Hogyan nyújthatnánk vigaszt a gazdagoknak?

Ez most korunk legnagyobb társadalompolitikai kihívása. Infláció? Ugyan már! Elmaradott térségek és a cigányság felzárkóztatása? Piha! A nő- és gyermekjogok biztosítása a woke-őrület emberellenességével szemben? Mit számít?!!! Hölgyeim és Uraim, az a helyzet, hogy az elit szomorú, dühös, továbbá el van keseredve, miközben mi azt sem tudjuk, hogy mi folyik Telkiben, Etyeken és Pesthidegkúton. Ezzel nekünk azonnal kezdeni kell valamit!

Az elit dühös, mert remekül el lehet ütni az időt a dühösködéssel. Valaki már majdnem csinált valamit – ugyebár. A neomarxistává infantizálódott nyugatról jött divat, hogy a düh és a radikalizmus mindig jogos, ezért ők most dühösek és radikálisok, mintegy önjutalmazó jelleggel. Emellett persze szomorúak is. Szomiboyok – ahogy Ungár Péter zseniálisan lekezelte őket minap. Apu azért sír, mert szeret sírni. És előadják, hogy ők itt az igazi áldozatok, akikkel nekünk, a hétköznapi parasztoknak illenék szolidarítani. Mert csak ők, a kiválasztottak kevesek képesek ráébredni arra a közös létélményre, ami meghatározza a tudatot, meg felismerni a közös gazdasági önérdeket, és ezt a munkát tulajdonképpen helyettünk végzik el. Ezért is feddnek meg minket rendszeresen azért, mert nem tudjuk, mi van vidéken. Ellenben ők…

A jelenség hátterében természetesen most is a muciológia áll, illetve a muciológia érdeklődési körének változása. A rendszerváltozás idejében Ferge Zsuzsa, Szelényi Iván, Kemény István és társaik határozták meg a tudomány fókuszát és nyelvezetét; ma a muciológia fősodrában a CEU körül tobzódó elmeroggyantak mondják meg, hogy mitől megy a villamos (a szerelemtől megy, az elnyomástól megáll). A társadalmi problémák iránt érzékenyek pedig nem a leszakadt társadalmi rétegekkel, nem az anyagi és szellemi deprivációval, nem a kisebbségi csoportok nyomorával foglalkoznak, hanem (szinte) csak és kizárólag az LMBTQI-csoportok figyelem- és szeretetéhségével. Illetve hát azt elégítik ki, mintegy szolgáltatásként, ugyanis elég nehezen lehet tudománynak nevezni a folyamatos aggodalmaskodást és simogatást, amit ezen csoport egyébiránt teljesen érdektelen tagjai kapnak.

A tudományos szomorkodtatás hiánya okozta űrt tölti be az elit otthon faragott, kézműves áldozatkultúrája, merthogy mégsem tölthetik minden percüket mások ivarszervével foglalkozva, az anyag, matéria is számít. Érzik, de legalábbis sejtik (tudásról szó sincs), hogy több társadalmi probléma is van kerek e földtányéron azon túl, hogy két azonos kromoszómapárral rendelkező, egymással alkalmi vagy tartós kapcsolatot létesített egyed mennyi társadalmi kreditet és szeretetet képes összekunyerálni magának pusztán azzal, hogy ők ilyenek. Ám mivel semmi kézzelfogható tudásuk nincs a valóságról, az őket közvetlenül körbevevő, pázsitos, örökzöldes, panorámás kilátáson kívül, ezért a saját léthelyzetüket azonosítják a nyomorral.

Régebben depressziós régióknak az egykori ipari, de a gazdasági szerkezet megváltozása miatt lehanyatló területeket nevezték. Ma azokat a környékeket, ahol az elit szomorú.

Akár vicces példa is lehetne, hogy az alábbi linken található szociográfiát mondjuk Erdei Ferenc Futóhomokjához hasonlítom, de ezt a viccet rendszeresen elsütik a haladó médiumokban. Lásd az itthoni viszonyokat nem bíró, házukat arborétummal együtt áruló nyomorultak, meg az itthon ellehetetlenült, ezért Franciaországban kastélyt vásárló földönfutó. De hát biztos Földnélküli János is követelte magának a sajnálatot a koldustól. Meg édesanyám herzoperációjára egy cigarillót, légy oly fivérem! Miskolcig kellene konflisra, atyámfia!

Na, de mi a megoldás? Hogyan vigasztalhatnánk meg őket? Hogyan száríthatnánk fel a könnyeiket? Hogyan támaszthatnánk ki megbillent érzéseiket, nehogy lovaspóló-baleset legyen a fátyolos tekintet vége?

Egy megoldás van: okozzunk nekik valódi problémákat! Itt vannak nekünk (akik nem tudják, mi folyik vidéken) a szegregált iskolák megoldatlan katasztrófája. Mi lenne, ha a szegregátumok fiatalságát Etyekre buszoztatnánk a kéttannyelvűbe meg a délutáni lovaspóló-foglalkozásra? Aztán sokat hallunk az igazságtalan adórendszerről, amiben a gazdagok nem fizetnek. Nos, ingatlanadót nekik, ingatlanadót a bestiáknak! Nem mindenkinek, csak az elit környékeken szomorkodóknak. És nem évi 20 ezret az önkormányzatnak, hanem az államnak, és annyit, amennyit egy rendes, haladó világban, teszem azt, Kanadában fizetnek a háztulajdonosok. Legyen ez évente 10–50 millió forint, amit majd jó, morálisan csak helyeselhető dolgokra fogunk fordítani.

Ja, és igen. Nincs autózás, nincs repülgetés nyaralásiba, nincs túlfogyasztás, sőt, hús sincs. Mert ezek mind rongálják a klímát, ami szintén oka a szomorúságuknak. Meg úgy általában semmi nincs, amit nem engedhet meg magának mindenki, köztük a legelesettebbek. Az élcsapat járjon elől, mi meg az eliten keresztül fogyasztjuk a puritán életmódot.

Valódi problémák között meg rögtön elmúlik a szomorúság.