A szokásos heti iskolai tömegmészárlás az USA-ban (17 halott)

Az USA ugyebár egy társadalmi kísérlet, a népek nagy olvasztótégelye. Ezt az olvasztást az első percektől kezdve mindenféle robbanások kísérik, de a johnson-i „nagy társadalom” óta ezek a problémák egyre nagyobbak, a liberalizmus ideológiai győzelme óta pedig az amerikai társadalom megszűnése figyelhető meg.

Amerika az ötvenes évekig csak az európai fehér embereket óhajtotta integrálni az amerikai álomba, a feketéket és az indiánokat, meg senki mást nem. Azon is mélyen el lehet gondolkozni, hogy az egymáshoz külsőre és habitusra, valamint vallásra hasonló, de különböző etnikumú fehér emberek integrációja mennyire sikerült jól, de ez most Amerika legkisebb problémája.

Amerika a különböző rasszok és etnikumok, törzsek, vallások és kultúrák integrálhatóságának tökéletes kudarcát mutatja.

Amerikában mindig is párhuzamos társadalmak működtek, Amerika most már csak számtalan párhuzamos társadalom együttélése, amelyek közül egyre több akar kizárólagos jogot formálni az ország erőforrásaira. Tulajdonképpen mindenki azt üzeni mindenkinek, hogy nem akar a másikkal együtt élni.

Mindez együtt jár az amerikai individualizmus fokozódásával, miközben a nagyvárosi virtuális, de halálosan komolyan vett etnikai vagy szexuális perverziókon, valamint egyéb elmekórtani tüneteken alapuló virtuális közösségek militarizálódnak, és fokozatosan, de egyre gyorsuló ütemben bontják le a legalább elemi szintű integrációt biztosító normalitás szövetét.

Amerikában polgárháború van, számtalan (térben és időben még) lokális polgárháború, amelyek még nem értek össze, de az apokalipszis filmeken nevelkedett amerikaiak számára természetes végkifejletként vezetnek el a túlélők szűk és exkluzív csoportjához. Amely persze csak a filmekben felel meg a politikai korrektség követelményeinek (ami ma azt jelenti, hogy fehér ember nem lehet „túlélő”).

Az USA-ban minden nap van iskolai fegyveres incidens (Eufemizmus alert!!!!), csak hála Istennek, nem mindegyik sikerül olyan jól, mint a mai.

Képzeljük el azt a „kultúrát” amelyben naponta látogat be valaki az egykori iskolájába nagykaliberű ismétlőfegyverrel megtorolni az iskolai sérelmeit! A dolgot különösen elgondolkoztatóvá teszi az, hogy alapesetben legfeljebb csak egy-két áldozat, de sokszor egy sem köthető az elkövetőhöz, a többiek azok közül kerülnek ki, akik éppen szembe jönnek.

A szabadság hazájában az etnikai, vallási indokok, a gondozatlan pszichiátriai betegségek, a tömeges marginalizálódás, a totális anómia-érzés, a közösségek teljes megszűnése, a közösségnélküliség kényszerré válása mindig rejtve maradnak, mert azok nem felelnek meg a politikai korrektség elmebeteg feltételeinek.

Már nálunk is felütötte a fejét az az ostobaság, hogy az elkövető egyéni életsorsában, „huzalozásában” keresik a hibát. Ez azonban totális tévedés. A dühöngő őrültek minden társadalomban gyakoriak, viszont az integrált valódi közösségekben a közösségi (családi) odafigyelés és a közösségi nyomás féken tartja őket. Elég csak nálunk a genderesekre és a feminácikra gondolni, számtalan dühöngő őrült, akik valahogy pontosan tudják, mekkora sallereket kapnának, ha be akarnának türemkedni az óvodákba, és el akarnák magyarázni a kislányoknak és kisfiúknak, hogy ők nem is azok.

Amerikában már ők is szabadon tombolhatnak, miért csodálkozunk, hogy másfajta őrültek is azt gondolják, hogy szabad a vásár.

Saját tapasztalatból állíthatom, hogy meglepő ok-okozatokat lehet felfedezni az ámokfutások elmaradásának hátterében. Volt dolgom egy helyi elmebeteggel, aki vasvillával kergette az utcán játszó gyerekeket. A rendőrség és a pszichiátriai kezelés hatástalannak bizonyult, az eset rendre megismétlődött, egészen addig, míg az egyik felháborodott atya egy sötét éjszakán a kocsmából hazatérő elmebetegünket egy rövid, tíz perces kezelés során meg nem gyógyította.

Bárcsak bemutathatnám az „előtte és utána” állapotot, onnantól még rá is mosolygott a gyerekekre, ha azok a háza előtt zajongtak.

A közösségi odafigyelés és gyógyerő szép példája, hogy a gyermekek apái közül kettő-három egy darabig hetente felkereste még (nappal) és féltő aggodalommal megkérdezte tőle, hogy nem zavarja-e a gyermekek zajongása. Hát nem zavarta.

A közösségi nyomást és büntetést nem helyettesíti a személytelen és névtelen hatósági intézkedés, amely a helyzet pontos ismerete nélkül, reménytelen bizonyítási helyzetben, alkalmatlan jogszabályok keretében kellene megtenni.

Amerikában azonban a lakosság jelentős része már teljesen izoláltan létezik, az emberek tömegei nőnek fel közösség nélkül, tömegben, de teljesen magányosan.

A szociológusok és a pszichológusok a hatvanas évek nagyvárosi tapasztalatai alapján már ötven éve figyelmeztetnek ezekre a következményekre, de a szabadságra és az emberi jogokra hivatkozva a liberálisok kiirtották a pszichológiából és a szociológiából ezeket a tapasztalatokat, sok területen gyakorlatilag liberális áltudománnyá silányítva őket.

Pontosan tudjuk mi vezet az amerikai káoszhoz. Az, amit most nálunk is létre akarnak hozni a muszlimok millióinak betelepítésével.

A közösségeik maradékának szétverése, az összes elmebetegség normalitásként történő ráerőltetése a társadalomra, a militáns kisebbségek erőszakos hatalomátvétele, a mindennapi élet minden elemének perverz eljogiasítása ennek a projektnek a része. A különböző etnikumú, de egészséges identitással nem rendelkező emberek, akiknek csak identitástöredékeik vannak, kénytelenek visszanyúlni a genetikai alapokhoz (mert mást egyszerűen nem tehetnek), amely ebben az esetben a kontroll nélküli agresszió. A minden emberitől megfosztott lét vezet az ilyen értelmetlen pusztításhoz.

Maguk is áldozatok persze, egy normális világban lehet, hogy ők is normálisan tudtak volna élni. De Amerika már nem egy normális hely.

Az amerikai társadalmi kísérlet megbukott. Minden elemében kudarc. Ne engedjük, hogy az amerikai liberalizmus és az európai hatvannyolcas elmebaj nálunk is tovább romboljon.