Október 23. és október 24. – A magyarok és a lengyelek nem értik, hogy a másik miért nem érti őket – Mező és Borvendég Lengyelországban
Borvendég Zsuzsa és Mező Gábor a lengyel fővárosban vett részt egy pódiumbeszélgetésen, Michal Przeperski történésszel, aki nem értette, hogy nálunk miért az 1956-os forradalom és szabadságharc a gondolkodásunk origója, és miért nem 1795. október 24., Lengyelország harmadik felosztása, amikor a kor nagyhatalmai (Oroszország, Németország és a Habsburg Birodalom) ideiglenesen felszámolták a hazájukat. Emellett a magyar privatizáció kapcsán sem értette, miért hívják az elkerülhetetlen magánosítást itthon „kiárusításnak”. Mező Gábor élménybeszámolója Varsóból.
A múlt héten két napot Varsóban töltött Borvendég és Mező a Wacław Felczak Lengyel–Magyar Együttműködési Intézet meghívására és szervezésében. A lengyel Michal Przeperski és Borvendég Zsuzsanna történészekkel a gazdasági átmentésről, a felemás rendszerváltásról és a privatizációról beszélgetett lapunk korábbi munkatársa. Mező elmondása szerint már-már vita zajlott: a lengyel kolléga sok mindent máshogyan látott, leginkább azt nem értette, miért látjuk végzetesnek a privatizációt, amikor az – leegyszerűsítve – elkerülhetetlen volt és jó.
Borvendég Zsuzsa bemutatta a privatizációt levezénylő elit történelmi hátterét, illetve azt az impexes hálózatot, amelynek komoly és valószínűleg egyetlen igazi szakértője Magyarországon. Mert minden, vagy nagyon sok minden ehhez a körhöz vezet. Mező pedig elmagyarázta, hogy a magyarországi privatizáció tulajdonképpen egyfajta „garázsvásár volt”.
Nem a „levegőbe dumáltunk”, tényekre, adatokra, megfogható számokra, megsemmisített iparágakra hivatkoztunk
– írja Mező, aki azt is hozzátette, hogy a lengyel barátainknak azért is érdemes megismerni ennek a hátterét, mert így talán jobban megértik, miért is örülnek sokan a „nemzeti oligarcháknak”, miért látják sokan jobbnak ezt, mint azt, ami a kilencvenes években, és főleg annak második felében történt.
Megérthetik azt, miért fontos számunkra az, ha valaki nem „kifelé”, a nyugati zsebekbe lapátolja azt a pénzt, amiért mi, vagy szüleink, honfitársaink dolgoztak meg. És, hogy egyáltalán milyen traumát jelentett Magyarországon a privatizáció. És milyen elhallgatott téma ma is
– tette hozzá. A tények pedig a következők: volt 12 cukorgyárunk, abból mind a tizenkettő külföldi tulajdonba került, ma egy működik, az is osztrák kézben van. Borvendég Zsuzsa pedig elmesélte – a közönség felvetésére –, hogyan került olasz kézbe az étolajgyártás, és hogyan vitték innen ki a gépeket fillérekért, hogy aztán Itáliából megvásárolhassuk a magyar napraforgómagból, magyar gépekkel, ott készült készterméket. És ehhez társultak az olyan végzetesnek tűnő csapások, amikor Horn Gyula bácsiék 1995-ben egy év alatt hat regionális áramszolgáltatót, öt gázszolgáltatót és számos fontos erőművet adtak el. Úgy, hogy ezek szinte mind német, olasz és francia állami tulajdonban álló vállalatokhoz kerültek.
Ez a döntés-sorozat olyan komoly nemzetbiztonsági kockázatot jelentett, amely – nálam – már büntetőjogi kategória lenne
– fogalmazott Mező, aki azt is elmondta Przeperski úrnak, hogy ha erősnek találják a „garázsvásár” vagy a „kiárusítás” tényleg kevéssé tudományos, inkább publicisztikai kifejezéseket, akkor mit szólnak ahhoz, hogy ezt a '95-ös húzást sokan hazaárulásnak tartjuk.
1795 vs. 1956
Egy idősebb lengyel hölgy megkereste Mező Gábort az előadás után, és jó magyarsággal azt mondta: mi, magyarok sokan nem értjük, hogy a lengyel lélekben máig traumaként él Lengyelország teljes eltűnése. És hogy nagyon sok minden – például az amerikaikkal szembeni, a magyarok számára már-már naivnak tűnő bizalom, akik az első világháború után segítettek „újra létrehozni” Lengyelországot – részben ebből ered. Ahogyan a lengyelek közül – folytatta az idősebb lengyel hölgy – azt nem értik sokan, hogy nekünk meg nagyon sok mindennek ötvenhat az origója. Például a nyugattal szembeni bizalmatlanságnak.
Most a világpolitika miatt éppen feszült a lengyel–magyar viszony, de nekünk azért kell dolgoznunk, hogy megmaradjon az, ami örök: a barátság. Ehhez kell a párbeszéd. És ehhez kell egymás megértése. A lengyelek szeretnek minket. Nem mindig értjük azt, akit szeretünk. De ha nem adjuk fel a szeretetünket, akkor előbb-utóbb csak eljutunk a teljesebb megértéshez
– zárta Mező Gábor az élménybeszámolóját.
