Ünneptelen világ

Idén, karácsony táján tömegesen jelentek meg az ellenzéki médiában és a közösségi oldalakon a nem csak a karácsony ünnepét zárójelbe tevő politikai írások, bejegyzések, megosztások, hanem a kifejezetten gyűlölködő megnyilvánulások is. A keresztény ünnepek elleni „osztályharc” fokozódik.

Már körülbelül negyven éve beszélnek arról a pszichológusok és a szociológusok, hogy elfelejtünk ünnepelni. Ma már nyugodtan mondhatjuk, hogy a folyamat véget ért, a társadalmunk elfelejtett ünnepelni, a működő családok, szűk ”világnézeti” csoportok kivételével megszűnt az ünnep, az ünneplés fogalma.

A miértre sajnos egyszerű a válasz, az, hogy nincsen alkalom az ünneplésre. De nem azért, mert olyan rosszul mennek a dolgok, hanem mert túl jól.

A haladó ideológiák, a kommunizmus és leágazásai, valamint természetesen a modern kori változata, a liberalizmus ugyanis földi mennyországot ígérnek, örök és tökéletes boldogsággal. Különös ilyet mondani velük szemben, a kereszténység a valóság vallása, hiszen nem csak nem ígér földi mennyországot, hanem ünnepelni rendeli azt a jót, ami a földi létünkben elérhető.

Az ünnep a felszabadulás a küzdés mindennapjai között, az elérhető csoda, a valóságos örömök elérhetőségére való ismétlődő rácsodálkozás. A keresztény ünnepek az emberi tökéletlenség sötét felhői között felvillanó isteni-emberi tökéletességet mutatják meg nekünk. Azokat a pillanatokat a normális emberek életében, amelyből sok van egyébként, ha egy kicsit szerencsénk van az életünkkel, amikor van mit ünnepelnünk. Az élet éves ritmusának örömeit, a felnőtté válás, a házasodás, a születés, a felelősség, az adás és kapás és az elmúlás elkerülhetetlenségét, azokat a napokat, mérföldköveket, amelyek nélkül nem „folytatódhatunk tovább”. Az „isteni pillanatok” a nagybetűs ÉLET pillanatai, amikor emberként teszünk meg mindent azért, hogy az élet nélkülünk nem folytatódható végtelenségét a létünk sikerességével biztosíthassuk.

A keresztények karácsonya, és amilyenné lett a huszadik század közepére, magához tudta vonzani mind azt a jót, amit az emberi létünk adhat nekünk.

Miközben a kereszténység más ünnepei és a paraszti lét számtalan, a természet körforgásához kapcsolódó öröme és ünnepe a városiasodás és a pusztító modernizáció áldozatául esett, a karácsony még valódi ünnepként élte túl a szocializmust, amely végül is, a konszolidáció jegyében beletörődött, hogy nem csak generális közösségi ünnepek vannak, hanem családiak is.

A „fejlődésnek” hívott pusztulást azonban nem lehet megállítani és úgy tűnik az elmúlt három évtizedben túl kevesen is akarták megállítani. Olyan korszakban élünk, amelyben minden, tényleg minden „jár” az embernek, joga van hozzá, hogy mindig, minden jó az övé legyen. Egy ilyen világban a jó ritka pillanatainak ünneplése annak a beismerése, hogy máskor nem vagyunk tökéletesen boldogok. Hogy máskor nem vagyunk eléggé szeretve, nem szeretnek minket elegen. Az már senkinek nem jut az eszébe, hogy talán maga nem szeret eléggé.

Az meg aztán végképp nem, hogy az őszinte szeretet kölcsönössége olyan kegyelmi állapot, amelyet nem lehet elégszer és eléggé megünnepelni.

A karácsonyt nem megmagyarázni kell, hanem érezni. A közös kultúra és hagyomány ezt az érzést képes volt közösségi élménnyé tenni. Közös érzéssé, amikor mindenki tudta, hogy mit érez a másik.

Most azonban olyan emberekkel kényszerülünk csatázni, akik nem hogy nem érezték soha ezt a közös érzést, hanem iszonyúan kínozza őket, hogy mi érezzük. Nem tudom, hogy pusztult ki belőlük a szeretés általános emberi képessége, de azt értem és érzem, hogy a kirekesztő miért tudja magát kirekesztettnek érezni.

Az empátiánk megkínoz bennünket, hiszen olyan fájdalmakat kellene átéreznünk, amelyet nem vagyunk képesek elviselni. Hiszen ők sem képesek elviselni. Talán ebből az elviselhetetlenből születik a gonosz.

A rossz, a pusztítás céltalan vágya karácsony ünnepén magányos igazán.

Gyertyagyújtáskor leselkedik be az ablakokon és nem találja magát a gyermekarcokon. Minden egyes áhítatos gyermekarccal, pillanattal egyszerre lesz esendőbb és dühösebb. Most már az utolsó ünnepet védelmezzük, nincs hová visszavonulnunk.