Borvendég Zsuzsanna sorozata: A cenzúra végül is aprómunka, jelentős erőforrásokat használtak fel rá
Magántitkaink rendkívül fontosak, de nemcsak nekünk. A Kádár-rendszer idején többszáz ellenőr dolgozott azon, hogy kifürkésszék véleményünket és nyugati kapcsolatainkat, megtudják, veszélyt jelentenek-e politikai nézeteink a fennálló hatalomra, és adott esetben információkat szerezzenek esetleges zsarolhatóságunkról.
Az ember már-már nosztalgiával gondol azokra az időkre, amikor ennek a „szakmának” még voltak fogásai, amikor még kellett egy kis „műértelem” a borítékok észrevétlen felgőzöléséhez, amikor a kézzel írott macskakaparásokból is ki kellett hámozni az érdemi mondanivalót, amikor szinte már művészi gonddal gyártották a hamisítványokat a dekonspiráció elkerülésének érdekében. Ma már Big Tech cégek a mesterséges intelligencia (az új Nagy Testvér) segítségével szűrik, manipulálják digitális üzeneteinket, fogyasztói profilokat készítenek rólunk titokban, miközben egyáltalán nem érdekli őket véleményünk, politikai meggyőződésünk. Bástya elvtárs már szart sem ér. Nekik csak vásárlásra programozott gépek vagyunk. Nem akarják aktákba írni, miről álmodozunk, hanem ők kódolják belénk vágyainkat. Szép új világ! Még jó, hogy legyőztük a kommunista diktatúrát és kiharcoltuk a szabadságot...
Ehhez az automatizált és teljesen elidegenített mechanizmushoz képest a legvidámabbnak nevezett barakkban még odafigyeltek ránk, tényezők voltunk a cenzorok számára. (Figyelem! Senki ne értse félre, nem kívánom vissza az elvtársakat, csak ironizálok kicsit saját nyomorunkon.)
Teljesíthetetlen feladatok
1956 után kétszázezer honfitársunk választott új hazát magának; ez együtt járt azzal, hogy irdatlan számban megnövekedett a napi levélforgalom. Október napjaiban a politikai rendőrség demoralizálódott, az állományt szélnek eresztették, és bár rekordsebességgel kezdődött meg a párt öklének hadrendbe állítása, nem a levélellenőrzés visszaállítása volt a legsürgetőbb feladat számukra. Kevés volt az ember, de a régi cenzori helyiségek sem voltak használható állapotban. A forradalom idején a népharag feldúlta azokat az objektumokat, amelyekről tudták, hogy a gyűlölt ÁVH titkos állomásai, így a postahivatalok levélbontogató szobái és az ott tárolt eszközök is megsemmisültek. Közben az elmenekült rokonok és barátok zúdították haza a küldeményeket, aggódtak az itthon maradottakért, a régebbi emigránsok pedig csomagokban küldték szeretteiknek az élelmet, közszükségleti cikkeket és más segélyeket. Átmeneti zavar lépett fel a rendszerben, ezt a levéltömeget képtelenek voltak kontroll alatt tartani.
Kádár János azonban nem késlekedhetett hatalmának stabilizálásával; a megtolások megindításával egyre fontosabbá vált, hogy a cenzorok is visszataláljanak feladataikhoz, hiszen gyűjteni kellett a bizonyítékokat a szabadságharcosok ellen. Nagyjából másfél évre volt szükség ahhoz, hogy a szükséges számú embert, kb. 200 főt a feladatra állítsanak. A megtorlások levezénylése szükségszerűen igényelte a levélellenőrök munkáját, de a „rendteremtés” lezárulta után – vagy ahogy némi engedékenységgel szoktuk hívni: a konszolidáció időszakában – sem jelentéktelenedett el a magántitkok kifürkészésének szerepe. Sőt, ekkor finomodott csak igazán a módszer!
Keményvonalas módszerek
Az előző héten már olvashattak arról, mi volt a vonalas ellenőrzés lényege. Nem törekedtek arra, hogy minden küldeményt felbontsanak, hanem meghatározott szempontok szerint szelektáltak a levelek között. A Kádár-rendszer idején ez a mód vált általánossá, a megnövekedett levélforgalmat nem is lehetett volna teljes egészében átolvasni, de nem is lett volna értelme. Miképpen működött? A postaládák ürítését a posta munkatársai végezték, és csak a postahivatalokban kerültek a küldemények a hatóság kezére. Konkrét nyomozások során természetesen előfordult, hogy már a postaládákat is megfigyelés alatt tartották, sőt, ilyenkor a könnyebb azonosíthatóság kedvéért egy-két óránként papírlapokat dobtak a civil ruhás rendőrök a levélszekrényekbe az időpont és a helyszín megjelölésével, ezáltal könnyebben lehetett azonosítani később a levél feladásának körülményeit.
A külföldi levelezések közül azokra az országokra koncentráltak, ahol jelentős emigráció élt, illetve aktív titkosszolgálati tevékenységet feltételeztek részükről: Olaszország, Svájc, Svédország, Franciaország, Anglia, az USA, Ausztria és az NSZK vált megfigyelési területté. Alkalomszerűen más országokra is kiterjeszthették a figyelést ideiglenesen, de többnyire elmondható, hogy az egyéb országokkal folytatott levelezések bontatlanul mehettek tovább, kivéve természetesen a figyelés alatt tartott személyek levelezését.
A szemfüles és „nehézsúlyú” levelezők kitapasztalták a cenzúra működését, és kijátszották a rendszert. Előfordult, hogy a megfigyelés alatt tartott célországból indított levél hosszabb utat tett meg, mielőtt Magyarországra ért: ismerős hálózatokon keresztül eljutott olyan államba, amely nem állt célkeresztben és végül innen adták fel a tényleges címzettnek. Mindez visszafele is működött. Mivel az ellenséges hírszerzők folyamatosan szerezték az információkat a posta működéséről – és néhány állambiztonsági tiszt is megszökött, akik részletesen beszámoltak az általuk ismert módszerekről –, akár a kémadatokat tartalmazó küldemények is átcsúszhattak a rendszeren.
Mindegyik országra külön ember vagy csoport volt ráállítva, akik az olvasott levelekről naplót vezettek. Ezek alapján havonta-kéthavonta jelentést készítettek feletteseik számára. Külön figyelmet kellett szentelni a disszidálási csatornák felderítésére, a kinti életkörülményekre, a hírszerzést és elhárítást érintő információkra. Ezeknél a küldeményeknél nem volt minden esetben cél az érintett személyek felderítése, pusztán a levél tartalma számított, ennek ellenére az első levél megjelenésekor kartont állítottak ki írójáról, és írásminta beszerzése gyanánt lefényképezték a levelet. Minden kiemelt levél ellenőrzésekor figyelni kellett az esetleges titkosírás vagy rejtjeles üzenet felfedezésére. Ennek kapcsán az olvasással megbízott csoportok külön oktatásban részesültek. Észre kellett venni, ha a sorok elhelyezkedése különös, ha a sorok között kaparások látszottak, a betűk elmosódottak voltak, de figyelni kellett az esetleges szagokra is. Miniatűr üzeneteket (mikrogammákat) kellett keresni a borítékokon és a bélyegeken, de ami talán a legnehezebb lehetett a képzetlen ellenőrök számára, hogy kódok vagy rejtjelek felismerését is elvárták tőlük. Ezek pedig mindenképpen képzettséget igényeltek, hiszen különböző szórejtvények, kifejezések, szóismétlések, utalások felismeréséhez alapműveltség szükséges.
Az emberek igyekeztek megbizonyosodni arról, hogy levelük érintetlenül került el a címzetthez, ezzel nehezítve a levélellenőrzők munkáját. Dupla borítékolást alkalmaztak, cérnaszállal fűzték össze a papírokat, celofánszalaggal megerősítették a boríték leragasztott részét, vagy akár viasszal lepecsételték azt. Ilyen esetekben bizony gyakrabban előfordult, hogy felnyitás közben megsérült a boríték, de a kémelhárítás egy speciális részlege a cenzorok segítségére sietett, és kicserélték az elrontott borítékot egy hamisítottra, de akár még a leveleket is újraírták. A figyeltetett személyek levelezése bontatlanul került a központba, azokat az Izabella utcai technikai alosztályon bontották fel. Ellenőrzés után a leveleket továbbengedték, visszatartották vagy elkobozták. Ez utóbbira akkor került sor, ha tartalma az akkori politikai elit vagy a társadalmi rend ellen komoly izgatásnak minősült, vagy egész egyszerűen a levél annyira sérült az eljárás során, hogy visszaengedni nem lehetett a lebukás veszélye nélkül.
Offline világ
A levélellenőrző részleg egy saját kartotékrendszert épített ki, amely a hatvanas évekre mérvadó segédanyaggá vált a többi operatív osztály számára is. Minden megfigyelt személyről kartont vezettek, függetlenül attól, hogy az operatív nyilvántartásban szerepelt-e az illető vagy sem. Gyűjtötték az ellenségesnek nyilvánított írásos anyagokat, amelyeknek mintapéldányait vagy fényképmásolatát írásképrendszerekbe sorolva őrizték. Ezen belül külön-külön csoportosítva megtalálhatóak voltak a kézzel vagy géppel készült írások, figyelembe véve az írás típusát is (pl. torzított írás, nyomtatott betűs írás, folyóírás stb.). Először az azonos kézzel, illetve géppel írt írásokat sorolták közös helyre, majd kialakítottak egy tartalmi nyilvántartást is, amelyben az anyagokat mondanivalójuk és néhány speciális jellegzetességük alapján rendszerezték. Az írásnyilvántartó sikerét mutatja, hogy a központ mintájára minden megye elkészítette saját rendszerét, begyűjtve az ott előkerült röpiratokat, ellenséges tartalmú leveleket. A rendszer bővítése során mintát vettek a hivatalokban, munkahelyeken fellelhető írógépekről, sokszorosítókról, írásmintát rögzítettek a hatóság látókörébe került személyektől, és nyilvántartásba vették azok esetleges írógépét is.
A felderítés érdekében a hatóság összeállított úgynevezett köröző noteszeket, amelyek az általuk „notórius ellenséges levélíróknak” titulált személyek írásképmintáit tartalmazták. Amennyiben ismeretlen írást kellett azonosítaniuk, mintákat gyűjtöttek. Ehhez rengeteg lehetőség állt rendelkezésükre, kezdve a sort a Központi Lakcímnyilvántartóval, a honvéd kiegészítő parancsnokságokkal, folytatva a levéltárakkal, munkahelyekkel, iskolákkal, helyi tanácsokkal, nyugdíjintézetekkel, ahonnan igazán gyorsan lehetett írásmintát beszerezni. Mindezek alapján feltételezhető, hogy hatalmas adatbázis állhatott az államvédelem rendelkezésére, amely folyamatosan frissítésre szorult, hiszen az évek múlásával az ember kézírása változik, a technológia fejlődésével pedig újabb és újabb írógépek jelentek meg a forgalomban.
Ennyiből is látható, hogy irdatlan mennyiségű adatot tárolhattak, de az információk visszakereshetőségének módszertana is lenyűgöző lehetett. A hetvenes évekre odáig jutottak, hogy egy-egy névtelen levél, vagy valamilyen sokszorosítási eljárással készített röplap írásképe alapján igen gyakran megtalálták az „elkövetőt”. Ehhez képest ma elég lenyomozni az IP-címeket, vagy közösségi elvekre hivatkozva korlátozni a kommunikációs csatornákat. Lehet, vissza kellene térnünk az offline világba?
Vezető kép: Budapest, 1983. április 15. Kézzel válogatják szét a leveleket a postások a budapesti 72-es, Keleti pályaudvaron lévő postahivatalban, ahová az ország minden részéből óránként érkeznek a küldemények. MTI Fotó: E. Várkonyi Péter
