Mire jók az ÁVH-s „újságírók” és a Mester Ákos-féle "szelepek"? – Propagandistáink még Csernobil után is az amerikaiakra mutogattak
„A Csernobiltől 130 kilométerre lévő Kijevben normális mederben folyik az élet” – írta a Kádár-diktatúra vezető propagandalapja, a Népszabadság májusban arról a katasztrófától, amely 35 éve megrengette a világot. Cikkünkben azt mutatjuk meg, hogyan hallgatta el, majd lódított a csernobili katasztrófáról az akkori sajtó. Feltűnik az ex-ÁVH-s Vajda Péter, aki szintén a Népszabadságban az amerikaiakat támadta, valamint az a Virág elvtárs, aki a Tájékoztatási Hivatal főosztályvezetőjeként a cenzúrát irányította. Ő volt az, aki nem sokkal később átült a Reform Kiadó élére, hogy cenzorból hirtelen reformer legyen. Kutatásomat márciusban megjelent könyvemből idézem.
Harmincöt évvel ezelőtt, 1986. április 26-án történt meg az a csernobili katasztrófa, amelynek hatását még ma is nyögi a világ. Már csak ezért is érdekes bemutatni, hogyan próbálta előbb elhallgatni, aztán meghamisítani a kádári sajtó az akkor történteket. Márciusban megjelent könyvemet éppen ezzel a történettel kezdtem, azért, mert a történtekben főszerepet játszó Virág András az egész kutatásomnak kiemelten fontos figurája volt. Aztán – ahogyan az egész könyvben – más szálak is összeértek. De kezdjük az elején.
Virág András 1985 januárjában lett a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatalának (TH) főosztályvezetője. A TH-t, vagyis a diktatúra „sajtófelügyelő szervét” még 1954-ben kezdték el megszervezni, és egészen a nyolcvanas évek végéig működött. Virág elvtárs egyik „nagy pillanata” másfél évvel a kinevezése után jött el, a csernobili katasztrófa idejében.
Az amerikai HBO remek sorozatának hála a történetet ma már az egész világ ismeri, ahogyan az is közismert, hogyan próbálta a szovjet vezetés eltussolni, elhallgatni. Az azonos című Csernobilben többször szóba kerül az a tragikomikus manipulálási kísérlet, amit a sugárzásmérőkkel műveltek. Ennek lényege az volt, hogy semmiképpen nem akarták elismerni az életveszélyes, azonnali intézkedéseket követelő magas értékeket. Kevesen tudják, hogy ez a Magyar Népköztársaságban is megtörtént, ahol szovjet mintára éppen Virág elvtárs játszotta az antihőst, a cenzort.
A 168 órára szabták a „hős” szerepét
A Mester Ákos vezette 168 óra című lap 1996-ban úgy gondolta, hogy megjelentet egy összeállítást a tizedik évfordulóra.
Nem célunk a hosszú cikket elemezni, de a célja nyilvánvaló volt: be akarták mutatni, milyen hősies küzdelmet folytattak az akkori tévések és rádiósok a hiteles tájékoztatásért. A „rosszfiú” szerepe ekkor már Virágnak jutott, hiszen ő képviselte a cenzort, a Tájékoztatási Hivatalt. De erről majd következő cikkünkben.
Röviden foglaljuk össze az előzményeket
Mester Ákosék foglalkozhattak az üggyel
„Közepesen nagy botrány tört ki” – mondta a baráti 168 órának már 1996-ban Réger Antal, aki a Politikai Adások Főszerkesztőségének (PAF) a vezetője volt akkoriban.
A „baráti” jelzőben semmi túlzás nincs, hiszen a lap főszerkesztője, az említett Mester Ákos szintén a PAF-nak dolgozott korábban, 1988-ban vezető szerkesztőként kapta meg a MÚOSZ Rózsa Ferenc-díját. Utóbbit az állambiztonsági, hálózati újságírók, rádiósok szinte mindegyike kiérdemelte. Ez az ő saját, belsős, bizalmi plecsnijük. A „rózsás” emberek társaságára azért fontos kitérnünk, hogy lássuk, ugyanarról a belső körről beszélünk, amely Csernobillal kapcsolatban is megírta a saját történetét, a saját változatát.
Fogjuk az amerikaiakra ezt is
Miután a rádiósok bedobták a tóba a követ, a másnapi lapokban – április 29-én – már nyilván megjelenhetett a hír, az Esti Hírlap még egy szakértőt is megkérdezett, aki igyekezett megnyugtatni a közvéleményt.
Májustól a Hírlap és a többi központilag irányított újság is egyre többet foglalkozott (foglalkozhatott) a témával, de a cikkek egyrészt kisebbítették a tragédia mértékét, másrészt Amerikát támadták.
A május 24-ei Népszabadság, a Kádár-rezsim vezető lapja két nagy cikket is lehozott. A tizedik oldalon közölt összeállításban (készítette a ma már természetesen a Népszavát boldogító Miklós Gábor) a következőket írták: ʼ
„Csernobil körül” <így a közcím>
„A hét vezető ʼatomhíreʼ már nem az ukrajnai Csernobillel kapcsolatos, hanem a nevadai sivataggal: itt hajtott végre ugyanis az Egyesült Államok újabb nukleáris fegyverkísérletet. A robbantás nem sokkal követte Gorbacsov főtitkár bejelentését arról, hogy a Szovjetunió önkéntesen és egyoldalúan meghosszabbítja augusztus hatodikáig a robbantási moratóriumot.”
Már ez a pár mondat árulkodó: egyrészt megtudta az olvasó, hogy Csernobil már nem vezető téma, másrészt azt is, hogy Amerika „már megint” robbantott. Lefordítva: Gorbacsov hiába próbált békülékeny lenni, a gonosz amerikaiak ismét beleköptek a levesbe. Az is sokatmondó, ahogyan folytatódott az írás:
„Koholt” következmények
„Ami viszont az ukrajnai atombalesetet illeti, szét kell választani azt, ami az erőműben történik, s a katasztrófa valódi és koholt nemzetközi következményeit. Az ukrajnai erőmű környékén – a szovjet sajtó rendszeres napi beszámolói szerint – továbbra is megfeszített munka folyik. Folyik a környék sugármentesítése.
A Csernobiltől 130 kilométerre lévő Kijevben normális mederben folyik az élet. Meggyőződhettek erről azok a Moszkvában akkreditált diplomaták is, akik a szovjet külügyminisztérium szervezésében az ukrán fővárosba utaztak, hogy ott tájékozódjanak a helyzetről.”
Értsd: lehet(ett) továbbmenni, nincs (nem volt) itt semmi látnivaló.
Az ÁVH-s Vajda Péter eligazítja a közvéleményt
A hetedik oldalon a pártlap oszlopos tagja, Vajda Péter írt féloldalas publicisztikát. Ugyanerről a témáról, ugyanezt üzenve.
Vajda még a zűrzavaros, hálózati magyar sajtótörténetet ismerve is elképesztő figura. A kétezres években derült ki, hogy az ÁVH-nál kezdte, de akkoriban már – a Gyurcsány-kormány alatt – a Nemzetbiztonsági Hivatal szóvivője volt. Több mint hetvenévesen. Korábban a hírszerzésnek dolgozott – álnéven bomlasztotta a nyugati emigrációt –, majd a Népszabadság washingtoni és moszkvai tudósítója volt.
Jellemtelenségéről sokat elárul, hogy még Paul Lendvaival, az ismert magyar származású újságíróval is sikerült összezördülnie. Lendvai – aki még fiatalon, Lendvai Pálként az ÁVH politikai munkatársa volt, majd politikai propagandista lett – sokáig együtt dolgozott Vajdával, mielőtt ellenségek lettek. 2007-ben éppen ő buktatta le a Der Standardban megjelent cikkében, ami után a szóvivő simán letagadta a nyilvánvalót: sikeres átvilágítására hivatkozott... <Korábbi cikkem itt olvasható.>
A gonosz amerikaiak a béke ellen
De most térjünk vissza Vajda 1986-os cikkére („Nixon mosolya, Karen könnyei”):
„A kulisszák mögötti titkosszolgálati manipulációknak a nagypolitikára gyakorolt hatásáról szót válthattam szovjet barátaimmal és kollégáimmal az elmúlt héten Moszkvában is. A Csernobilt követő második hét volt ez, és az, ami az atomerőműnél történt, nyilvánvalóan befolyásolta beszélgetéseinket.
Ami körükben a legnagyobb csalódást és megdöbbenést keltette: ezt a tragédiát némelyek arra használták ki, hogy új torlaszokat emeljenek egy úton, ahonnan még a régieket sem távolították el. Pedig Csernobil igazi tragédia volt: ilyen időszakban a részvétnek és a segíteni akarásnak kellene dominálni, ám nem mindenki tette ezt.” <…>
„Márpedig nemcsak radioaktív hullámok lehetnek kárt okozóak, hanem rádióhullámok is, a dezinformációkkal való környezetszennyezés sem éppen veszélytelen tevékenység: bizalmatlanságot kelt, félelmet, és a rettegés sosem ad jó tanácsot” – fejtegette később az egykori ÁVH-s újságíró, majd jött a konklúzió: „Nem nehéz megjósolni, hogy Csernobil fájdalmas leckéje nyomán az atomerőművek világszerte még biztonságosabbak lesznek. Ám ha a nukleáris fegyverek száma szaporodik, akkor összehasonlíthatatlanul nagyobb katasztrófák lehetősége is felsejlik, az Armageddoné is.”
Amikor Vajdáék már erősen békülnének
Ez már a béketábor hangja. Csernobil eszerint csak egy fájdalmas közös lecke, ami után szebb lesz a világ. Bár ekkor már 1986-ban járunk – és az élelmesebbek Nyugat felé tekintenek – Vajda elvtárs nem bírta ki, hogy bele ne tegyen egy marxista, tudattágító részletet:
„Moszkvában szovjet barátaimmal hallgattam végig Gorbacsov televíziós beszédét: azt, amely az igazi válaszok megadására, a hidegháborús. kísértések elkerülésére és az esztelenség trónfosztására hív fel. Kitapintható volt eközben az a felismerés: e drámai, ám minden hatásvadászattól mentes beszédben nemcsak a nemzetközi biztonság elveinek mélyén szántó újragondolása van ismét jelen, amely visszavezet a maximális biztonságra való törekvéstől az elégséges, vagy ésszerű biztonság lenini kategóriájához.”
Így jutottunk vissza ismét az „észszerű” Leninhez. Ebben a cikkben megírtam, hogy a nyolcvanas években már nem akarták beengedni a Fehér Házba az „amerikai tudósítót”. Az amerikaiak az Interpolon keresztül kértek információt Vajdáról, akiről a BM természetesen semmi hasznost nem közölt.>
De milyen szerepet játszott a 168 óra és Virág elvtárs a történetben? Ezzel folytatjuk.
