiket a megbizható Boros elvtárs természetesen kihagyott. Nem dalolunk mindenféléről! Az internetre most felkerült egy rövid részlet a „Rocktanácsról” a Semper Fidelis nevű blogra <itt megnézhető>. A felvételen először a kulturális miniszter-helyettes Tóth Dezső beszélt: „Nem lesz olyan dal, amelyik arról szól, hogy a Moszkva téren felszáll a villamosra az ellenőr, majd a dal végén ettől az ellenőrtől kérdezik meg, hogy az egész világra van-e bérlete. Nem lesz! <...> Bárhol elhangzik, a működési engedélyt bevonjuk!” – harsogta keményen. Tóth ezután nagyjából arról beszélt, hogy „most”, amikor végre kiegyeztek már majdnem mindenkivel a kultúra területén, akkor ezt – vagyis a közös hallgatást, kompromisszumot, árulást (ki-ki nevezze úgy, ahogy gondolja) – már senki se rúgja fel. Hasonló módszerekkel vették meg, zsarolták meg, hallgatatták el az írókat '56 után. Oszd meg és uralkodj... Ezután Tóth a jelenlévő zenészek segítségét kérte: „Bagatell dolog ez, belátom, a Művelődési Minisztérium soha az életben nem fog beleszólni: hogyan nevezzenek el egy együttest – írták a jegyzőkönyvben. – De azért mégis gondolják meg, jó ez maguknak? Miért hívják URH-nak az egyik együttest? Jó, talán meg lehet magyarázni a dolgot. S itt van a Bizottság. Biztos, hogy ezt is meg lehet magyarázni. De ha nekem egy órán át magyarázzák, én akkor is megmaradok amellett a normális emberi reflexió mellett, amelyik ezt az elnevezést összeköti azzal, amivel nagyon is összeköthető. (...) Tisztítsák meg a terepet ezektől a jelenségektől, illetve segítsenek megtisztítani.” A filmfelvételen Tóth után a befolyásos zenész-szövegíró, Bródy János következett, aki gyakorlatilag hitet tett a rezsim mellett. „Úgy érzem, és ezt minden itt jelenlevő nevében kijelenthetem, hogy nagyon határozottan szeretnénk attól a szótól elhatárolódni, hogy társadalom-ellenesek lennénk. És... Határozottan ebben a társadalomban élőknek érzett... és ehhez a társadalomhoz tartozónak tartjuk és érezzük magunkat. Ahogyan a Barabás elvtárs és Tóth elvtárs is megjegyezte, a malmok lassan őrölnek. Mi nem vagyunk társadalom-ellenesek, a leghalványabb formában sem.” De kik azok, akik igen? Ha minden igaz, a felvétel a Sok húron pendülnek című dokumentumfilmből való. A végső változatból sok minden kimaradt, nyilván kivágták. Például azt a részt, hogy Bródy kiktől határolta el magát. Idézzük a jegyzőkönyvből: „(...) Még mindig nem tudni pontosan, hol vannak e műfajnak a határai, s ennek a következménye az is, hogy ilyen szélsőséges jelenségekről szólt Tóth elvtárs. Itt hivatásos előadóművészi engedéllyel rendelkező zenészek ülnek, s a Tóth elvtárs által említett rossz példák alanyai nem tartoznak hozzánk. Sem az URH, sem az Orgazmus, sem a Bizottság. Utóbbi például képzőművészekből áll. Ök nem rendelkeznek hivatásos előadóművészi engedéllyel. Ha ez a műfaj megkapja a kellő elismerést, akkor az is kiderül majd, hogy ki vállalja a felelősséget. (...)”. Hát Bródy biztosan nem. Ő beszéde szerint nem közösködik a „rossz példák alanyaival”. Igaz, ekkora már kivívta magának a különböző előjogokat a Bródy-féle elit beat-társaság. Barátai, Koncz Zsuzsa és Zorán például beléptek az Országos Béketanácsba, Bródy pedig tagja lett a Zeneművészek Szövetsége elnökségének. Ő persze értelmesebb volt annál, hogy a nyolcvanas évek elején a Béketanácsban játssza a díszgalambot, de azért feltétlenül el kellett határolnia magát, magukat az igazi lázadóktól. A renitensektől, fekete bárányoktól, akiket ezúttal az alternatív zenekarokban talált meg a diktatúra. Bródy esetében ez az elhatárolódás azért is szomorú, mert valamikor (ellentétben említett társaival) a maga okos, lírai módján valóban lázadt a szövegeivel. És a tatai szónoklat időzítése sem mindegy: ne feledjük, ez volt az a boldog nyolcvanas évek, amikor a CPG-re letöltendőt mértek, a bandákat bomlasztották, a nekik nem tetsző punkokat pedig pszichiátriai kezelésre szállították. Igaz, az alternatív zenekarok ritkábban váltották ki a hatalom szélsőségesebb reakcióit. Tény, hogy a szakértők szerint ekkor, ennek a tatai Rocktanácsnak is köszönhetően szakadt ketté hivatalosan is a popszakma Magyarországon. Ez egy 2016-os kiállításon úgy jelent meg, hogy az „egymással szemben lévő falon láthatók a hivatalosan is elismert (tűrt, támogatott) zenészek hanglemezborítói és a tiltott formációk egyetemi klubokban megrendezett koncertjeit hirdető plakátok”. Nem túlzás kijelenteni, hogy Bródy kiemelt árokásó lett ebben a pillanatban. Emeljük ki a rendszereket és korszakokat összemosó emberek kedvéért: tette ezt a diktatúrában. Nem egy ilyen-olyan demokráciában, hanem egy az ellenségeivel kőkeményen leszámoló elnyomó rendszerben. A rezsim kiemelt, politikailag is elismert zenészeként. Bródy ezzel a hivatalos felszólalásával gyakorlatilag elárulta üldözött zenésztársait. Azokat az alternatív művészeket, akik amúgy is védtelenebbek voltak. Az pedig nagyon is jellemző ennek a popelitnek az akkori és rendszerváltozáson átívelő hatalmára, hogy nyilvánosan senki sem kérte számon ezért azóta sem. Fotó: Bródyék a Rocktanácson. Fortepan.hu, adományozó: Urbán Tamás
