Borvendég Zsuzsanna sorozata: 1989-ben egy új, magyarellenes, kommunista "kisantant" létrejötte is reális lehetőség volt

Ha azt gondolják, hogy Németország akkora örömmel várta saját véreit, mint néhány évtizeddel később az illegális migránsokat, tévednek.

Román agresszió

Nemcsak a társadalmat, de a pártvezetést és a kormánytagok többségét is a belpolitikai események foglalták le 1989 nyarán, a keletnémetek egyre nagyobb számban való megjelenése a külügyi tárcán kívül nem kapott különösebb figyelmet július végéig. A menekültkérdésre és a határbontás következményeire ekkor még sokkal inkább a keleti fenyegetés figyelmeztetett, hiszen a román hatóságok a magyar–osztrák határ védelmi vonalának felszámolására válaszul kerítésépítésbe kezdtek a magyar–román határon, a fegyverhasználat mindennapossá vált, halálos áldozatokat követelt.

Ráadásul olyan hírek kezdtek szállingózni, hogy román csapatösszevonások történnek a gúnyhatár közelében. A szovjet fegyveres beavatkozás rémét lassan-lassan felváltotta a román támadás lehetőségével való szembenézés. A nyár folyamán a bukaresti magyar nagykövetség több esetben adott jelzést román katonai előkészületekről, szeptember elején már a magyar hírszerzés mélységi felderítői is megerősítették a nyugtalanító csapatmozgásokat az észak-erdélyi magyar városok közelében. Ráadásul arról is hírek érkeztek, hogy az ottani állambiztonság, a Securitate emberei a menekültek közé vegyültek. Az ide érkező román hírszerzők feladata a magyar katonai erők feltérképezése és a menekültügyi eljárások megismerése volt.

Ceaușescu megpróbálkozott azzal is, hogy a szovjet pártfőtitkárt a magyarok ellen hangolja és a maga oldalára állítsa, de nem járt sikerrel. 1989. július 7. és 8. között Bukarestben ült össze a Varsói Szerződés politikai tanácskozó testülete. A megbeszélésen a román és a bolgár pártvezető is felhozta a számukra nyugtalanító magyar eseményeket, Gorbacsov azonban hallgatott. A tanácskozás után Ceaușescu levélben vádolta meg Magyarországot a szovjet vezető előtt azzal, hogy letért a proletár internacionalizmus útjáról, de Gorbacsov – Németh Miklós visszaemlékezése szerint – továbbküldte a levelet Budapestre, ezzel a határozott gesztussal fejezve ki, kinek a pártján is áll valójában.

Nemzetközi ellenállás

Szovjet részről ez a sokadik megerősítés volt már az év során arra vonatkozóan, hogy nem fognak erőszakkal beavatkozni az ország belügyeibe, mégsem gondolhatta magát teljes biztonságban a magyar kormány. Legalábbis erre utal Németh Miklós későbbi nyilatkozata, amelyben azt állította, hogy a Páneurópai Piknik megrendezése egyfajta teszt volt a hivatalos határnyitás előtt annak egyértelműsítésére, hogy valóban nem kell retorzióra számítani a Varsói Szerződés tagállamai részéről. Ez az állítás azt sugallja, hogy a piknik ötlete „felülről” érkezett, holott egyértelműen civil kezdeményezésről volt szó. Az azonban nagyon valószínű, hogy a kormány valóban fel kívánta használni a tervezett pikniket arra, hogy megfigyelhesse az ortodox kommunista „testvérországok” reakcióit. Románián és az NDK-n kívül Csehszlovákia sem nézte jó szemmel a vasfüggöny lebontását, az ország gyűrűbe volt zárva, és hiába bízhatott a magyar vezetés Gorbacsov passzív támogatásában, abban nem lehetett biztos, hogy egy váratlan puccsal esetleg nem távolítják el a moszkvai vezetőt a pozíciójából, és nem következik be visszarendeződés.

Történelmi tapasztalatunk, hogy a kisantant országait a nagyhatalmak mindig Magyarország ellenében segítették, és 1989 tavaszán–nyarán különösen látszott, hogy kevesen érdekeltek abban, hogy elősegítsék az esetleges német újraegyesítést. Mind a francia, mind az angol kormány tartott az egységes Németország újbóli megszületésétől, úgy ítélték meg, hogy a status quo fenntartása az érdekük. Félő volt, hogy egy fegyveres konfliktus esetén, amelyben a szocialista országok ellenünk fordulnak, a két meghatározó európai állam, ha burkoltan is, de az ellenfeleinket fogja (újra) támogatni. Rengeteg nyitott kérdés és fenyegető lehetőség árnyalta tehát a határnyitás folyamatát.

Emberség kontra politikai korrektség

A nyári szünet beköszöntével egyre nagyobb számban jelentek meg a keletnémet turisták az országban, akik eleinte abban a hiszemben érkeztek, hogy a zöld határon akadály nélkül át tudnak kelni. A hazai vezetés titkosszolgálati segítséggel is megpróbálta terjeszteni a határőrizet megerősítéséről szóló híreket, de a várt hatás elmaradt: a menekültáradat nem szűnt meg. Az ide érkezők úgy döntöttek, ha Ausztriába jutni nem is tudnak egykönnyen, inkább kivárnak, de semmiképpen nem térnek vissza a kommunista NDK-ba. Reményeiket megerősítette, hogy június 12-én életbe léptek a Genfi konvenció normái, amelynek értelmében nem tehette meg Magyarország, hogy akaratuk ellenére visszatoloncolja a keletnémeteket hazájukba. László Jenő, az igazságügyminiszter helyettese így foglalta össze az előálló új jogi helyzetet:

Az érvénybe lépő nemzetközi egyezmény, amely elsősorban a Romániából érkező menekültek problémáját volt hivatva kezelni, rendkívül kényes diplomáciai helyzetet teremtett Kelet-Németországgal szemben. A két ország között két bilaterális egyezmény volt hivatva rendezni a másik fél állampolgáraival szembeni eljárást. Az 1963-ban kötött, állambiztonsági szervek között létrejött megállapodás értelmében a magyar hatóságok kötelesek voltak felderíteni és megakadályozni a keletnémetek illegális határátlépési kísérleteit, 1969-ben pedig a két ország kormányai kötöttek egy kölcsönös szerződést arra vonatkozóan, hogy megakadályozzák a másik állam polgárait abban, hogy hivatalos engedély nélkül egy harmadik országba távozzanak.

A nemzetközi norma a jogszabályi hierarchiában magasabb szinten állt, így Magyarországra nézve a genfi konvenció betartása volt kötelező érvényű, azonban a diplomáciai konfliktus a két ország között elkerülhetetlenné vált. A Németh-kormánynak körültekintően kellett eljárnia: menekült státuszt a keletnémeteknek nem adhatott, hiszen rájuk nem lehetett érvényesíteni azt a kitételt, amit az erdélyi magyarok estében alkalmazhattak, nevezetesen, hogy etnikai üldöztetés éri őket. A politikai menedékjog elismerésével pedig megbélyegeztek volna egy másik szocialista országot, amelynek következményeit szintén nem merte még felvállalni a hazai kormányzat. Az egyetlen járható út a családegyesítésre való hivatkozás maradt, vagyis, ha igazolni tudták a kérelmezők, hogy az NSZK területén közeli hozzátartozójuk él, erre hivatkozva érvényesíthették velük szemben a menekültügyi egyezményt.

Szemben a Stasival

A magyar kormány augusztus elejéig meglehetősen ellentmondásosan kezelte a keletnémetek ügyét, ami részben azzal is magyarázható, hogy valójában az egész probléma a két Németország ügye volt, Magyarország úgy került bele, mint Pilátus a Credóba. Az ország egyensúlyozó politikája a két világrend között meghasonlott helyzetet teremtett. Az NSZK már jó ideje igazodási pont volt a magyar párt- és kormányvezetés számára, a gazdasági kapcsolatok megrendülését nem kockáztathatták volna az ország pénzügyi veszélyeztetése nélkül, azonban hazánk még mindig a szovjet érdekszféra szövetségi rendszerébe tartozott, teljes nyíltsággal tehát nem szállhattak szembe az NDK-val sem.

Ez a fajta bizonytalanság jól megfigyelhető a határsértőkkel szembeni eljárás lefolytatásában is. A keletnémetekkel kötött megállapodás értelmében az illegális határátlépőket kiadatási fogságba kellett venni, útlevelükbe be kellett pecsételni a határsértés tényét, majd, ha egy nagyobb csoport összegyűlt, a biztonsági szervek a repülőtérre szállították őket, és kitoloncolták az országból. 1989. június 9-én Hans-Dietrich Genscher nyugatnémet külügyminiszter Magyarországra érkezett, azzal a kéréssel, hogy a magyar hatóságok a továbbiakban hagyjanak fel azzal a gyakorlattal, hogy az elfogott keletnémet polgárokat kitoloncolják, vagy akár terhelő adatokat pecsételnek az útleveleikbe.

Horn Gyula ígéretet tett arra, hogy intézkedik az ügyben, és a három nappal később életbe lépő menekültügyi konvenció értelmében ezt meg is kellett tennie, ugyanakkor a gyakorlati megvalósítás nem volt zökkenőmentes. Még augusztus elejéről is rendelkezünk adatokkal arról, hogy a magyar hatóságok kiadtak az NDK-nak menekülteket, de nyilván ekkor már csak elszórt esetekről lehetett szó. Magyarország közölte a keletnémet biztonsági szervekkel, hogy megváltoztatja a menekülőkkel szembeni eljárási gyakorlatot, és csak a harmadik próbálkozás után veszik őrizetbe őket. Mivel egyre ritkábban pecsételték a határsértés tényét az útlevélbe, ehelyett egy betétlapot adtak, amit minden további nélkül meg lehetett semmisíteni, így gyakorlatilag az új rendszer azt jelentette, hogy megszüntetik a kiadatást.

A keletnémet „turisták” tömege egyre nagyobb lett, és a helyzetet a kormányzat láthatóan nem tudta kezelni. A népnemzeti ellenzék kezdeményezésére azonban megszületett a Páneurópai Piknik ötlete. Innen folytatjuk!

Vezető kép: Budapest, 1989. június 11. A Varsói Szerződés Politikai Tanácskozó Testületének ülésén résztvevő politikusok csoportképe: (b-j) Todor Zsivkov, a Bolgár Kommunista Párt Központi Bizottságának fõtitkára, az Államtanács elnöke; Nicolae Ceausescu, a Román Kommunista Párt főtitkára, köztársasági elnök; Gustav Husák, Csehszlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságának főtitkára, köztársasági elnök; Mihail Gorbacsov, a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottsága főtitkára; Kádár János, a Magyar Szocialista Munkáspárt főtitkára; Wojciech Jaruzelski, a Lengyel Egyesült Munkáspárt Központi Bizottságának első titkára, az Államtanács elnöke és Erich Honecker, a Német Szocialista Egységpárt KB főtitkára, az Államtanács elnöke. MTI Fotó: Soós Lajos