Nemcsak képességei, de mentalitása is kiemelte őt vetélytársai közül. Korát messze megelőző, abszolút profi hozzáállása olykor még saját csapata vezetői számára is nehezen volt érthető. Mindezt otthonról hozta magával, ugyanúgy, mint azt, hogy a futballpályán, azon belül pedig a gólvonalon találja meg élethivatását. Persze az egykori válogatott kapus, Tóth György fiaként ez nem is lehetett másként. 1979-ben elege lett az itthoni viszonyokból, a kommunista Magyarországból, és az Újpesti Dózsa spanyolországi túráján „dobbantott”. Az Egyesült Államokban kapusként és fejlesztőmérnökként is karriert csinált, s bár magyarságát híven őrzi, immár San Diego az otthona. A máig legendaként számon tartott egykori újpesti kapusfenomén, Tóth Zoltán különleges életútját exkluzív interjúnk segítségével mutatjuk be, ezzel köszöntve őt 65. születésnapján.
Sorsa eleve elrendeltetett. Az 1940-es évek egyik legjobb magyar kapusa, a válogatott Tóth György fiaként két alapvető dolgot kisgyermek korától magába szívott. A kapusposzt rejtelmeit és a lila-fehér színek végtelen szeretetét. Bár a nagyobb korkülönbség miatt hősünk nem láthatta “élőben” védeni édesapját, abból, ahogyan őt fogadták és amiket hallott róla, nem volt kétséges, hogy apukája páratlan tehetség volt.
– Édesapám minden túlzás nélkül rendkívüli kapus volt. Ha nincs a második világháború, amely éppen a pályafutása zenitje idején tört ki, még fényesebb karriert futhatott volna be. Ő már negyvenéves volt, amikor én születtem, így egyfajta ajándék is volt számára, hogy nekem volt tehetségem a védéshez. Gyakorta kijártunk a közeli Városligetbe focizni, nagyon sokat foglalkozott velem, az alapokat teljes egészében tőle tanultam meg. Szakmai kapcsolatunk egészen sokáig megmaradt, hiszen már régen az Újpestben védtem, amikor ő az alacsonyabb osztályú Gázművek csapatát edzette, s én még mindig lejártam hozzá is gyakorolni. Az újpesti edzések után nem hazamentem, hanem biciklire pattantam, áttekertem az újpesti összekötő vasúti hídon és mentem a Gázgyárhoz. Sokkal több és jobb lettem az által, amiket apámtól ellestem.
Tóth György (jobbra) nagyon büszke volt fiára, amikor bajnoki címet nyert az Újpest csapatával.
Édesapja fájdalma is enyhült Zoli sikerei által
Nem csoda, hogy édesapja boldogan foglalkozott vele, hiszen Tóth György karrierjét annak idején bizony derékba törték Újpesten. Egyik nap, miután beért az öltözőbe, hiába kereste szerelését a szokott helyen. Nem talált ott semmit. A később ÁVH-s tisztként is szolgáló Csáki Sándor – akit a kommunisták helyeztek vezetőnek az Újpesthez, majd aztán egészen az 1980-as évek végéig meghatározó szereplője maradt a magyar sportéletnek – ezen a délelőttön nemes egyszerűséggel közölte Tóth Györggyel, hogy “Maga mától nem az Újpest labdarúgója!”. Indoklás nem volt, csak a verdikt. Ezt a fájdalmat – amelyet bizonyos értelemben sosem hevert ki – fia tehetsége és egyre-másra jelentkező sikerei enyhíteni tudták.
– Protekcióm ugyan nem volt Újpesten édesapám múltja miatt, sőt, ám számomra mégsem volt kérdés, hogy oda menjek védeni. Középiskolába is Újpestre jártam, műszerésznek tanultam, így közel volt az edzések helyszíne is. Mire a felnőtt csapat küszöbére értem, olyan csapattársaim lettek, akikkel nemcsak együtt játszani, de még együtt edzeni is élmény volt. Fazekas Laci, Törőcsik Andris, Tóth Andris, Nagy Laci, Schumann Peti vagy a tragikusan fiatalon elhunyt Fekete Laci. De még mondhatnék másokat is. Szenzációs kis csapat volt, szinte minden poszton klasszisok játszottak akkor Újpesten. Ezért különösen nagy fegyvertény volt oda bekerülni.
Felszárnyaló pályafutás
Nemcsak az Újpest utánpótlás-csapatába tudta beverekedni magát, de a korosztályos válogatottaknak is oszlopos tagja lett. Rengeteget dolgozott, nem túlzás, hogy gyakran sötétedésig kint maradt a pályán gyakorolni, és már a stadion portása “zavarta haza”, mondván, lámpaoltás van. Eltökéltsége és önfejűsége éppen a Fradi elleni meccsen hozta meg a gyümölcsét.
– Volt, amikor naponta négyszer is edzettem, de én ezt nem éreztem soknak, hiszen komoly céljaim voltak. Az Újpest és a válogatott első számú kapusa akartam lenni, csak ez lebegett a szemem előtt, semmi más. Már a tartalékcsapatban védtem, amikor a Fradi ellen mérkőztünk. Hátul, a Megyeri úti centerpálya mögötti salakoson. A mérkőzésre kijött Várhidi Pál, az első csapat edzője is, akinek az én trénerem, Schumann Jani bácsi már sokat mesélt rólam. Jó meccs volt, nekem is nagyon jól ment a védés. A lefújás után Várhidi Pál odajött hozzám és közölte, hogy másnaptól a felnőtt csapattal kell edzenem. Madarat lehetett volna fogatni velem!
Az ifjúsági válogatottal Észak-Koreában 1975-ben. A felső sorban, középen Tóth Zoltán.
Az Újpest csapatában akkor Rothermel Ádám volt az első számú kapus, aki kiváló hálóőr volt és alapvetően élvezte Várhidi Pál bizalmát. Emiatt Tóth nem azonnal lett kezdő, ám amikor megkapta a lehetőséget, rendre élt is vele. Így szép lassan váltás történt a kapusposzton és Tóth Zoltán lett a lilák kezdőkapusa. Miközben védett, folytatta tanulmányait is, a műszaki főiskolára járt. Nem mindig volt könnyű összeegyeztetni a tanulást és az élsportot, jóllehet, akadtak pozitív élményei is emiatt.
– A főiskolán összességében inkább előnyöm származott abból, hogy NB I-es kapus voltam. Tisztelték azt, hogy nem csupán a tanulással foglalkozom, de a sportban is igyekszem vinni valamire. Megesett például, hogy egy főiskolai tanárom – akiről nem is tudtam, hogy nagy Újpest-szurkoló és rendszeresen jár a meccsekre is – alaposan leszúrt. Én ugyanis nem mondtam neki, hogy az Újpestben védek, ezért ezt a stadionban, meccs közben kellett megtudnia. Ezután az összes vizsgán kérdés nélkül jelest adott…
A klubnál őt sem becsülték meg…
Tóth Zoltán rendkívül boldog volt attól, hogy az Újpest kapusa lehet, bár céljainak ezzel még csak a felét érte el. Arról áhítozott ugyanis, hogy hosszú-hosszú évekre kibéreli magának a felnőtt válogatott kapuját is. Ezért éppen olyan alázattal dolgozott továbbra is, mint a korábbiakban. Azonban egyre-másra érték őt a csalódások egyesülete részéről. A játékostársakkal sosem volt konfliktusa, ám a klub továbbra is ugyanolyan “kezekben” volt, mint Rákosiék óta mindig: a kommunista belügy irányítása alatt. Miután ő maga a futballal foglalkozott, nem a politikával, ezzel még együtt tudott volna élni. Ám folyamatosan olyan dolgokat élt át, amelyek megkérdőjelezték benne az elvégzett munka értelmét és kialakult benne az a szörnyű érzés, hogy amint egykor az édesapját, úgy most őt sem becsülik meg igazán.
– Összeszedtem egy komoly sérülést Győrben, a Rába elleni bajnokin, amit a vezetők nem engedtek kipihenni. Máig hiszem, hogy ezen is múlt az 1978-as vb-szereplésem. Nem állíthatom, hogy én védtem volna az argentínai világbajnokságon, hiszen Mészáros Bubu és Gujdár Sanyi egyaránt remek kapusok voltak, ám abban biztos vagyok, hogy egészségesen be tudtam volna verekedni magam az utazó keretbe. Ehelyett a vb idején műtőasztalra kellett feküdnöm, majd a lábadozásom alatt senki nem volt kíváncsi rám a vezetőség részéről. Még csak látogatni sem jöttek be hozzám. Emiatt komoly tüske volt bennem, de ezen akkor még túlléptem. A következő évben megint jól ment a védés, jött az első válogatottságom, Tbilisziben, majd május végén egy olimpiai válogatott meccs Románia ellen. Itt nyertünk is, ám iszonyú igénybevétel volt számomra az a meccs. Két nappal később – amikor a bajnoki cím sorsa lényegében már eldőlt – következett egy Vasas-Újpest rangadó a Népstadionban. Borzalmas idegi fáradtságom miatt nem éreztem védésre alkalmas állapotban magam, ezért szerettem volna kimaradni a csapatból, ám erről hallani sem akartak a vezetők, felsőbb utasításra mégis én kerültem a kapuba. A több gólos vereségben persze én is benne voltam, mellesleg a két teljes szezon alatt, amelyet jórészt végigvédtem, mindössze ezen az egy meccsen voltam vesztes csapat tagja. De nem a vereség volt az, ami igazán fájt, más volt a baj…
Talán az utolsó kép, amely még újpesti kapusként készült róla, 1979 tavaszán.
Miután édesapja egykori újpesti kálváriáját ismerte, és hasonló párhuzamokat kezdett felfedezni saját pályafutásában is, lelkileg is megviselték az események. Végiggondolta életét, és azt, hogy bár alapember lett az Újpestben, ott volt a válogatott közvetlen közelében, emellett elvégezte a műszaki főiskolát is, még sincs igazi jövőképe. Mindezek egyre inkább érlelni kezdték benne azt az elhatározását, hogy megpróbáljon külföldön boldogulni. Mivel akkoriban még legálisan nem igazolhatott Nyugatra magyar futballista, ehhez disszidálnia kellett…
– Bár a bajnoki címet megszereztük, bennem nagyon eltört valami lelkileg. Az, hogy a sérülésem utáni lábadozásom idején teljesen magamra hagytak, valamint az azt követő további történések egyaránt azt mutatták számomra, hogy nem vagyok fontos a vezetőknek. A helyzetet látva még a reménye sem volt meg annak, hogy belátható időn belül érdemi változások történjenek úgy a csapatnál, mint az országban. Ezért eldöntöttem, hogy a szabad világot választom és elhagyom az országot. 1979 nyarán, a szokásos nyári spanyolországi túrán leléptem, akkori szóhasználattal élve disszidáltam.
A futball segített beilleszkedni
Tóth Zoltán távozása több okból is nagy vihart kavart. A korifeusok körében azért, mert igazi skandalum volt, hogy a kommunista belügyminisztérium csapatából disszidált valaki, egy hivatalos, lekötött túráról. Sokan kényszerültek ezután magyarázkodásra a történtek miatt. A szurkolók esetében pedig a fájdalom volt nagy, hiszen a jó értelemben megszállott kapus igazi közönségkedvenc volt, így az “ezerfejű cézár” különösen rosszul élte meg szeretett játékosa elvesztését.
– Miután több héten át sikeresen bujkáltam Madridban, egy úgynevezett H2-es vízummal sikerült az Egyesült Államokba repülnöm, amelyet a Pennsylvania Stoners csapata biztosított nekem, hogy beutazhassak az USA-ba. A Szepesi György vezette MLSZ természetesen eltiltatott a FIFA-nál, hiszen ugye engedély nélkül hagytam el az országot, így nagypályás bajnokság nem jöhetett szóba a folytatásban. Ezért választottam a teremfocit. Mivel ugyanis a MISL (Major Indoor Soccer League) által szervezett összamerikai kispályás labdarúgó-bajnokság nem tartozott a FIFA hatáskörébe, ott az eltiltásom ellenére védhettem. Előbb a Pennsylvania Stoners, majd a New York Arrows játékosa lettem. Utóbbi csapattal a Long Islanden játszottuk a hazai meccseinket és már a következő évben bajnokságot is nyertünk. Szerencsés voltam, mert a futball, mint biztos és fix pont, nagyon sokat könnyített a beilleszkedésben.
Tóth Zoltán (jobbra) az 1987-es All-Star gálán.
San Diegóban talált végleges otthonra
A keleti partok eltöltött évek után áttette székhelyét a Csendes-óceán partjára, Kaliforniába. San Diego városában telepedett le. A helyi Sockersből az ország első számú csapata lett. Tóth Zoltán nem csupán alapember volt, de többször is kiérdemelte a legjobb kapusnak járó különdíjat, valamint részt vehetett az “All-Star” gálákon is. Ennél is komolyabb elismerés, hogy csapata hivatalosan is visszavonultatta a mezét, amely az észak-amerikai sportligák legnagyobb kitüntetésének számít, a halhatatlanság jele.
– A ritmust szinte azonnal sikerült felvennem, és utána már nagyon nehéz volt nekem gólt rúgni, mert alkatomnál fogva elálltam a szöget. Aki jó kapus, annak nem nehéz átállni a kisebb pályára, sőt, még előnyösebb is a dolog, hiszen sokkal gyakrabban foglalkoztatják, így hamarabb kitűnik, ha valaki valóban tehetséges. New Yorkban Shep Messing volt a kapustársam, felváltva védtünk, és óriási rekordokat állítottunk fel. Magyar csapattársam is volt, Harsányi Laci, Horváth Józsi pedig a “szomszédvárban”, New Jerseyben focizott. 1983-ban már pályára léphettem a Kansas City-ben rendezett az All-Star meccsen, és az év kapusa díjat is elnyertem. San Diegóban csodálatosan jó csapatban védhettem. A két legjobb játékos két magyar volt: Visnyei Gyula és jómagam. Az 1980-as évek közepén zsinórban nyertük a bajnoki címeket, végül kilenc aranyéremnél álltam meg. Ennél is nagyobb megtiszteltetés, hogy amikor visszavonultam, a San Diego Sockers visszavonultatta az 1-es számú mezt, amely az enyém volt. Többé sosem védhet abban senki, ugyanakkor a mennyezeten ott lóg a mez a többi halhatatlan játékos visszavonultatott mezével együtt.
Nemcsak a futballban alkotott azonban maradandót, hanem a civil életben is. Miután anyanyelvi szinten megtanult angolul, itthon szerzett műszaki diplomájával könnyedén boldogulni tudott. Kalifornia, a “Szilícium-völgy” kínálta a lehetőséget arra, hogy a fellendülőben lévő informatikai ipar területén hasznosítsa műszaki ismereteit. A világhírű PCPI gyár vezető fejlesztőmérnöke lett, hatalmas sikereket elérve ezen a pályán is.
Tóth Zoli és az ő piros Corvettje.
– Nem sokkal New Yorkba érkezésem után egy olyan rendszámú Corvettem lett, amelyre rá volt írva, hogy “Live free or die!”, azaz: “Élj szabadon, vagy halj meg!” Aki nem az akkori Kelet-Európából, a vasfüggöny mögül jött, annak persze ez nem sokat jelentett, de mi pontosan tudtuk, milyen mély üzenete van ennek. Egyébként mindig is tudatosan készültem a civil életre. Még itthon – a futballal párhuzamosan – elvégeztem a Kandó Kálmán Műszaki Főiskolát, híradástechnikai üzemmérnök lettem, és sosem volt rangon aluli dolog számomra dolgozni. Annak ellenére, hogy nagyon jól kerestem, mint futballista – az itthon akkor megkereshető futballistajövedelem sokszorosát –, mindig volt mellette civil állásom is. New Yorkban biciklikészítő gépeket terveztem a Ross Bike Corporation-nél, később, amikor már San Diegóban éltem a családommal, akkor pedig a PCPI foglalkoztatott. A cég által gyártott nyomtatók vezérlőkártyáiért feleltem, ami az évek során billió dolláros üzlet volt a Xeroxnak. De csináltunk multifunkciós nyomtatókat a Fujitsunak és a Panasonicnak is, színes lézernyomtatót a Minoltának és az Apple utolsó lézernyomtatóján, a Laser Write 2-n is én dolgoztam. Ezekre is büszke vagyok, de legfőképp mégis arra, hogy a futballban is mindvégig megálltam a helyem, és csodálatos családot alapítottam, gyönyörű feleséggel, aki két fiú és egy leánygyermekkel ajándékozott meg.
Tóth Zoltán napjainkban. A kép jobb oldalán egyik fia, Chris, aki immár a harmadik kapusgeneráció a családban.
San Diegóban is megmaradt magyarnak
Tóth Zoltán mind a mai napig megtartotta magyar állampolgárságát is, sőt, gyermekei számára is fontosnak tartotta annak kiharcolását. Újpesti kötődését is megőrizte szívében. A szeretet kölcsönös, Újpesten ugyanis a mai napig szeretet övezi a személyét, nem találni olyan lila-fehér szurkolót, aki haragudna rá, mert annak idején külföldre ment. Alig néhány évnyi újpesti szereplés is elég volt számára, hogy klublegenda legyen, akire a mai napig jó szívvel emlékeznek. Az a tény azonban, hogy immár több évet élt az Egyesült Államokban, mint itthon, és családot is ott alapított, lehetetlenné tette, hogy újra hazajöjjön, amikor hívták.
– A rendszerváltozás után egy ízben komolyan felmerült, hogy hazatérek és szerepet vállalok az Újpest vezetésében, mert az akkori elnök, Lukács Feri barátom többször is kapacitált erre. Ám az igazság az, hogy amint beszéltünk is róla, a futball mellett mindig volt civil foglalkozásom is, így nem volt megoldható, hogy ebbe belevágjak. Ennek ellenére a szurkolók szeretetét és a lila-fehér színeket ma is őrzöm a lelkemben, e téren semmi nem változott. A csapat eredményeit is folyamatosan követem, noha meg kell vallani, hogy az utóbbi években nem volt túl sok okunk az örömre…
Újpesti legendák, ha találkoznak – Tóth Zoltán a Megyeri úti stadion névadója, Szusza Ferenc szobránál 2017 nyarán.
Bár a végleges hazatérés elmaradt, amikor csak teheti, hazalátogat. Ilyenkor hosszabb időre jön, akár egy hónapot is itthon tölt. Rokonaihoz, barátaihoz és egykori csapattársaihoz fűződő kapcsolata mindvégig élő maradt, így nem nehéz programokat találnia idehaza sem.
– Rólam itt is mindenki tudja, hogy Magyarország a hazám, sosem rejtettem ezt véka alá, sőt! Magyar ember vagyok, aki nagyon büszke a származására. De az otthonom már San Diegóban van. Itt él a családom, itt a munkám, itt véd a helyi csapatban a nagyobbik fiam, Chris, aki követve a nagyapja és az apja példáját, kiváló kapussá lett. Engem már több dolog köt ide, mint Magyarországra, annak ellenére, hogy nemcsak én, de a gyermekeim is kettős állampolgárok. Feleségem olasz-amerikai, de ő is elfogadta, hogy amint neki az olasz gyökerei, úgy nekem a magyar származásom is fontos. Sok helyen jártam már a világban, Hawaii-tól Jamaicáig, szeretek is utazni, új helyeket felfedezni. De haza, Magyarországra teljesen más lélekkel jövök, ahogy Pest fölé ér a gép, mindig máshogy ver a szívem. Nagyon nagy hiányérzetem van, hogy a koronavírus miatt idén nem utazhattam haza, pedig tervbe volt véve egy nyári magyarországi időszak. Amikor utoljára otthon jártam, örömmel szemléltem a szembetűnő a fejlődést. Szépül az ország, és ami nekem, mint egykori futballistának külön öröm, épülnek, szépülnek a stadionok is. Kerek az életem, boldog vagyok, 65 éves korban is jó egészséggel. Azt hiszem, senki nem kívánhat ennél többet!
Születésnapja alkalmából Isten éltesse a San Diegóban is magyar Tóth Zoltánt!
NÉVJEGY
TÓTH ZOLTÁN
Budapesten született 1955. december 29-én.
Pályafutása: 1969-ben lett igazolt játékos Újpesten. Édesapja nyomdokaiba lépve ő is kapus lett. Végigjárta a szamárlétrát klub- és válogatott szinten is, 1977-ben debütált az Újpest felnőtt csapatában. 1979 májusában a felnőtt válogatottban is bemutatkozhatott, Tbilisziben. Néhány héttel később az Újpest spanyolországi túráján elhagyta a csapatot, disszidált. Az Egyesült Államokba utazott, végül ott is telepedett le. Folytatta pályafutását, előbb kispályás csapatoknál, majd nagypályán is újra játszott. Legtöbb ideig a kaliforniai San Diego Sockers kispályás csapatában védett. Visszavonulása után is a sportágban maradt, egyéni edzéseket tart, kapustábort vezet és tagja a San Diego Sockers kapusedzői stábjának is, amelynek révén manapság saját fia felkészítésében is részt vesz. Nős, három felnőtt gyermek édesapja.
Sikerei: hétszeres amerikai bajnok (New York Arrows – 2 bajnoki cím, San Diego Sockers – 5 bajnoki cím), kétszeres magyar bajnok (Újpesti Dózsa). Egyszeres felnőtt, magyar válogatott (1979). Többszörös amerikai All-Star résztvevő, bajnoki címei mellett számos egyéni elismerést, díjat is elnyert. Visszavonulása után a San Diego Sockers hivatalosan is visszavonultatta a mezét.
Vezető kép: Tóth Zoltán a Szusza Ferenc Stadion kispadján 2017-ben.
Vezető képünk és a cikkben szereplő összes többi fotó is Tóth Zoltán személyes archívumából származik.
Facebook
Twitter
YouTube
RSS