Bár reménykedtünk a hatalmas bravúrban, a Messi nélkül felálló Barcelona ezúttal a szebbik idegenbeli arcát mutatta. A spanyol bajnokságban jobbára szenvedő sztárcsapat az első félidőben három gólt lőtt a Fradinak a Puskás Arénában, a magyar bajnoknak most esélye sem volt a pontszerzésre. Panaszkodni nincs okunk. Az Európa Liga még összejöhet az utolsó fordulóban, és mi más is lett volna a cél a Juventus, a Barca és a Kijev ellen?
[Hosszúra nyúlt bevezető következik, akit a tudósítás érdekel, nyugodtan ugorjon a B pontra.]
A. pont:
Monumentális, lenyűgöző – csak ne lenne ilyen rohadt hideg. Őszintén fogalmazva így lehet felvezetni első látogatásomat a Puskás Arénába, amely szerda este ismét zöld-fehér fényekben tündökölt.
Egészen fantasztikus a stadion atmoszférája, nagysága, felépítése, egyetlen problémánk van: hogy üres. Vagyis csak a kiválasztottak, a szerencsések lehetnek itt és éppen azok nem, akikre a legnagyobb szükség lenne: a szurkolók, az ultrák. De lesz ez még máshogy.
[Közbevetés: Ma félig fradista vagyok, félig meg barcás. Sohasem tagadtam, hogy három csapatom van a futballban: a válogatott, a Barcelona és a Kispest. A sorrend valahol lényegtelen. S bár ideálom, sokunk példaképe, Puyol már évekkel ezelőtt visszavonult, én most is az ő mezében üldögélek itt fagypont alatt (persze „Puyi” a kabát és a pulóver alatt lapít) , és ahogyan a Gyalog galopp Fekete lovagja: kiegyeznék egy döntetlenben. A Fradi-győzelemnek meg nagyon is tudnék örülni. Hazugság? Nem. Fantasztikus lenne. Vagy inkább fantasztikum.]
Tény, hogy Rebrov itt valamit nagyon összerakott, ahogyan Rossi a válogatottnál, ő a Fradinál, és lehet itt károgni, hogy miből és kikkel és miért, de a tény az tény: ez a Ferencváros egy masszív középcsapat, ami bőven több, mint amit a magamfajta harmincasok, tegnaptól negyvenesek remélni tudtak volna.
Jaj, de sok a légiós, jaj, de hát a Tokmac nélkül semmi sem lenne, jaj, de hát ennyi pénzből. Érdekes módon kevesen sírtak akkor, amikor az amerikás magyar bűnözőkkel üzletelő és összefekvő, átláthatatlanul, a rendszerváltozás idején meggazdagodott Várszegi Gábor teletömte az imádott MTK-ját. Kevesen keseregtek, hogy lerabolják a magyar mezőnyt.
Pedig az is tény, hogy Várszegi MTK-ja nem ért el semmit. Legnagyobb csillaga, Illés Béla maga volt az „itthon Európa-klasszis”, az utóbbi időkben a Haladás lehullásában vállalt kulcsszerepet. [Jaj, már megint MTK-zunk, lehet beszélni Furulyás tsz-elnökről vagy a Celladam-úrról, esetleg a bűnügyi ügybe keveredő Pini hentesmesterről is. Szürreális alakok, befektetők és elnökök egész sora. Hozzá Gyárfás, meg Bocsák, meg Lakat T. Sport Plusza, meg az egész pöcegödör. Inkább hagyjuk.]
Ez a Fradi viszont fel lett építve. Kubatov ígért valamit és betartotta, Hajnal jószemű játékos-megfigyelő, Rebrov kemény, karakteres, konok edző.
Az a típus, akit tíz-húsz éve még vidáman kicsináltak a magyar futballban. A régi játszmát Böde vagy Lanzafame nyerte volna egy ilyen edző ellen. Hol vannak? Írom ezt úgy, hogy mindketten nagy kedvenceim voltak. [És még egy hasonlat, ha már MTK, lásd a Barcelonánál azért ezt-azt elérő Henk ten Cate magyarországi szereplését. Esélye sem volt]
És itt van ez a Fradi, amit minden józan embernek el kell ismernie. A teljesítményt. Az egységet. A továbbjutásra nyilván esélytelen volt ebben a csoportban, de a 3. hely még elérhető.
B. pont
Megilletődötten kezdett a Fradi és a Barcelona már az elején óriási helyzethez jutott – szerencsére kimaradt. Ezután kiegyenlítettebbé vált a játék, bár a Barca a várható mezőnyfölényben játszott. A 11. percben Jordi Alba kiugrásánál Dibusz védett szépen, de kiderült, hogy les volt. A 13. percben meg lehetett volna az első Fradi-helyzet (nem is kicsi), ha az utolsó passz pontosabb. Aztán a 14. percben a Messi hiányában a pályán lévő legnagyobb Barcelona-csillag, Griezmann villant: egy lapos beadás után szépen behúzta a labdát sarokkal (0–1). Az utóbbi időben hatalmas formába került a francia, aki egyre inkább emlékeztet atléticós önmagára.
Jó volt látni, hogy a Fradi a gól után sem esett össze, próbált nyomást gyakorolni, letámadni – de a Barcelona eléggé koncentráltan játszott. Tudták, hogy Tokmacet elég egyszer elengedni. Aztán jött a második: ezúttal Braithwaite köszönt be a balról érkező beadás után. Megint Alba és Dembélé kavarta meg Botkáékat. Sajnos érkezett a harmadik is: Braithwaite kilépett, a gyengén játszó Frimpong elkaszálta, a tizenegyest Dembélé vágta be. Ez már 0–3 volt.
Egyedül a lelkesen ordibáló spanyol sportriporter ünnepelt a lelátón. Aztán Braithwaite szerencsére igazolta, hogy azért távol van az igazi klasszisoktól, a 34. percben borzasztóan eltörte a labdát. Sajnos ez volt a legnagyobb örömünk…
A szünetig már nem talált be a Barcelona, így háromgólos előnnyel ment szünetre – amivel persze eldőlt a meccs. A második félidőre szerencsére visszavett a katalán együttes, illetve a Fradi is magabiztosabban futballozott. Bár Dembélé többször könnyedén helyzetbe került, szerencsére elszórakozta azokat. És legalább a Ferencváros is megvillant párszor: a csereként beállt Baturina például igen közel járt a szépítéshez. Persze a 0–4 inkább benne volt a meccsben. Szerencsére benne is maradt: a Barcelona 3–0-ra nyert és elégedetten mehet haza.
Nekünk sincs okunk keseregni. A vereség ellenére az utolsó körben még összejöhet az Európa Liga kieséses szakasza. Minden Kijevben, Rebrov korábbi csapata, a Dinamo ellen dől majd el. Őszintén: reménykedhettünk ebben többen?
Most már csak nézők kellenének, s hogy végre túl legyünk a víruson.
Fotó: MTI
Facebook
Twitter
YouTube
RSS