Borvendég Zsuzsanna sorozata: Régi szép idők, amikor még a kommunisták olvasták el a leveleinket és nem a nagy külföldi technológiai cégek
A diktatúra egyik ismérve a cenzúra. Általánosságban szoktuk emlegetni ezt a fogalmat, pedig rengeteg formája és módszere létezik az irodalmi művek betiltásától az újsághírek válogatásán át, a véleménynyilvánítás ellehetetlenítésén keresztül egészen a legintimebb magántitkok ellenőrzéséig. Kevesen tudják, de Tamáska Mária – Kádár János felesége – cenzorként működött a kommunista diktatúra kiépítésétől kezdve.
Eleinte leveleket bontogatott egy postán, később pedig már a Tájékoztatási Hivatal egyik osztályának vezetőjeként irányította az emigráns sajtó és irodalom ellenőrzését. Éber őrként figyelt arra, nehogy a jó proletárságot megfertőzzék a hanyatló kapitalizmusból érkező felforgató eszmék. Ezúttal nézzük meg, hogyan működött a korai években a levélellenőrzés, hogyan és milyen szempontok szerint bontogatta Kádár János élettársa a postai küldeményeket a negyvenes–ötvenes évek fordulóján!
Ököljogon
A háború idején működött Magyarországon cenzúra, ennek keretében a magánlevelezéseket is ellenőrizték, de ezt a jogkorlátozó tevékenységet nyíltan végezték, az ellenőrzött küldeményekre rányomták a cenzúrázva pecsétet. Miután Budapestről elvonult a front, a kommunisták egyből megszervezték a politikai rendőrségen belül a postai küldemények bontogatását, de ezt ekkor még nem tehették titokban, a koalíciós partnerek kizárásával. A 62-es postahivatalban (Teréz körút 51.) vertek tábort Péter Gábor emberei, a 72-es számú postahivatalban (Baross tér 11/c.) – az előző rendszer elhárításának levélellenőrző részlegén – pedig a Katonapolitikai Osztály, a hírhedt Katpol cenzorai olvasgatták a magánlevelezéseket, de mindkét helyen jelen voltak a polgári pártok képviselői is.
A nyilvánosság és a koalíciós együttműködés azonban nem jelentette azt, hogy a Magyar Kommunista Párt utasítására az ott dolgozó párttagok nem próbáltak partnereik háta mögött többletinformációhoz jutni: más pártok küldötteit következetesen kijátszották, és az általuk ellenőrzött leveleket visszatartották, majd az éjszaka folyamán saját maguk is átolvasták azokat. Az érdekesnek talált küldeményeket a kommunista párt tagjai igyekeztek a postáról kijuttatva, a többi párt háta mögött elszállítani Markó utcai központjukba, majd később a Csengery utcába, ahol kiértékelték, és többnyire megsemmisítették azokat. A kicsempészett küldeményeket futár vitte egy nagy bőröndben, tömegközlekedéssel, illetve gyalogosan, de soha nem bukott le, ugyanis korábban bokszoló volt, aki „nem adta volna meg könnyen magát” – olvashatjuk az egyik korabeli cenzor visszaemlékezésében.
A kommunista spicli nem spicli
A cenzúra 1945 novemberéig működött ebben a formában; ekkor a kommunista párt úgy döntött, hogy kizárólagosan kezébe veszi a levélellenőrzések irányítását. Bejelentették, hogy a háborús idők végeztével a levelek ellenőrzésére sincs már szükség, a koalíciós pártok delegáltjait szélnek eresztették. Utolsó munkanapjukon még egy búcsúestet rendeztek, amelynek befejezése után egy órával a kommunisták már újra a posta kis szobájában ültek, és immár nyugodtan végezhették a pártjuk által rájuk osztott feladatot, teljes konspirációban.
Farkas Vladimir 1946. október 1-jén került az ÁVO Operatív Technikai Alosztályára, és az ő emlékei szerint ekkor már mindkét említett postahivatal az Államvédelmi Osztályhoz tartozott. Körülbelül 30 fővel dolgozott ekkor a levélellenőrzés, igencsak kezdetleges módszerekkel. A leveleket még nem gőzöléssel bontották, hanem hegyes kis csontdarabot használtak a borítékok felnyitására. A módszer a szovjet tanácsadóktól származott. Tamáska Mária – aki ekkor Kádár János élettársa volt – is ezen az alosztályon dolgozott mint értékelő.
1945-ben már történtek kísérletek a vidéki levélellenőrzés beindítására is, de eredménytelenül. A vidéki osztályok beosztottjainak többsége idegenkedett a titkos cenzúrától, a levéltitok megsértésétől, így nehéz volt munkára és titoktartásra sarkallni őket. Hiába hívta fel a központ a figyelmüket a hálózatépítés szükségességére, a B-egyének (bizalmi egyének) beszervezésének fontosságára, voltak, akik számára ez egyet jelentett a rossz emlékű spiclirendszerrel. De „hála” a megfelelő nevelésnek, hamar átértékelődtek a nézőpontok. Tóth László egri rendőr visszaemlékezésében az olvasható, hogy a szovjet tanácsadók nyitották fel a szemét: „Ez nem spicliskedés, hanem felderítés” – mondták. Ez természetesen mindjárt máshogy hangzott! A népi demokrácia építését mégsem lehetett reakciós elemekre bízni, aknamunkájuk feltárásához pedig elengedhetetlen volt a magántitkok „felderítése”.
Lopni csak nagyban érdemes
A fejetlenség a legtalálóbb kifejezés arra, ami a levélellenőrzés menetét jellemezte az első években. A személyi kultusz kibontakozásával párhuzamosan a totális kontroll megszervezése elvárássá nőtt, de a feltételek kevésbé voltak adottak a megvalósításhoz. Mivel a napi levélforgalom több százezer küldeményre rúgott, ezeknek szisztematikus átvizsgálása szinte lehetetlen volt – de azért kísérletet tettek rá. A levelezések több hetes késéssel értek célba, ha egyáltalán eljutottak a címzetthez. Sok esetben annyira megrongálódott a levél a cenzori igyekezet közben, hogy kénytelenek voltak végképp kivonni azt a forgalomból. Egyes esetekben kémfilmekbe illő technikákat alkalmaztak annak érdekében, hogy a levelek eltűnése nehogy feltűnést keltsen olyan körökben, ahol ezt nem szerették volna. Ilyenkor a megrongálódott levelet profi hamisítókkal íratták újra, és igyekeztek a boríték formáját is megszólalásig hasonló kinézetűvé varázsolni az eredetihez, aztán az így gyártott ál-levelet engedték vissza a postaforgalomba.
Szinte megoldhatatlan problémát jelentett az ötvenes évek első felében, hogy a levélellenőrök döntő többsége iskolázatlan, sőt, akár funkcionális analfabéta volt, így képtelennek bizonyultak arra, hogy kiszűrjék a hatalom számára ellenségesnek tekinthető tartalmú irományokat. Az ellenőrzés hatékonysága ezáltal erősen megkérdőjeleződött, a probléma tényleges megoldása évekig húzódott.
Külön figyelmet fordítottak a külföldről érkező levelekre, ezeket az első években szinte kivétel nélkül mind felbontották. Ellenőrzésüket többnyire nem a postahivatalban végezték, hiszen jó eséllyel idegen nyelvű iratok is lehettek közöttük, amelynek értelmezéséhez speciális tudás szükségeltetett, vagyis ezeket beszállították az illetékes államvédelmi osztály székhelyére, majd továbbították őket azokra a részlegekre, ahol fordították, elemezték azokat. Gyorsan kellett dolgozniuk, kettő–hat óra állt rendelkezésére, hogy a kiemelt levelet visszajuttassák a postára. A rövid határidő szigorú betartása elengedhetetlen lett volna a konspiráció fenntartásához, ez azonban ritkán sikerült. A posta vezetői gyakran reklamáltak az államvédelemnél a jelentős késések miatt, sőt, külföldi képviseletek tettek hivatalos panaszt a levéltitok megsértéséért, mivel küldeményeik nem értek időben (vagy egyáltalán) célhoz. A panaszok jogosságát határozottan alátámasztja az az adat, amely szerint 1952-ben a napi nemzetközi levélforgalom 20–25 ezer darab volt, és ennek 70 százalékát elkobozták. Ennek következtében 1953 közepére a nemzetközi levelezés napi 5000 darabra csökkent.
Sok problémát okozott a levélellenőrzések során az „öntudat hiánya” is – ahogy az államvédelmi elemzés fogalmazott. Ezalatt természetesen a szocialista proletár öntudatát értették, akinek szemei előtt csak az „ügy” lebeg, amely elhomályosít minden egyebet, legyen az bármily csábító. A kommunizmus építése azonban megbicsaklott abban a pillanatban, amikor valamiféle érték volt a levelekben, csomagokban, hiszen ezeknek rendre lába kélt – kiderült: a proletár öntudatot továbbra is a lét, vagyis a megélhetés határozta meg. Voltak olyan ávós tisztek, akiknek látványosan javult az életkörülményük ilyen és ehhez hasonló forrásokból, de akik a ranglétra alsóbb fokán álltak, azok adott esetben internálótáborokban is végezhették a lopások miatt.
Magyar Fotó: Gere László
Halászás a magántitkok tengerében
Két alapvető formája volt a levélbontogatási módszertannak. Az egyiket hivatalosan tömegellenőrzésnek hívták, de a szakzsargonban csak halászást emlegettek. Miután ráébredtek, hogy a teljes levélforgalom ellenőrzése életszerűtlen és megvalósíthatatlan, véletlenszerűen „halásztak” a magántitkokban. Ültek a központi postahivatalban a belügyi alkalmazottak, és megérzésre emelték ki azokat a leveleket, amelyeket ellenőrzés alá vontak. Ha „kapás” volt, azokat rendre jelentették a feletteseknek, esetleg továbbították a gyanús küldeményt a központba.
A másik módszer a vonalas ellenőrzés volt. Létezett egy adatbázis, amelyben nyilvántartották azokat a neveket és címeket, akiket a politikai rendőrség megfigyelt, vagy akik után nyomoztak. Ezen személyek levelezését mindenképpen ki kellett emelni. Ugyancsak vonalasnak hívták azt az eljárást, amikor egyes régiókat vagy intézményeket vontak ellenőrzés alá. Ilyenkor ezekről a területekről érkező, vagy oda menő leveleket meghatározott időn keresztül szisztematikusan átolvasták, és úgynevezett hangulatjelentésekben számoltak be arról, hogy az adott településen vagy megyében mi foglalkoztatja az embereket, lehet-e számítani arra, hogy az elégedetlenség fokozódni fog, vannak-e ellenséges csoportosulások, amelyekre figyelni érdemes.
Idővel a vonalas ellenőrzés lett a meghatározó irány, az 1956 utáni években is ezt a technikát alkalmazták és finomították tovább. A hatvanas évek elejére meglepő profizmusra tett szert a cenzorok hada, de erről majd legközelebb.
Vezető kép: Budapest, 1956. február 21. A délelőtti műszakban dolgozik Farkas Pál, Absenger Tibor és Farkas Antal levélrendezők. A posta dolgozói a szakadatlan hóesésben erőt megfeszítve dolgoznak, hogy a csomagok és a küldemények időben eljussanak a címzettekhez. (72. Posta, Keleti pu.) Magyar Fotó: Gere László
