Egyre nyilvánvalóbb, hogy abortuszügyben (is) az életpárti és az életellenes erők küzdelme zajlik. Nem most kezdődött. A 2010-ben elhunyt Fekete Gyula író kőkeményen fogalmazott, amikor kijelentette, hogy az elmúlt nemzedékeket a magyar társadalom söpredékének tartja, mert 1956 óta – amikortól az abortusz legálissá vált Magyarországon – megközelítően nyolcmillió magzatot „mészároltunk le”. Békeidőben és önszántunkból. Majd hozzátette: a pozsonyi csatától kezdve, a tatárjáráson és a törökdúlásokon át, egészen a két világháborúig az összes háború együttesen nem követelte ennek a lélekszámnak a töredékét sem. Emellett azt is kijelentette, hogy nem várható az abortuszkérdés szigorítása, mert a politikai túlélését kockáztatná az a politikus vagy párt, amelyik ilyen elképzelést akár csak társadalmi vitára is merne bocsátani. Szerencsére tévedett, mert az Orbán-kormánynak volt bátorsága beleállni ebbe a kérdésbe is. Folytatjuk sorozatunkat, amelyben ezúttal az abortuszról lesz szó, illetve arról, miért kell küzdenünk ellene.
A portálunkon közel két hónapja megjelent tanulmányomban az amerikai elnökválasztás eredményeinek értékelése apropóján azt fejtegettem, hogy – némileg persze leegyszerűsítve a kérdést – az életpárti és az életellenes erők küzdelme zajlik a nagyvilágban. Mindezt az amerikain kívül lengyelországi és anyaországi példákkal is megpróbáltam alátámasztani. A következő időszakban újabb és újabb területek szempontjából vizsgálom meg ezt a megállapításomat – vállaltan életpárti szemüvegen keresztül. Ezek a területek nemcsak abban sajátosak, hogy ennek a küzdelemnek a fő színtereit alkotják, hanem sajnos abban is, hogy egyikben sem az életpártiak állnak nyerésre. Mivel az életpártiak és életellenesek küzdelmének egyik fő színtere szükségszerűen az emberi-, és azon belül is a magzati élethez való viszonyulás, valamint az abortuszkérdés, ezért elsőként ezt a szó szerint életbevágó kérdéskört igyekszem körüljárni.
Még 2005 nyarán történt, hogy napvilágot látott Koltay Gábor filmrendező alkotása, a Néma kiáltás – Requiem a meg nem született gyermekekért című dokumentumfilm. A filmet bemutató sajtótájékoztatót a Belvárosban tartották. Megdöbbentő volt a totális érdektelenség, ami ezt a sajtótájékoztatót kísérte. Alig néhányan lézengtünk a nagy teremben, pedig az alkotón, Koltay Gáboron kívül jelen volt és előadást is tartott Jobbágyi Gábor tanszékvezető, egyetemi tanár és Téglásy Imre, az Alfa Szövetség főtitkára is, emellett minden sajtómunkatárs ajándék tiszteletpéldányt is kapott Koltayéktól a filmből.
Ez a sajtótájékoztató drámai szembesülés volt számomra, duplán is. Egyfelől ekkor jutott el a tudatomig, hogy a népesedési mutatók változatlansága vagy pláne romlása esetén a magyarságnak nincs már kétszáz éve sem a Földön, másfelől pedig azt is észre kellett vennem, hogy ez alig érdekel bárkit is, sőt, pont, hogy az ellenkezője áll fenn. Éppen a filmet övező totális elhallgatás idején szárnyalt fel annak a híre, hogy bevezetés előtt áll az abortusztabletta, amely vény nélkül lesz majd kapható. Ez persze – ellentétben Koltay filmjével – nagyon sok újságban vezető hír lehetett. Mindezek együttállásából könnyen le lehetett vonni a következtetést: bizonyos körök kifejezetten abban érdekeltek, hogy a magyarság – és más európai népek is – mielőbb olyan demográfiai mélypontra jusson, ahonnan már nem lesz visszaút, s a remény is elvész annak megfordítására.
A történtek után 2005 nyarát a népességfogyás kérdésének szenteltem, több részből álló cikksorozatot írtam a témában a Magyar Fórumba. Beszélgetőtársaimtól – a már említett Koltay Gábor, Téglásy Imre és Jobbágyi Gábor mellett Hegedűs Loránt református püspök, egyetemi tanár, valamint Fekete Gyula író – egyaránt nagyon sokat kaptam, más-más oldaláról világították meg számomra a kérdéskört. Koltay a média-, Téglásy az életpárti civil-, Jobbágyi a jogi-, Hegedüs püspök úr pedig az abortuszkérdés lelki hátterét vázolta fel. A legmélyebb benyomást azonban egyértelműen Fekete Gyula író tette rám. Nem véletlenül. Ő akkor már negyven éve (!) foglalkozott a népesedés kérdéskörével. Bár küzdelme a szó legszorosabb értelmében sziszifuszi volt, mégsem adta fel soha. Egészen a 2010-ben bekövetkező haláláig ez jelentette közírói munkássága fő csapásirányát.
Fekete Gyula író évtizedeken keresztül küzdött a népességfogyás megállításáért. Figyelmeztetései, drámai előrejelzései süket fülekre találtak. Fotó: Fortepan; adományozó: Hunyady József
Fekete Gyulával első találkozásunk után is tartottuk a kapcsolatot, sőt, a 2005-ös beszélgetésünket még egy, hosszabb személyes beszélgetés is követte 2008 végén. Megdöbbentő kijelentéseket tett, ám az első megdöbbenés után nem lehetett mást tenni, mint elfogadni ezeket. Egész egyszerűen azért, mert igazak. Kijelentette, hogy az elmúlt nemzedékeket a magyar társadalom söpredékének tartja, mert
1956 óta – amikortól az abortusz legálissá vált Magyarországon – megközelítően nyolcmillió magzatot mészároltunk le. Békeidőben és önszántunkból. Ebben az illegális, és ezáltal a hivatalos statisztikákban nem szereplő abortuszok is benne voltak. Majd még hozzátette: a pozsonyi csatától kezdve, a tatárjáráson és a törökdúlásokon át, egészen a két világháborúig az összes háború együttesen nem követelte ennek a lélekszámnak a töredékét sem. Emellett azt is kijelentette, hogy nem várható az abortuszkérdés szigorítása, mert a politikai túlélését kockáztatná az a politikus vagy párt, amelyik ilyen elképzelést akár csak társadalmi vitára is merne bocsátani.
Mindkét kijelentése velőtrázó volt. De a valóságtartalma több, mint elgondolkodtató. Még akkor is, ha Fekete Gyula társadalomról alkotott, általánosan lesújtó véleményével én a számadatok ellenére sem értek azért maradéktalanul egyet. A társadalom vonatkozásában ugyanis nem lehet figyelmen kívül hagyni mindazt, ami az embereket körülveszi.
Hitem szerint nem magától válik egy társadalom elutasítóvá az új élettel szemben, hanem a környezete, az őt körülvevő közeg hatására, és ezt a hozzáállását inkább tartom a kérdéskör valódi ismerete hiányának, valamint az életellenes világrend által erőszakosan sulykolt értékrend jelenlétének, mintsem a társadalom általános emberi gyengeségének.
Amikor egyetlenegyszer sem hallja az abortuszra készülő anya – vagy az őt erre ösztökélő párja –, hogy a megölni kívánt magzat egy kicsinyke, de már nagyon is élő ember ott a szíve alatt, ráadásul saját véréből való, akkor igenis beszélhetünk ismerethiányból fakadó tudatlanságról. Amikor viszont mindenünnen azt hallja valaki, hogy „az egyén szabadsága a legfontosabb”, „jogomban áll dönteni a saját testemről” és ehhez hasonlók, akkor az olyan mélyen beleivódik a közgondolkodásba, hogy szép lassan a társadalom túlnyomó többségének a véleménye lesz. Ez pedig a mi esetünkben már odáig fajult, hogy egy új élet létrejöttének már a kezdet kezdetén negatív elnevezése lett.
Az áldott állapot megnevezése is tragikus
Terhesség. Így nevezik a gyermekvárás időszakát a magyar köznyelvben. A kismama, aki gyermekét a szíve alatt hordja, „terhes”. Ha eljön az aktuális orvosi vizsgálat ideje, akkor a „terhesgondozóba” kell mennie. Ha az áldott állapotához illeszkedő, rendszeres testmozgást végez, akkor „terhestornára” jár. Amennyiben komplikációk merülnek esetleg fel a várandóssága idején, akkor „veszélyeztetett terhes” lesz belőle, s ha ezek után a szíve alatt hordott kis jövevény védelme érdekében otthon marad betegállományban, akkor úgy szokás fogalmazni, hogy „terhességi táppénzre” ment.
Az pedig mindennek a teteje, hogy a fentiek nem csupán a „népnyelv” sajnálatos csökevényei, mert még a vonatkozó törvényeink is mindenütt „terhességnek” nevezik az áldott állapotot. Vagyis egészen a legmagasabb szintig – a jogalkotás szintjéig – ez a megfogalmazás van meggyökeresedve, beágyazódva a társadalomba. Ezen is változtatni kellene!
Mert részben talán innen ered az, hogy a negatív hozzáállás óhatatlanul jelen van az új jövevényt boldogan vállalók környezetében is. Amikor egy pár várja a gyermekét, legalább háromszor annyi aggodalmaskodó, és valljuk meg, értelmetlenül sopánkodó emberrel találkozik, mint amennyi optimistával és boldogan gratulálóval. Jönnek a kérdések, hogy „Nincs hányingered?”, „Nem nehéz aludni, fürödni, stb.?”, „Nem félsz a szüléstől?” – döntően mindig csak negatív kérdések, illetve negatív emlékek felidézése, félelemkeltés. Saját tapasztalatból is mondom, feleségem várandósságai idejéből… De meglepődni ezen sem érdemes, hiszen a magyarázat kézenfekvő. Akkor, amikor a földkerekség legcsodálatosabb állapotát, az áldott állapotot, az új élet, a saját gyermekünk magzati fejlődésének fantasztikus hónapjait „terhességnek” lehet hívni, akkor mit várunk? S akkor, amikor ezzel kapcsolatban soha, sehol, senki nem emeli fel a hangját, akkor min lepődnénk meg?
Aki az élet pártjára áll, bárki legyen is, támadások kereszttüzébe kerül
A közelmúltban nagy port vert fel, amikor egy – finoman fogalmazva is véleményes – mesekönyvvel kapcsolatban egy komoly szakmai reputációval rendelkező, nagyszerű magyar pszichológusasszony, Bagdy Emőke, a Károli Gáspár Református Egyetem professor emeritusa fel merte emelni a szavát. Mellesleg teljesen igaza volt. Ennek ellenére, saját kollégáinak egy tekintélyes része veszett vadként rontott rá, majd sietve elhatárolódtak pszichológustársuk kijelentésétől. Biztosan nem én vagyok az egyedüli, akiben ezt látva felmerült a kérdés:
ezek a nagy hangerővel elhatárolódó szakemberek vajon miért nem kiabálnak, miért nem tiltakoznak a „terhesség”, mint kifejezés ellen? Miért nem emelik fel a szavukat azzal kapcsolatban, amit pedig egy átlagember is könnyen átérezhet: hogy pszichésen már eleve milyen hátránnyal születik meg egy olyan új élet, amelyet magzati állapotában kilenc hónapig mindenütt, minden helyzetben „teherként” emlegetnek? Milyen lelki sérüléseket okozhat egy kisgyermeknek, amikor már a születése előtt folyamatosan és következetesen „tehernek” titulálják?
Bagdy Emőke előadást tartott az életpárti Három Királyfi, Három Királylány Mozgalom konferenciáján is. Az életellenesek vélhetően csak a lehetőségre vártak, hogy elképesztő kirohanást intézzenek a személye ellen. Fotó: MTI/Soós Lajos
Aztán ott vannak az abortuszon átesett nők és párjuk később jelentkező lelki tünetei is. Azok a lelki következmények, szövődmények, amelyek hosszabb távon adott esetben még veszélyesebbek, mint a testiek. Egy magzatgyilkosság minden egészséges lelkületű emberben bűntudatot ébreszt, ami a kapcsolatok széteséséhez, új kapcsolat ellehetetlenüléséhez, frigiditáshoz, és akár súlyos depresszióhoz is vezethet. A rémes esemény emléke pedig egy életen át kísért. Csókay András idegsebész mesélte egyszer egy interjúban, hogy a vele beszélgető idős hölgybetegek, visszatekintve az életükre, egyetlen dolgot nem tudtak megbocsátani maguknak: azt, ha elvetették gyermeküket. Az abortált gyermek rémálmokban még hosszú évekig vissza-visszatér. Nem véletlen, hogy vonatkozó amerikai adatok szerint az abortuszon átesett nők öngyilkossági kísérlete kilencszerese (!) az átlagnak.
A pszichológusok, a jogvédők, a kollaboráns orvosok és az egyéb abortuszpárti megnyilatkozók mindezekről a rendkívül súlyos, egész életre kiterjedő tünetekről, azok drámai veszélyéről vajon miért nem szólnak? Arról miért nem esik szó, hogy abortusz után sokkal nagyobb a meddőség veszélye, amikor aztán már akkor sem tud gyermeket szülni valaki, ha igazán szeretne. Ezekről miért nem írnak hangzatos, hivatkozásözönnel megspékelt tanulmányokat? Ezek vajon miért nem zavarják a más esetben oly hangos „szakembereket”? Erre is meg lehet lelni a választ. Azért, mert ezek a „szakemberek” – tisztelet a közöttük fellelhető kivételeknek – az életellenes hegemónia szekértolói.
Ennek a roppant erejű érdekkörnek köszönhetik pályafutásukat, karrierjüket, szakmai előmenetelüket, amelyek eredményeként „megsüvegelt tekintélyei” lettek szakterületüknek. (Az idézőjel különösen fontos ebben a helyzetben!) Szerepelnek a tévében, előadásokat tartanak a nagy kongresszusokon, nemzetközi konferenciákon, külföldi egyetemekre hívják őket szemináriumokat tartani, szakcikkek megírására kérik fel őket, és persze alapból is nagyon jól fizetett állásokban vannak. Mindezeket az „extrákat” biztosítja számunkra az életellenes erőtér, amely azonban maximális lojalitást vár el cserébe. Kikacsintásnak, ellentétes vélemény hangoztatásának nincs helye, a kánonból kibeszélni nem lehet. Különben ugrik a sok privilégium, a szakmai és anyagi kiváltságok sora.
A dolog ugyanakkor lényegesen több is ennél. Mivel ugyanis legtöbbször ezek a szekértolók töltik be a különféle egyetemi katedrákat is, s ezáltal ők képezik a jövő kiművelt emberfőit, ily módon ez az életellenes szemlélet sajnos szükségszerűen tovább öröklődik, tovább él, hiszen nyilvánvaló, hogy a hallgatóiknak is ilyen értékrendet továbbítanak, a vizsgákon is ugyanezt várják vissza.
Ezeknek az oktatóknak a hallgatói fognak aztán tüntetni, megmozdulásokat szervezni, életellenes célokat szolgáló „civil szervezetek” aktivistáivá válni. Ők lesznek azok a „fiatalok”, az új generáció, akikre lehet hivatkozni, akik – amúgy még tiszta arcúként, rokonszenves seregként – bizonyos értelemben akaratukon és tudtukon kívül gátlástalanul felhasznált áldozatai és olykor bizony „hasznos idiótái” lesznek az életellenes erőknek. Mert azt, hogy valójában mire megy ki a játék, a legtöbbjük egyáltalán nem tudja.
Megismétlem azt, amit az előző elemzésemben is írtam: az abortusz mellett tüntetést szervező „civil” tömörülések a legálságosabbak az összes „emberi jogi” csoportosulás közül. Ugyanis a létező legkiszolgáltatottabb élőlény, az önmaga védelméért a legcsekélyebb lépésre sem képes magzati élet elpusztítása mellett érvelnek és mozgósítanak. Kijelenthető, hogy akik erre képesek, azok nemhogy nem nevezhetők jogvédőknek, de – legalábbis erkölcsi értelemben és az élet alapvető tiszteletének teljes hiányában – joggal illethetjük őket az emberellenesség vádjával is. Mostanság éppen Varsó és Lengyelország hangos ettől, de ne legyen szemernyi kétségünk, hogy éppen ugyanez történne nálunk is, ha a kormány szigorítást tervezne, vagy pláne, be akarná tiltani a magzatgyilkosságot.
De nem is kell közvetlenül abortuszellenességet hangoztatni ahhoz, hogy valaki nemtelen támadásnak legyen kitéve. Elég, ha csak kifejezi, hogy az élet, tágabban nézve pedig az évezredes értékek, vagyis a normalitás pártján áll. Emlékezhetünk a Kossuth-díjas zeneszerző-előadóművészre, Ákosra, aki néhány éve a következőket nyilatkozta egy tévéműsorban:
Nagyon sok gyűlölettel találkozom, pusztán azért, mert hiszek valamiben, amit úgy hívnak, hogy normalitás. Szokták mondani, hogy kinek mi a jó? Hát, barátom, van abszolút jó! … A nőknek nem az a dolguk, hogy ugyanannyi pénzt keressenek, mint a férfiak. Nekik az a dolguk, hogy a női princípiumot beteljesítsék. Tartozzanak valakihez, szüljenek gyermekeket, legyenek édesanyák. … Az Úr azt mondja: férfinak és nőnek teremtelek Benneteket, a saját képemre és hasonlatosságomra. Amennyiben ez így van, akkor egyformán fontosak vagyunk, férfi és nő!
Ákos mély tisztelettel és nagyrabecsüléssel nyilvánult meg a női nemről. Mégis kikezdte a szélsőségesen liberális média. Fotó: Horváth Péter Gyula/PestiSrácok.hu
Látható, hogy Ákos egyetlen szót sem szólt arról, hogy betiltaná az abortuszt. A szélsőségesen liberális médiahisztéria azonban mégis kikezdte őt, nemes egyszerűséggel nőgyűlölőnek titulálták a fenti mondatai miatt. Nem véletlenül idéztem szó szerint Ákos gondolatait. Ennél szebben, nagyobb tiszteletet kifejezve ugyanis aligha lehetne megnyilvánulni a nőkről. Aki ebből nőgyűlöletet képes kiolvasni, az vagy totális szövegértési problémákkal küszködik, vagy valamilyen erők szolgálatában áll. Nyilvánvaló, hogy itt az utóbbiról van szó.
Mivel Ákos szavaiból az emberiség évezredes értékei, az Istenbe vetett hite és az élet átörökítésének mély tisztelete is visszaköszönt, be kellett indítani ellene a lejáratógépezetet. Ez ugyanis már nem fér bele, az életet nem lehet tisztelni, nem lehet nyíltan életpártinak lenni, mert az veszélyes mindazokra a törekvésekre, amelyeket az életellenesek véghez akarnak vinni. Kiváltképp akkor, ha egy olyan személyiség nyilvánul meg így, akinek hatalmas rajongótábora van, akinek szavaira sokan odafigyelnek.
Személyeket és döntéseket egyaránt támad az életellenes erőtér
Ugyanez történt és történik most már visszatérően Novák Katalin családügyi miniszterrel. Sokan már akkor támadták, amikor kinevezték miniszterré. Egyrészt közvetlenül a személyét támadták, másrészt azt a tényt, hogy a kormány számára a családok és az új életek olyan fontosak, hogy – egyébként nagyon is üdvözlendő módon – önálló miniszteri tárcát kap ez a terület. Azóta Novák Katalin, ez a háromgyermekes édesanya nem tud olyat tenni, nyilatkozni vagy a közösségi oldalára posztolni, hogy ne rúgjanak aljasul bele. Mondani sem kell, hogy a Novák Katalin megnyilvánulásait támadók mögött is ugyanaz az életellenes erőtér áll, amelyik Bagdy Emőkét, Ákost és mindenki mást is, aki életpárti kinyilatkozást tesz, úthengerként próbál maga alá gyűrni.
Ha pedig bárki a magzati élet védelmében nyilvánít véleményt, minimum halkan kell ezt megtennie, és ha az illető még politikus is – pláne felelősebb, magasabb pozícióban –, már előre magyarázkodnia kell, és persze sietve leszögeznie, hogy a magzatok élete mellett kiálló véleménye nem jelenti azt, hogy veszély fenyegetné a szabad abortuszt… Elképesztő, hogy ez így van, de így van.
Hála Istennek, az Orbán-kormány 2010-ben vállalta ennek a kérdésnek a képviseletét, annak ellenére is, hogy vélhetően tisztában volt a folyamatos hangulatkeltéssel és a nemtelen támadások özönével, amit ezért cserébe kap majd. Az új Alaptörvénybe belekerült, hogy a magzati életet a fogantatástól kezdve védelem illeti meg (Szabadság és felelősség – II. cikk), ami önmagában is kiemelkedő jelentőségű cikkelye az alkotmánynak, és jelzi a kormány életpárti elköteleződését.
Fel kellene emelni a fejünket végre! Embernek lenni, és az örök, isteni törvények szerint élni, cselekedni. Itt az ideje tudatosan kerülni a „terhesség” kifejezést, s helyette édes anyanyelvünk más, ideillő kifejezéseit használni. Le kell végre cserélni a „Terhesgondozás” táblákat a rendelőkben, és mondjuk „kismama-tornának” hívni a „terhestornát”. Az abortuszt pedig annak kell hívni, ami valójában: magzatgyilkosságnak. Hadd érezze mindenki, aki erre készül, vagy erre kényszeríti párját, gyermekét, hogy milyen súlyos dolgot is cselekszik.
Nyolcmillió életről mondtunk le, önként. Nyolcmillió magyar életről. Ez azt is jelenti, hogy alig van olyan honfitársunk, aki nem érintett ebben az önkéntes genocídiumban. Valamilyen formában majdnem mindenki „szem a láncban”. A nyolcmillió meg nem született magyar gyermekért már nem tehetünk semmit, csak imádkozhatunk az ő és szüleik lelki üdvéért. Az viszont kizárólag rajtunk áll, hogy miként állunk a kérdéshez a jövőben. Vagyis, hogy az életet választjuk-e, vagy a halált…?
Nekünk, a ma élő magyar nemzedékeknek sajnos nyolcmillió tragikus, jóvátehetetlen indokunk van arra, hogy az élet pártjára álljunk. Kérlelhetetlenül, következetesen és véglegesen. A saját lelkiismeretünk és a nemzet fennmaradása érdekében is.
Vezető kép: meg nem született gyermekek emlékműve, Abasár. Fotó: köztérkép.hu.
Facebook
Twitter
YouTube
RSS