Vannak dolgok, amelyekre csak a futball képes. Fantasztikus nemzettudat-erősítő, összetartozás-érzést növelő és identitást elmélyítő hatása van ennek a csodálatos sportágnak, amelynek szeretete ráadásul ott rejtőzik minden magyar lélekben. Illetve: az elmúlt másfél-két év csodálatos teljesítménye után már nem rejtőzik, mert egyre inkább újra a felszínre tör. Személyes élménybeszámoló következik a Magyarország–Olaszország mérkőzésről.
Amikor kiderült a meccsdátum – szeptember 26., hétfő –, egy pillanatra azért meginogtam. Az rendben van, hogy Olaszország jön, a regnáló Európa-bajnok, amely az európai válogatottak közül – a magyar után természetesen – amúgy is a kedvencem, de mégiscsak hétfő lesz, és ha kimegyünk a Gyermekeimmel, akkor kedd hajnal lesz, mire ágyba kerülnek, márpedig kedden, ha törik, ha szakad, iskola van.
Ám ez a megingás nem tartott sokáig. Nemcsak azért, mert a Gyermekeim mindig pontosan tudják, hogyan kell kérlelni és mindent megígérni – most például azt, de becsületszóra, hogy hiszti nélkül fel fognak kelni kedden reggel –, hanem azért sem, mert közel négy évtized, a Mezey-válogatott óta először olyan csapatunk van/lett, amelyet minden alkalommal látni kell, amikor csak mód nyílik rá! Mert végre újra van csapatunk! Így aztán a kérdés igencsak hamar eldőlt: megyünk!
Nem tudom, hogy önök miként vannak vele, de nekem, nekünk egy válogatott meccs messze nemcsak a kilencven percről szól. Egy meccs több napos esemény. Már napokkal előtte a lázában égünk, különösen ilyenkor, amikor egymás után több meccs is van, mint most. A pénteki, lipcsei győzelem után végképp meccslázba kerültünk.
A meccsnapnak is megvan a maga forgatókönyve. Az autóban szurkolói dalok szólnak, majd jön az elmaradhatatlan séta a parkolóhely és az aréna között. Ahogy közeledünk a stadionhoz, egyre sokasodnak az alkalomhoz illő módon nemzeti színekbe öltözött, kifestett arccal és zászlóval, kereplővel felszerelkezett szurkolók és ezzel egyenes arányban fokozódik a hangulat is. Az összetartozás-érzés első élménye ez, éppen ezért mindenkinek ajánlom, hogy úgy parkoljon le a kocsijával, hogy onnét legalább húsz-huszonöt perc séta legyen a stadion. Ez adja meg igazán az alaphangot ahhoz, ami aztán a nézőtéren vár ránk.
Az olaszok elleni meccs előtt felhangzik a Nélküled. Ami Dunaszerdahelyen vagy Topolyán valamennyi hazai mérkőzés előtt a felvezető program szerves része, az most a válogatott fellépése előtt is bekövetkezik.
Már közel telt ház, úgy hatvanezer torok zengi az Ismerős Arcok gyönyörű nótáját, ami után minden szurkolóban tudatosulhat az örök igazság: a futball nem „csak játék”, ahogyan azt sokan lekicsinylően mondják, hanem sokkal, de sokkal több és fontosabb annál. Nemzettudat-erősítő, összetartozás-érzést növelő és identitás-elmélyítő hatású, csodálatos sport, amely mind a mai napig a legmélyebb rétegéig megérinti a magyar lelket.
Miközben ez sokadszorra, de talán minden korábbinál erősebben megfogalmazódik bennem, következik a csapatok bevonulása, amely ezúttal különlegesebb, egyedibb, mint bármely más meccsen. Mindenki tudja ugyanis, hogy hivatalosan, válogatott játékosként és vezérként, csapatkapitányként ez Szalai Ádám utolsó bevonulása. Érkezik Csányi Sándor elnök úr, és különös dolog történik. Ahogyan az Aranygép érkezésénél szokott Ferihegyen, itt is vízsugár köszönti az ünnepelt Szalait. Ott fent, a lelátón nem világos, hogy ez eltervezett, tudatos dolog volt, vagy csupán véletlenül lépett működésbe az öntözőrendszer egyik csapja, de hogy a látvány felejthetetlen lett, az biztos.
Aztán következnek a himnuszok. Ha létezne rangsor abban, hogy melyik a legfelemelőbb pillanata egy válogatott meccsnek, akkor abban a párharc előtti magyar Himnusz egészen biztosan dobogós helyen állna, mert vetekszik a gól utáni, semmihez nem fogható eufóriával és a sikeresen zárult mérkőzés utáni győzelmi mámorral.
Amikor közel hetvenezer magyar egyszerre, teli torokból énekli nemzeti imádságunkat, és lent látjuk a mi gladiátorainkat, akik ugyanígy tesznek, akkor egyfelől hihetetlen hála járja át az embert, amiért a Jóisten magyarnak teremtette, másfelől – éppen ezért – az is újra és újra világossá válik, hogy bizonyos körök miért gyűlölködnek és keltik a hangulatot folyamatosan a stadionépítések ellen…
Ezen a meccsen a himnuszok is extrán emlékezetesre sikerültek. Ugyanis, amit megkaptunk mi, Varsóban egy évvel korábban, azt most megkapták az olaszok Budapesten. A „rasszista”, „idegenellenes” és minden egyéb aljas váddal módszeresen rágalmazott magyarok ütemes vastapssal tisztelték meg az Azzurrik himnuszát, amit az olasz játékosok meg is tapsoltak a gyepen, Roberto Mancini szövetségi kapitány pedig külön is kiemelt és megköszönt a meccs utáni sajtótájékoztatón. Körülbelül ennyire hiteles minden, szélsőségesen liberális vádaskodás…
A mérkőzés előtti himnuszok. Kiválóan hallatszik, amint a Puskás Aréna telt házas közönsége vastapssal kíséri az olasz himnuszt, amelyet a végén az olaszok játékosai is tapssal köszönnek meg a publikumnak! Forrás: a szerző felvétele
[S ha már liberálisék szóba kerültek, jöjjön egy zárójeles kiegészítés. Az ellenzéki kommentsereg tagjaitól több helyen is olvastam a meccs óta, miszerint a magyarok vastapsa annak szólt, hogy a hétvégén jobboldali győzelmet hoztak az olasz választások. Kedves liberálbal kommenthuszárok, történelmi ismeretek nélkül nem kellene rossz következtetésekkel operálni. Az olasz egység XIX. századi létrejötte óta – ahol Garibaldi seregében magyarok egész sora harcolt az osztrákok ellen, az olasz függetlenségért – létezik az olasz–magyar barátság, amely a két világháború között újbóli megerősítést nyert. S ha az olasz–magyar kapcsolatok a lengyel–magyar barátság szintjén nincsenek is ugyan, a rokonszenv a két nép között megkérdőjelezhetetlen. A taps ennek szólt elsősorban, az már csak a nagyon finom hab a tortán, hogy most a jobboldal nyerte a választásokat Itáliában. Zárójel bezárva…]
A magyar Himnusz alatt Szalai Ádámra többször is ráközelít a kivetítő, így mi is láthatjuk azt, amit odahaza a tévé előtt ülő milliók: ennek a kemény, szókimondó profinak potyognak a könnyei, szinte zokog, miközben a balsorsról és a víg esztendő reményéről énekel. Egyértelmű, hogy ezek a pillanatok most a nyolcvanhatodik válogatottságát elérő, egyben a címeres meztől visszavonuló Szalai Ádámról szólnak. És joggal, mert nem csupán nagyszerű labdarúgó, de kiváló vezér, csapatkapitány is. Illetve utóbbi kettő már csak volt, mert a nemzeti együttestől elbúcsúzott.
A mérkőzésről a tudósítást természetesen már a lefújás után olvashatták portálunkon, ezért következzen inkább néhány pillanatkép, benyomás. Az első félidőben mintha mindenkit megcsapott volna egy kicsit a tét. Mindez apróságokon volt csak észrevehető. Pontatlan kulcspasszok, elpattanó labdák, bizonytalankodás hátul. Utóbbiból gólt is kaptunk. Tudat alatt talán mindenkiben benne volt, hogy mennyire különleges ez a találkozó a csapat vezérének, Szalai Ádámnak, hogy mennyire fontos ez a meccs Marco Rossinak – akit a hírek szerint minden játékos nagyon kedvel –, és talán ez rakott némi béklyót a mieinkre…
A második félidő azonban már újra felidézte a Nemzetek Ligája-sorozatban látott magyar válogatottat. Szép, formás támadások, nagy helyzetek, csak hát a másik kapuban ott áll egy hatalmas, mackótermetű óriás, bizonyos Gianluigi Donnarumma, aki alighanem előre eldöntötte, hogy erre az estére lehúzza a rolót. Ki is piszkál, üt, tornászik mindent, ami kapura megy, és ha ez nem lenne magában is elég, van egy francia sípmester is, aki gyalázatosan az olaszoknak fúj, a jogos büntetőnket sem adja meg. Így nincs szépítés, nincs egyenlítés, nincs négyes döntő. De nincs és nem is lehet szemrehányás ezért, mert a sorsolás után aligha volt bárki, még a legvérmesebb szurkolók között is, aki azt merte volna tippelni, hogy a magyar válogatott az utolsó fordulóban kvázi döntőt játszik a csoportelsőségért az Európa-bajnokkal.
Hogy ez mekkora teljesítmény, az onnan is lemérhető, amit testközelből láthatunk. Hihetetlen labdabiztonság, a legmagasabb szintű technikai felkészültség jellemzi az olasz focistákat, ráadásul néhányuknál ehhez még szélvészgyorsaság is társul. Belegondolva, hogy a mi válogatottunk tagjai korántsem olyan erejű bajnokságokban edződnek hétről-hétre, mint a kék mezben cikázó Azzurrik, és ugyanez éppen így igaz az angol és a német válogatott tagjaival való összehasonlítás esetében is, a csoportban elért eredményeink, a világra szóló győzelmeink értéke még nagyobbra nő.
A lefújás előtt felhangzik a táborból a rigmus:
„Álljatok fel, álljatok fel!”
Nem kell sokáig skandálni, csakhamar talpon a Puskás Aréna hatvanhétezer szurkolója és vastapssal köszönjük meg válogatottunknak a nagyszerű Nemzetek Ligája-szereplést. Méghozzá maximálisan megérdemelten, mert csapatunk minden előzetes várakozást felülmúló teljesítményt produkált!
A meccs utáni himnuszéneklés is elmaradhatatlan, sőt, Szalai Ádám búcsúja okán ez is különlegesre sikerül. Szalai nem csupán a mezét, de cipőit is az őt ünneplő szurkolóknak ajándékozza, akivel közösen énekelnek is egyet. A hangulat az eredménytől függetlenül emelkedett, bánkódni sokan bánkódnak, de olyan szurkolót egyet sem találni, aki szidná vagy szapulná a csapatot a vereség miatt. Nincs is miért, mert erről a Nemzetek Ligája-szereplésről tényleg elmondható: jó mulatság, férfi munka volt!
Mi hatvanhétezren a Puskásban, és odahaza további százezrek, vagy milliók a képernyők előtt pedig ismét kaptunk egy kis erősítőt, egy kis magyarságlöketet, nemzeti büszkeséget is. Méghozzá abból a fajtából, amelyet csak a sport és azon belül is leginkább a futball tud nyújtani számunkra. Az ilyen jellegű nemzettudat-erősítőből soha nem elég, és mindig jókor jön, de a mai, zaklatott világban aztán különösen fontos, hogy rendszeresen részünk legyen benne. Mert valóban úgy van, ahogyan a molinó hirdette a meccs kezdetén:
„Itt születtem, s itt halok; Mindörökké magyarok!”
Tökéletesebb mottót kívánni se lehet, és köszönet a válogatottnak, amiért segített ezt életre kelteni!
Vezető kép: a szerző felvétele
Facebook
Twitter
YouTube
RSS