Fosztogatás és osztogatás – ennél már a régi kommunistáknak is több esze volt

A maga archaikus teljességében, a Tenkes kapitánya stílusában és az ellenzéki vezetők/csúcsértelmiségiek szellemi sötétjében próbáltam megfogalmazni azt, amit a tavalyi országgyűlési választások és az idei önkormányzati kampányában ezek az észkombájnok a társadalomnak üzenni akartak és akarnak. Fosztogatunk és osztogatunk. Rekvirálás és kótyavetye.

Ezek egy rablóbanda üzenetei, és nem a szavazáson megszerezhető többségről, a jó kormányzásról szólnak, hanem a hatalom megszerzése utáni szabadrablásról, amit a bűntársaiknak és a rájuk szavazóknak ígérnek. És még nem is fenyegetésnek szánják amit mondanak, hanem büszkék rá. Tényleg azt hiszik, felfedezték a spanyolviaszt, úgy hirdetik az államosítást, mint valami hatalmas politikai innovációt.

Aztán a rablott javak egy részét, természetesen a kisebb részét szétosztanák a szegények között, hogy amíg a készletek kitartanak, élvezhessék a Robin Hood életérzést. Két héten túl meg nincsenek terveik, mert az minek, majd csak ideér addigra a parancs Brüsszelből vagy akárhonnan. Ennél még az eredeti, igazi kommunistáknak is több esze volt.

A liberalizmus még a kommunizmuson is tudott rontani.

A Kádár-rendszer konszolidációját végül az jelentette, hogy a hatalomtól megrészegült vidéki párttitkárok, tanácselnökök, rendőrkapitányok, függetlenített szakszervezeti bizalmik (itt még, vagy már, a független az jelentette, hogy az illetőnek nem kell dolgoznia) megértették, ha nem akarják, hogy a következő ellenforradalomkor meglincseljék őket, akkor békén kell hagyniuk az embereket, el kell ismerni és tiszteletben kell tartani a magántulajdont, hagyni kell az embereket, hogy boldoguljanak.

Még Kádáréknak is volt annyi esze (habár újra és újra felmerült Kádár szélsőbaloldali, lukácsista ellenzéke részéről), hogy ne akarják megint kirabolni a társadalmat közvetlenül. Egyszerűen megtanulták, hogy nem lehet tíz-húsz évente odamenni az átlagemberhez és elrabolni mindenét, elvenni a balatoni nyaralóját, az autóját, a bankbetétjét, esetleg a két munkással dolgozó fröccsöntő műhelyét. Egyrészt mert az emberekben ilyenkor mindig felmerül, hogy fel kellene akasztani a kommunistákat, másrészt az állam képtelen működtetni az elrabolt vagyont, a tulajdonbiztonság megrendülése mindig megrendíti a gazdaságot is.

Sajnálatos módon a kommunista rablóbanda azonban csak szüneteltette a tevékenységét egy fél-háromnegyed generáció erejéig, a kommunista ideológusok unokáinak már láthatólag nem mesélték el a nagyszülők, milyen volt 1956 októberében bujkálni. Sőt, azt sem mesélték el, mennyire be volt rezelve a család 1989 táján, hogy egyszer csak jönnek a régi tulajdonosok unokái és kiteszik a rabolt budai villából a kommunista söpredéket.

Sajnos ez az aktus elmaradt, nemcsak hagytuk rabolni a kommunistákat a demokráciában, hanem eszünkbe sem jutott bármit is visszavenni az elrabolt holmiból.

De én nyitott vagyok az új ötletekre. Mi lenne, ha hirtelen ötlettől eltelve bejelentenénk, hogy az 1987 és 2010 közötti vagyonszerzések nem voltak tisztességesek. Jogszerűségről nem beszélünk, mert az a liberalizmusban nem számít, csak erkölcsileg tekintünk a dologra. És ki vonhatná kétségbe, hogy kommunista, szocialista kormányzás idején nem lehet tisztességesen gazdagodni. És természetesen a helyi a Fidesz-alapszervezet dönti el, a Mi Hazánk helyi korifeusával kiegészülve, hogy ki lopott, ki szocialista, kommunista. Aztán az ingatlanokat, földeket, gyárakat, luxusautókat szétosztanánk magunk között, hogy azokat a szegények javára működtessük. Hiszen kik lehetnének alkalmasabb a működtetésre mint azok, akik ezt a hatalmas igazságosztó műveletet ki tudták találni, és néhány tízezer ember bebörtönzése árán eseménymentesen le is tudták bonyolítani.

Már másnap olyan jólét és szabadság lenne Magyarországon, hogy csak na! Meg jogállamiság és európai kultúra.