Éljen a Magyar Honvédség!
„Gyűlölöm a háborút, de szeretem a katonákat.” Max Yarro
Voltam sorkatona, tehát tudom, hogy mit utálok. De a háború és a katonaság szembeni ellenérzéseim nem jelentik azt, hogy nem akarom megvédeni a hazámat. Ha valaki kicsit is pátoszosnak érzi ezt (és a címet), az pontosan lemérheti a liberalizmus rombolásának méreteit. Hogyan is várhatnánk el bárkitől, hogy magyar katona legyen, ha nem adjuk meg neki ezért azt a tiszteletet és azt a megbecsülést, amit ez a hivatás megérdemel.
Ma a magyar honvédek (és természetesen a rendőreink), nevüknek megfelelően,
a déli határon azt teszik, ami feladatuk, védik a magyar államhatárt,
szakmailag határőrizeti tevékenységet végeznek. Nem könnyű szolgálat ez, sokkal közelebb van a frontszolgálathoz, mint azt szeretnénk. Attól tartok fiataljaink és liberálisaink soha életükben nem voltak annyira megterhelve, egyetlen napra sem, mint amennyire hetekig-hónapokig a határőreink. A kormányzatnak mindent meg kell tennie a jelenlegi külpolitikai helyzetben, amely tartósnak ígérkezik, hogy
katonák és rendőrök terhelése az elfogadható szintre csökkenjen, illetve a Honvédség rendelkezzen tartalékokkal arra az esetre, ha a helyzet tovább romlik.
Akár 20-30 ezer főre is nőhet a folyamatosan bevetésen lévő katonák száma, ha bármelyik rosszabb forgatókönyv megvalósul. Felvetődött az a lehetőség, hogy
az állami közmunkarendszerben huzamosabb ideje bent levő személyek számára felkínálják a hivatásos katonaként történő munkavégzés lehetőségét.
Természetesen fizikai és pszichológiai alkalmasság esetén. Ez a hivatás nemcsak az anyagi helyzet javulását jelentheti sok ember számára, hanem egy olyan hosszú folyamat kezdetét is, aminek végén a katonáskodás visszakerül a szükséges, becsületes foglalkozások és hivatások közé és sok nehéz sorsú ember számára teszi lehetővé, hogy stabilizálja helyét a társadalomban. Természetesen a hazaárulók az ISIS hazai ügynökei, ellenzéki orgánumok és politikusok azonnali hatállyal nem mulasztották el közhírré tenni, hogy a kormány elveszi azok segélyét, akik nem állnak be katonának. A maguk cizellált módján kifejezték, hogy a hadsereg erőszakosan fog rekrutálni, katonai egységek fogják járni a romkocsmákat és rabláncon hurcolják majd a pacifista transzfiúkat és transzlányokat a táborokba, hogy aztán az ártatlan menekültek legyilkolására képes agyatlan zombikká képezzék át őket.
A magyar társadalom tulajdonképpen kitaszította magából az erőszakszervezeteket.
1945 után ugyanis a kommunisták olyan mértékben kompromittálták ezeket, hogy becsületes ember csak pironkodva említhette meg egy jobb társaságban (természetszerűleg nem a pártüdülő társalgójára gondolunk Apró Piroskával), hogy ő rendőr, határőrtiszt, vagy katona. A demokrácia sem igyekezett helyrehozni ezt a hibát.
Pedig egy normális társadalomban a hadsereg és a rendőrség nagyon erősen összenő a társadalommal, annak alapvető fundamentuma.
Címeres baromság a ma oly divatos liberális közhely az erőszakszervezetek civil kontrolljáról. Ezen általában azt értik, hogy egy minimum biszexuális bevándorlónő a hadügyminiszter, környezetvédelmi érdeklődéssel, aki fő feladatának azt tekinti, hogy a hímnemű (és heteroszexuális) katonák tesztoszterontúltengéseit kasztrálással kezelje. A parlament és a politikusok kontrollja (érdekes módon az előbbiektől függetlenül) meg azt jelenti, hogy katonai dolgokban szintén járatlan senkik akarják kiélni a hadvezéri képességeiket általában kisebb államokon, vagy ha a saját országuk is kicsi, akkor valamelyik nagyhatalom csatlósaként. Pedig mi, állampolgárok, normális emberek vagyunk benne a honvédségben és a rendőrségben, nekünk kellene azt emberivé, bajtársiassá és hatékonnyá tenni.
